Ha majd elfogy a regiment

Ha ma nem vagyunk észnél, néhány évtized múlva mi, keresztények itt, Európában akár kisebbségbe is kerülhetünk – mondta a Demokratának Jánosa Domokos atya, a Budapest-Felsővízivárosi Szent Anna-templom plébánosa, akivel a fiatalok neveléséről, a kereszténységhez való viszonyukról beszélgettünk.

– Ön sokat foglalkozik az ifjúsággal. Igaz, hogy mintha egyre több fiatal járna templomba?

– Nem tartom magam nagy ifjúsági lelkipásztornak vagy az ifjúság szakértőjének, csak azt látom, ami a Vízivárost illeti, ez egy elöregedő környék, mert a fiatalok kiköltöznek az agglomerációba. A budai zöldövezetekben valóban nagyon megnőtt a fiatal családok és a templomba járók száma. Említhetem Nagykovácsit, Solymárt, Telkit vagy Budakalászt. Ezeken a településeken sok a gyerek, virágzó hitélet folyik, a templomok tömve vannak. A fiatal családok egymásnak adják a jó példát.

– Mi a helyzet a Szent Anna-plébánián?

– Nálunk mindig voltak fiatalok a közösségben, sikerült őket megszólítani. Azonban azt tapasztalom, a mai kor nem kedvez kifejezetten a vallásosságnak.

– Mi ennek az oka?

– Az a legnagyobb baj, hogy igen elfoglaltak, gyakran túlterhelik, mindenfélével lekötik őket. A sport, a tanulás, az informatika, a nyelvtanulás, a szakkörök, a rengeteg iskolai foglalkozás és rendezvény mellett sokszor már nem jut idő részt venni a plébániai ifjúsági közösség életében, a lelki programokon. A heti öt edzés, a vasárnapi versenyek időpontja rendre egybeesik a templomi hittanórákkal, a vasárnapi szentmisével. Sokszor szoktam tréfásan mondani a szülőknek, hogy negyvenegy éve vagyok pap, de még egyetlen olimpiai bajnokot sem neveltem ki, pedig egyfolytában edzésre járnak a gyerek. Nagyon fontos a sport, a mozgás, de fontos a gyermekek lelki nevelése, erkölcsi fejlődése is a jövő szempontjából. Nem szabad megfosztani a fiatalokat azoktól a lelki élményektől sem, amelyekből később, a felnőtt életükben is meríteni tudnak.

– Segít ebben az iskolai hitoktatás?

– Részben igen, részben nem.

– Ezt hogy érti?

– Az iskolai hitoktatás egyfajta preevangelizáció. Hasznos, de sajnos nem elégséges. Felkeltheti a fiatalok érdeklődését, azonban a plébániai hitoktatást és a misén való részvételt nem pótolja. Azok, akik a plébániára járnak, kötődnek a templomhoz, a paphoz és egymáshoz. Ezekre a gyerekekre lehet építeni a plébániai közösséget.

– Hogy alakul az iskolai hittanosok száma?

– A plébániánkhoz tartozó két iskolában 240 gyerek van beíratva hittanra. Ez jól hangzik, de azt tapasztaljuk, hogy közülük egyetlenegy sem jár a templomba, és egy gyerekkel sem nőtt az elsőáldozók száma, amióta bevezették az iskolai hitoktatást.

– Rossz hír. Ennek mi lehet az oka?

– Talán a szülők úgy gondolják, hogy ezzel megtették a magukét.

– Ha nem gondolják komolyan, miért nem az erkölcstant választják?

– Általában nagyobb az érdeklődés a hittan, mint az erkölcstan iránt. Ha már választani lehet, akkor inkább mégis a hittan. De templomba nem járnak.

– Ez minden felekezetre igaz?

– Az egyik év eleji iskolai hittanos szülői értekezleten szellemesen mondta valaki, hogy a tanév elején hitoktatói casting van az iskolában. A szülői értekezleten ott ül a református, az evangélikus, a katolikus egyház és a többi bejegyzett egyház hitoktatója, és amelyikük szimpatikusabb, azt választják a szülők.

– Nem az alapján, hogy ők személy szerint melyik felekezethez tartoznak?

– Tisztelet a kivételnek, sokszor nem. Hiába katolikus a gyerek, ha az evangélikus hitoktató szimpatikusabb a szülőknek, lehet, hogy a gyereket az evangélikus hittanra íratják be.

– Ez különös. Mi a helyzet a középiskolásokkal?

– Van egy gimnáziumunk, az Egyetemi Katolikus Gimnázium. Ennek az intézménynek nagy a vonzáskörzete, vidékről is sokan járnak ide. Órákat utaznak, mert nagyon jó hírű iskola. A szülők azt szeretnék, hogy a gyerekük jó nevelést kapjon, ezért áldozatokra is hajlandók, de sajnos a diákok többsége nem igazán vallásos.

– Mi állhat ennek a hátterében? Nem vonzza a fiatalokat a vallásosság?

– Nem lehet általánosítani. Azok közül, akik hozzánk is járnak hittanra, sokan rendkívül érdeklődőek, olyan részletességgel ássák bele magukat a hittudományokba, amit szinte nem is gondolna az ember erről a korosztályról. Olyan kérdéseket tesznek fel teológiai vagy liturgikus témákban, amin gyakran magam is elcsodálkozom. A többség viszont inkább a közösséget, a társaságot keresi, ami szintén örvendetes, hisz tudjuk, a „hasonló a hasonlónak örül”. Jó, ha a gyerek itt találja meg a baráti körét, és annak is nagyon örülök, ha kialakulnak párkapcsolatok, amelyekből azután sok esetben házasság lesz.

– Ha már itt tartunk, hogy alakul a házasságkötések száma?

– Nagyon örülünk annak, hogy sokan találnak egymásra az ifjúsági közösségben, és nyaranta egymást érik az esküvők. Jó, ha egy fiatal a felszínesebb kapcsolatok helyett olyan párt talál, akivel világnézeti kérdésekben is azonos alapon állnak. Nevettem, amikor azt mondták egyszer, hogy a plébániai közösség a legjobb házasságközvetítő. Végül is, hol találjanak egymásra a fiatalok? Nincs könnyű dolguk, de meggyőződésem, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy a diszkóban ismerje meg valaki az életre szóló párját.

– Mi a jellemző a mai fiatalokra? Van jövőképük?

– A Víziváros elég jó környék. Itt, Budán olyan családok élnek, amelyekben fontos, hogy a gyerekek tanuljanak, hogy vigyék valamire, hogy legyen belőlük valaki. Orvos, mérnök, tanár. A gyerekek pontosan tudják, hogy mik akarnak lenni, a fiatalok valamennyien továbbtanulnak valamilyen felsőoktatási intézményben, van céljuk és többnyire el is érik.

– Mivel lehet megszólítani ezt a korosztályt?

– Már nem annyira hozza lázba a fiatalokat a gitározás, a beatmisék kezdenek kimenni a divatból. Ugyanez a helyzet a plébániai bálokkal, oda inkább a középkorúak vagy az idősebbek jönnek el. Tudomásul kell venni, hogy az emberek egyszer mindent megunnak. Keresni kell olyan újabb formákat, amelyek felkeltik a fiatalok és a hívek érdeklődését.

– Például?

– Többek között ilyenek a nyári és egyéb táborok. Általában népszerű a cserkészet, ahol a nagyobbak foglalkozhatnak a kisebbekkel. Ez vonzza a fiatalokat. Cserkésztáborokat, találkozókat, foglalkozásokat szervezünk, becsületre, bátorságra, hitre és hazaszeretetre neveljük a gyerekeket.

– Nehéz kezelni a fiatalokat?

– Igaz, ami igaz, nem könnyű. A mai generáció nem arra kíváncsi, hogy mit mond a pap vagy a tanár. Ők akarnak beszélni, véleményt alkotni, szerepelni. Állandó igényként merül fel, hogy beszélhessenek, hogy kifejthessék a véleményüket. De ahhoz, hogy megalapozott véleményt tudjanak formálni, előbb tanulni kell, ami pedig a hit kérdéseit illeti, meg kellene előbb hallgatni az egyház tanítását.

– Ma Magyarországon semmi nem áll a szabad vallásgyakorlás útjában. Mégis gond a fiatalok megszólítása. Miért?

– Paradox módon most, hogy mindenki szabadon megvallhatja és gyakorolhatja a hitét, a vallás gyakorlása sokat veszített a jelentőségéből.

– Édesebb volt a tiltott gyümölcs?

– Egyrészt, másrészt az egyház ellen világszerte folyó lejárató propaganda szintén nem használ az egyháznak. A liberalizmus térnyerése nyomán általánosan jellemzővé vált, hogy le akarnak járatni minden tekintélyt. Az iskolai nevelés ennek éppúgy kárát látja, mint az egyház. Lejáratják a szülői tekintélyt, lejáratják a tanárokat, kivették a kezükből a nevelés korábbi eszközeit. Gyakorlatilag semmiféle eszköz nincs a tanár kezében, amivel eredményesen fegyelmezni lehet. Ugyanígy lejáratják a cserkészetet is, noha meg­győződésem, hogy a cserkészet az egyik legjobb ifjúságnevelő intézmény.

– Európa számos országában már a karácsony sem Jézus születése, hanem év végi fenyőünnep. Németország néhány nagyvárosában az adventi vásárt téli vásárrá nevezték át, szép lassan eltűnnek a kereszténység jelképei, a kereszt, a betlehem… Történik mindez a vallási tolerancia jegyében, hogy ne sértse a muszlim vallásúak érzékenységét. Nem kellene épp ezért erősebben összezárni, és még hangsúlyozottabban kiállni a hitünk, az ezeréves kereszténységünk mellett?

– Dehogynem. De egyelőre nem látom, hogy ez a fenyegetettség Magyarországon tudatosulna. A kerületünkben van olyan iskola, ahol már több a muszlim hittanos, mint a református vagy az evangélikus! De van olyan iskola is, ahol a buddhista hittanosok vannak viszonylag nagy számban.

– Jól értettük? Muszlim hittan a Vízivárosban?

– Ami ráadásul igen népszerű.

– Kik íratják be muzulmán hitoktatásra a gyerekeiket?

– Azt nem tudom, de úgy hallottam, hogy magyar családok is. Bent volt az imám az iskolában a szülői értekezleten, magyarul beszélt, és muszlim hittanra toborozta a gyermekeket.

– Ő is részt vett a hitoktatói szereposztáson?

– Természetesen.

– Ez hogy lehetséges?

– Úgy, hogy minden bejegyzett egyház számára meg kell adni a lehetőséget. A buddhistáknak, a muszlimoknak és a Hit Gyülekezetének is.

– Verseny van a hívekért.

– Közben nem szembesülnek a veszéllyel, mert nem érzik közvetlenül, nem tapasztalják a bőrükön, mint Bécsben vagy Párizsban. Jól élnek, megvan mindenük, de sajnos azt kell hogy mondjam, a jólét sokszor elbizakodottá tesz.

– Könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába?

– Valahogy így. A kereszténységnek az üldöztetés mindig jót tett. Persze nem kívánjuk, hogy visszajöjjenek az elmúlt évtizedek, bár ma sem könnyű, mint ahogy régen sem volt igazán könnyű kereszténynek lenni. De ha ma nem vagyunk észnél, pár évtized múlva akár kisebbségbe is kerülhetünk. Szoktam mondani az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban a gyerekeknek, hogy ha nem veszik komolyan a hittant, az ő gyerekeik vagy unokáik már az Egyetemi Muszlim Gimnáziumba fognak járni. Most még hevesen tiltakoznak, vagy nevetnek, pedig egyáltalán nincs kizárva.

– Egyre kevesebb a pap. Ezen hogy lehetne változtatni?

– Ez a hivatás a Jóisten kegyelme. A híveknek tudatosabbá kellene válniuk, és azt a kevés papot, akik még szolgálatot teljesítenek, segíteniük kellene munkájukban. Ismerjük a népszerű Kossuth-nótát: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…” Ma ugyanezt üzeni nekünk a Jóisten: elfogyott a regimentje. Elfogyóban vannak a papok, Isten szolgái, így nekünk kell a helyükbe lépni, akik még vagyunk. Egyre komolyabban kell vennünk egyetemes papságunkat, és még többet imádkoznunk a papi hivatásért.

Hernádi Zsuzsa