Hagyományéltetés a nagyteknőben

Különleges hangulatú időutazás részesei lehetünk, ha végigjárjuk az ócsai tájházegyüttes portáit. A nyolc, apró udvarral körbevett, vert falú, hófehérre meszelt, takaros kis épület az Öregfaluban várja vendégeit. A korábbi évtizedekben mindössze egy módos és egy szegény parasztgazda portája működött berendezett enteriőrként. Az elmúlt másfél év uniós forrásból megvalósított fejlesztéseinek köszönhetően mára a többi ingatlan is megújult. Az épületekben viseleti kiállítással, ma is működő búbos kemencével, korabeli bútorokkal berendezett lakóházakkal és a tájvédelmi körzet élővilágát bemutató előadóteremmel várják az ideérkezőket. Emellett lehetőség nyílik a lápvidék titkait feltáró Natura 2000 tanösvényeken tett kirándulásra és templomi tárlatvezetésre is.

Sokszínű néprajzi munkájának elismeréseként Kormos Rebekát, az Ócsai Tájház vezetőjét tavasszal az Év Tájházvezetője címmel jutalmazta a Magyarországi Tájházak Szövetsége.

Nyolc fehér ház

Kormos Rebeka arról mesél, hogy Ócsát hagyományosan a két beltelkes településrendszer jellemezte. Az úgynevezett szálláskertes településeken egy-egy gazdának két telke is volt, az egyik a település központjában, a másik meg a szálláskertek övezetében. Az előbbi portán többnyire kerítetlen lakóház állt apró udvarral, gazdasági épületek nélkül. A szálláskertnek nevezett második telek pedig gazdasági udvarként működött, itt teleltették az állatokat, itt tárolták a megtermelt gabonát és a mezőgazdasági eszközöket. A két telek térben is megosztotta a családokat. A férfiak a nap nagyobbik részében a szálláskertben dolgoztak, sőt gyakran életvitelszerűen is ott tartózkodtak. A központi lakóház sokkal inkább a nők és gyerekek otthona volt. A településen egykor úgynevezett „gunyhósort” is építettek, ahol általában a még jó erőben levő nagyapák éltek a tavaszi, nyári, kora őszi hónapokban. Siheder korú unokáikat maguk mellé véve, az életre és a gazdálkodásra nevelték a következő generációt.

– Madártávlatból nézve a Gödöllői-dombság szomszédságában, egy „nagyteknőben” vagyunk, amit az Ős-Duna alakított ki. A jellemzően vizes élőhelyből kiemelkedő homokhát tetején helyezkedik el az ócsai Öregfalu, amely már a honfoglalás korában is lakott terület volt. Középkori mércével mérve Budától egynapi járóföldre vagyunk, közel a keletre tartó hadi úthoz. Ennek megfelelően a XIII. század elején II. András király nemcsak a helyi templom megépítését kérte az idetelepülő premontrei rend tagjaitól, hanem a hadi út karbantartása mellett egy ispotály, vagyis korabeli kórház és menhely felállítását, illetve fenntartását is. A főként földbe vájt hajlékokban élő középkori emberek számára hatalmas életszínvonal-beli előrelépést jelentett a tanító szerzetesek megjelenése. Ők kezdték el felépíteni a ma már műemléki védettség alatt álló, román stílusú bazilikát, amely 1560 óta az ócsai református egyházközség tulajdona. A hódító török seregek elvonulása után ugyanis nagyobbrészt a református felekezet tagjai vetették meg lábukat a helységben.

A megújult templomi tárlatvezetések sok kultúr-, vallás- és művészettörténeti érdekességet kínálnak a Duna–Tisza közének egyetlen Árpád-kori kőtemplomáról.

Van sütnivalója

A pici utcákkal és zsebkendőnyi magántelkekkel tagolt központi településrész szerkezete a XVIII. századtól fogva lényegében semmit nem változott. 1975-ben az akkor létrehozott Ócsai Tájvédelmi Körzet részeként az Öregfalu 62 portáját tájvédelmi oltalom alá helyezték, hogy a hagyományos településszerkezetet megőrizzék az utókornak.

Az ócsai tájházegyüttes portái a felújítás után a funkciójukra jellemző elnevezéseket kaptak. A szatócsboltban például belépőjegyet és ajándéktárgyakat árulnak, a Vendégkapus ház a természeti környezetről mesél.

A Nagygazda házában mintha csak egy pillanatra szaladt volna ki a háromosztatú épület kamraszobájából a pitvarba a háziasszony: a kenyeres fiók félig nyitva, az asztalon kézi mákdaráló. A tisztaszoba falán a családi fotók mellett történelmi jeleneteket ábrázoló, illetve vallási tárgyú képek sorakoznak. A korabeli bútorokat és berendezési tárgyakat a helyi lakosok ajánlották fel. A századfordulós enteriőr arról is tanúskodik, hogy Ócsán Budapest közelsége miatt sokkal gyorsabb tempójú volt a polgárosodás, mint az ország távolabb eső vidékein – ismerteti Kormos Rebeka.

Majd hozzáfűzi, hogy a vasúti tömegközlekedés megindulását követően, 1885 után egyre több helyi asszony helyezkedett el gyári munkásként a fővárosi üzemekben. Az otthoni kenyérsütés hagyománya kezdett elhalványulni, a házak kemencéit sorra lebontották, ezután már csak néhány portán vállaltak bérsütést. A döngölt sárpadlójú Sütőasszony házában azonban még most is áll a régi búbos kemence, amelyben a tradíciókat éltető gyermek- és felnőttprogramok során napjainkban is lehet friss, illatos cipót sütni, csakúgy mint a kinti, udvari kemencében.

– Kevesen tudják, hogy a „van sütnivalója” szólás is a régi időket idézi, hiszen a jó háziasszonynak mindig volt otthon kovásza, amivel meg tudta sütni a kenyeret, hogy a családját ellássa.

Beszédes viseletek, mesés programok

Regruta priccses nadrágban, Bíró uram, Bíróné asszonyom, Gazdagon öltözött rátarti menyecske, 15 éves lány pajkában (kabátka), Esküvői pár. A Viselet háza nemcsak a helyi, hanem a környező települések, köztük Sári, Alsónémedi és Újhartyán hagyományos öltözeteinek is emléket állít. A tárlat anyagát az egykor pedagógusként dolgozó Magyar Mária és testvére, Magyar Ilona készítette. Céljuk az volt, hogy nagyobb rangot adjanak az ócsai viseletnek, amely néhány évtizeddel ezelőtt még egyáltalán nem volt szokatlan a településen.

Az eredeti textilből és autentikus szabásmintával alkotott puritán öltözeteknek számos változatuk van. Utalnak a területi hovatartozásra, korra, nemre, családi állapotra, rangra, anyagi helyzetre és az alkalomra is. De a ruházatból például arra is lehetett következtetni, hogy egy asszony hány gyermeket nevel. Mint a tájházvezető mondja, minél több embernek viselte valaki a gondját, annál sötétebb fejkendőt hordott. Ha pedig a házas ember új szeretőt keresett, akkor a feleségétől kapott jegykendőt a kapcarongya mellé, a csizmaszárába tűzte, ami igencsak beszédes jelzés volt a közösség számára. Erre utal a ma is használatos „nem vagyok a kapcarongya” szólásmondás.

– A gyerekeknek tartott múzeumpedagógiai foglalkozásokon mindig összehasonlítjuk a szerény, dísztelen helyi ruházatot a vitrinekben kiállított cifrább, feltűnőbb kalocsaival, matyóval, kalotaszegivel. A különbség nagyon szembetűnő. Ócsán ma már senki sem jár népviseletben, de mi itt, a tájházban a jeles napokon gyakran magunkra öltjük a régi ruhadarabokat. A viselet programjaink szerves részévé vált.

Kormos Rebeka olyannyira a szívén viseli a hagyományos népviselet felkutatását, gondozását és megőrzését az utókornak, hogy az Év Tájházvezetője kitüntetést is hagyományos öltözetben vette át. A szakember hangsúlyozza, hogy az elismerést közös sikernek tekinti, hiszen kollégáival évek óta azon dolgoznak, hogy a bevezetett újítások nyomán minél több felejthetetlen élményt szerezzenek a látogatóknak.

A pandémia alatt például Országomat egy gombért! felhívásukkal cérnagombokat gyűjtöttek az ország minden területéről, hogy egykor élt családtagok varródobozának leporolásával a járvány idején is életben tartsák a néphagyományok iránti érdeklődést.

A tájházban szervezett Meseösvény programok koordinálásával, valamint a Pompás napok képzési rendszer életre hívásával az intézményvezető szakemberként és magánemberként egyaránt a népmesék, a mesélés fontosságát, a műfaj mindennapi létjogosultságát hangsúlyozza. Mint fogalmaz, a magyar gyerekek korunk innovatív világában is szeretik és értik a mesét, magával ragadja őket a belőle áradó életigenlés. A népi játékokkal, dalokkal, mondókákkal, találós kérdésekkel is színesített fejlesztőfoglakozásokon szívvel-lélekkel, ösztönösen vesznek részt.

Az ócsai tájházegyüttes nyolc, hófehér épületében évente 10-14 ezer vendéget fogadnak, ami egyedülálló teljesítmény a tájházak között.