Ha véget ér a háború...

– Hogyan szeretett bele a lengyelekbe, mikor került kapcsolatba velük?

– Eredetileg jogász szerettem volna lenni, csakhogy ötszörös volt a túljelentkezés az egyetemen, nem vettek fel. Behívtak katonának, letöltöttem a huszonhárom hónapot, majd fogtam az útlevelemet és kimentem Varsóba. Bekopogtam a lengyel oktatási minisztériumba azzal, hogy szeretnék itt tanulni önöknél, történelem szakon.

– Miért pont Varsó? Miért nem Kelet-Berlin vagy Bukarest? Esetleg Moszkva…

– Létezett egy magyar nyelvű, szép kiállítású újság, Lengyelország címmel. Abban találtam egy cikket Rákócziról, és Brezany váráról, onnan indult haza annak idején Rákóczi. Gondosan szerkesztett, jól megírt cikk volt. Tekintsük ezt az egyik vonzerőnek. A Népszabadságból pedig megtudtam, hogy magyar tanszék is működik a varsói egyetemen. Csapláros István professzor vezette. Először nála jártam, de azt mondta, nem tud segíteni, egy bizonyos protekciós jelölt miatt, akit komoly párttelefonok támogattak. Ezután mentem be a minisztériumba 1973 nyarán, és tört oroszsággal előadtam, hogy itt akarok tanulni. Most mindegy, hogy az orosz szó hogyan hatott a jelenlévőkre, várnom kellett másfél hónapot. Addig utazgattam Lengyelországban, illetve leültem Varsóban a felhő-magas Kultúrpalota lépcsőjére, és egy egyszerű, turistáknak való szótárral fordítgatni kezdtem a Trybuna Ludu című pártnapilap cikkeit.

– Mennyi idő alatt tanult meg lengyelül? Ez közismerten nehéz nyelv…

– Ahhoz hogy értsem az egyetemi előadásokat, kellett egy év intenzív nyelviskola, plusz két év küszködés már bent az egyetemen. Három év után, amikor értettem a professzorok minden szavát, és az előadott összefüggéseket, akkor úgy éreztem, végre célba értem, a többi már csak gyerekjáték lesz. Csakhogy mindjárt az első vizsgámon megbuktam. A lengyel föld őstörténetéről kellett számot adnom, viszont sok, speciális szakkifejezést nem ismertem még. Lábszárcsont, vasolvasztás, ilyenekről kellett volna beszélnem. A professzor asszony azt mondta, nem írja be az elégtelent, de keressek egy kolléganőt, aki segít felkészülnöm a javításra.

– Sikerült a felkészítés?

– Igen, találtam egy kolléganőt, sikerült a felkészülés is, négy unokám van Lengyelországban, ha érti, mire gondolok… Nagyon aranyosak. Egyébként egy másik vizsga, pontosabban a záróvizsgám is nagyon megmaradt az emlékezetemben. A Lengyel Népköztársaság története című tantárgyból referáltam. A professzor, aki az egyetem párttitkára is volt egyben, kettesével hívott be bennünket. Utolsónak maradtam, egy lengyel sráccal együtt. A kijövőktől hallottuk, hogy a prof csak egyetlen kérdést tesz föl mindenkinek. Mi kaptunk hármat, pedig már este kilenc óra volt.

– Az Ön esetében mi indokolta ezt a kivételes eljárást? Netán a magyar akcentus?

– A lengyel fiú már korábban is mocorgott bizonyos, jogokat követelő dolgozói körökben, szerveződésekben. Figyelte a belügy. De annyira vagány volt, hogy amikor illegális pénzgyűjtés kezdődött az Ursus gyári sztrájk és tüntetés bebörtönzött munkásainak, a srác hordozta körbe az egyetemen a befőttesüveget. Senki sem akart vizsgázni vele. Végül én szóltam neki, hogy na gyere, menjünk be. Hosszú mérkőzés volt. De mindketten jelest kaptunk, és jeles lett a védésem is.

– Hol kezdett dolgozni, amikor hazatért, friss diplomásként?

– A szegedi egyetemen, mint tudományos segédmunkatárs. Vártak a KISZ-ben, de én nem mentem. Ellenben úgy volt, hogy tartok egy előadást Lengyelországról az egyetemi klubban. Közben Karol Wojtyla lett a pápa. Megyek az előadásomra, de nincs ott senki, zárva a helyiség. Ha már lengyel lett a pápa, jobbnak találták lefújni az egészet, nekem nem is szóltak. Invitáltak a pártba is, háromszor is hívtak fél év alatt, de mondtam, hogy nem aktuális. Egy év múlva közölték velem, hogy szóltak a minisztériumból, nincs pénz a státuszomra. Elmentem tanítani a közoktatásba, majd visszakerültem tudományos területre. Aztán amikor megbukott az MDF kormány, úgymond közös megegyezéssel megszüntették a munkahelyemet. Kint voltam Lengyelországban egy féléves lengyel ösztöndíjjal, amikor hazajöttem, felmondtak. Hozzátéve, hogy végkielégítésre ne is gondoljak. Nekem így lépett színre a Horn kormány.

– Miért az 1914-től 1944-ig tartó lengyel–magyar kapcsolatok történetét kutatja? Nem az 1848-49-es időszak a legnépszerűbb a szakemberek számára?

– Őszinte leszek, nagyon megtisztel a Waclaw Felczak életműdíj, nem számítottam rá, ezért annál büszkébb vagyok rá. Egy évet hallgattam is Waclaw Felczaknál a krakkói egyetemen. A professzor kihúzott bizonyos passzusokat egy felvidéki magyar fiú szakdolgozatából, aki őszinte lelkesedéssel írt az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. Amikor erről a történelmi eseményről volt szó, Felczak professzor a magyar nacionalizmusra helyezte a hangsúlyt, ez általános kritika volt a magyarokkal szemben a térségben, és ő is ebből a nézőpontból tekintett a szabadságharcra. Nem értettem egyet vele, és inkább a XX. századot választottam. A professzornak nyilván tartania kellett a hivatalos vonalat. Nehéz sorsú ember volt, halálra ítélték a kommunisták, szerencsére változtattak ezen, de börtönbe került, és szerintem szabadulása után is folyamatosan figyelték a lengyel belügyi szolgálatok.

– Hányszor ütközött akadályokba az ön kutatói tevékenysége?

– Háromszor törték meg a kutatói pályámat. A legvégén a Károlin tanítottam, ez volt a pályám legszebb öt éve, 2011-ben mentem nyugdíjba. Megtörés? Annak idején, amikor hazajöttem, meg akartam csinálni a kisdoktorit. És amikor az 1938-as, lengyel vonatkozású eseményekhez kértem ki iratokat az Országos Levéltárból, akkor szólt ott egy magasabb beosztású illetékes, hogy nem kapom meg ezeket, inkább kutassak valami mást, illetve forgassam a korabeli sajtóanyagokat. Aztán amikor a Hadtörténeti Intézetbe kerültem, ott pedig azt láttam, hogy nagyon sok irat elveszett. Megtudtam, hogy a háború végén egy orosz őrmester elkapta az iratokat szállító vonatot, és kidobatott nyolcvagonnyi dokumentumot a sínek mellé, mondván neki sürgősen szüksége van a vagonokra. A vasutasok pedig aztán meggyújtották a papírokat, dossziékat. Kényes és titkos anyag volt, amelyek bizonyíthatták volna, hogy a magyarok nem voltak fasiszták. Ez iratok általános hiánya és pusztulása oda vezetett, hogy nem tudjuk feketén-fehéren megírni a történelmünket.

– Tapasztalatból tudjuk, hogy a tüntető lengyel gazdák magyarbarátok. Ezek szerint inkább az értelmiség fanyalog? Mintha a lengyel történésztársadalmat megzavarta volna ez a háború…

– Vegyes a kép. Az értelmiség dolga a gondolkodás, tehát nem ezt várná tőle az ember. Tudni kell, ha az orosz–lengyel viszonyt valaki akárcsak a kisujjával is, de megpiszkálja, az robban! A lengyel kormánygép 2010-es szmolenszki katasztrófája megzavarta az állóvizet, pedig addig egészen jól alakultak az orosz–lengyel kapcsolatok. Utána jött a Krím ügye, majd a mostani háború. Ez felébresztette a lengyelekben a szunnyadó félelmet. Nem bíznak az oroszokban. A XVII. század elején a lengyel–litván hadak elfoglalták Moszkvát, és két évig megszállva tartották. A XVIII. században viszont már orosz katonaság állomásozott Varsóban. Látható, hogy egy adok-kapok játszma a lengyelek és az oroszok történelme. A lengyelek ezért szívesen emlékeznek arra, hogy Báthory István, szeretett királyuk, tönkreverte Rettegett Ivánt. Amúgy ezt is a barátság, és a közös történelem alapkövének tekintik Lengyelországban.

– Ott hagytuk el, hogy az értelmiség miként viszonyul ma, ebben a feszült nemzetközi helyzetben a magyarokhoz?

– Egyik része érti a magyarokat, és azt mondja, ez a ti dolgotok. Mármint az orosz kapcsolat, ami egyébként nem más, mint egy energiaüzlet. A másik része nem érti, mit művelünk, mondván 1956-ban keményen elintéztek bennünket az oroszok.

– Most min dolgozik? Ossów-ban, a Visztulai Csoda emlékparkjában mint különlegességet mutatták a látogatóknak Varga Endre László, Két jó barát című, lengyel nyelven írott könyvét. Magyarul is olvasható már?

– Igen, 2021-ben jelent meg itthon, de ehhez kellett Benkő Tibor, az akkori honvédelmi miniszter hathatós segítsége. A kötetért megkaptam a két államfőtől a Lengyel, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Most annak a könyvnek a második részét írom, amely arról a tizenöt éves nagykanizsai fiúról, Cziboly Ferencről is szól, aki belépett a lengyel légióba. Ez az első világháború ideje. A fiatalok körében népszerű volt a háború, azt hitték, az csak egy kaland. És ha már a férfiak bevonultak, akkor menni akartak a kamaszok is. Összesen 526 nevet szedtem össze, úgy tudom egyébként, összesen 600-an lehettek, akik a légióban kötöttek ki. Most konkrétan 565 nevet ismerek. A második világháború előtt a lengyel elnök 400 fiatalt tüntetett ki közülük. Utána az Ossów-i kötet második változatának állok neki. Ehhez a világ tíz nyelvén kell átnéznem a dokumentumokat. Mindkét könyvemet ismerik az ötödéves lengyel pedagógus- és történész jelölt egyetemisták, mert ezeket el kell olvasniuk.

– Tusk le akarja építeni a magyarországi Waclaw Felczak Alapítvány testvérszervezetét, a varsói Felczak Intézetet. A felét már szét is zúzta…

– Ő már akkor utálta Orbán Viktort, amikor a 2011-es uniós magyar elnökség után a lengyelek következtek. Orbán vitt neki egy kardot, meg egy hordó tokaji bort, ajándékba. Tusk arcára volt írva a fanyalgás, nagyon lekezelően fogadta Orbán Viktort. Most minden hazafias, nemzeti dolgot letarol, nemcsak a Felczak Intézetet. Nagyon elégedetlenek vele az emberek.

– Több elemző szerint most, a háború vihara szétszakította a lengyel–magyar barátság szálait. Helyre lehet ezt hozni? Kérem, hogy ne Putyinozzunk…

– Nem értek egyet ezekkel az elemzőkkel. Egy 1100 éves kapcsolatot nem lehet csak úgy elsöpörni. A barátság beépült a lengyelek és a magyarok tudatába, tanítják nekik az iskolában, ott van a családok legendáriumában, és így tovább. És a két ország közötti turizmus eléggé fellendült már az 1970-es évektől kezdve. A nyolcvanas években leállt a lengyel gazdaság, az emberek jobb híján csencselni kezdtek, megpakolt Kispolskijukkal távoli országokban is megjelentek. Kádárék azt mondták, azért van ez így, mert a lengyelek lusták, nem dolgoznak…

– Mire ment a szocializmus ezzel az olcsó propagandával?

– Ismertem a helyzetet. Tolmácsoltam egy olyan lengyel asszonynak, akit elfogtak a magyar vámosok, mert húsz aranygyűrűt csempészett Törökországból. Tíz volt az ujjain, tíz a táskájában. Halottam Kádárék lejárató kampányáról, meg a viccről, amely szerint két száraz kenyér között egy harmadik, ez a lengyel szendvics. A magyar vezetés félt, hogy nálunk is megindul a Szolidaritáshoz hasonló, intenzív szervezkedés. A Kádár-féle propaganda nem ment semmire, a magyar társadalom továbbra is becsülte a lengyeleket. Talán jobban is, mint azelőtt, mert volt bennük kurázsi. Ha véget ér az orosz–ukrán háború, egy idő után visszatér a barátság a régi kerékvágásába. Ebben biztos vagyok.