Halhatatlan Aranybulla

Hihetetlen, egész Európára kiható eseményekben bővelkedik a keresztes hadak élén a Szentföldet is megjárt, ezért jeruzsáleminek is mondott II. András királyunk kora. Apja a Bizáncban nevelkedett, egy ideig a császári trón örökösének tekintett, magyar királyként Európa leghatalmasabb uralkodói közé tartozó III. Béla, akinek uralkodásáról méltatlanul kevés ismeretet őriz a nemzeti emlékezet. András anyja Chatillon Anna antiochiai hercegnő, maga is a történelem legsűrűjéből, a közel-keleti keresztes államok kavargó világából érkezett a magyar trónra. A király nővére, aki Magyarországon a Margit nevet kapta, Mária néven a bizánci császár felesége lett.

Béla halála után a magyar trónt az idősebb testvér, Imre örökölte, akivel András egy évtizeden át hadakozott az elsőbbségért, még végül 1205-ben sikerült elnyernie Szent István koronáját. Az ő három évtizedet átölelő uralkodása alatt, az ő udvarában esett meg Bánk bán tragikus históriája, de ez csak egy az egész akkor ismert világot Aragóniától Rómán, Krakkón és Kijeven át Jeruzsálemig behálózó azon házasságok, hódítások, cselszövések és kalandok sorában, amelyekben a magyar uralkodócsaládnak része volt.

II. András életművének legfontosabb eleme kétségkívül az európai jogtörténet kiemelkedő dokumentuma, az Aranybulla néven ismert törvény kibocsátása, éppen nyolc évszázaddal ezelőtt. Ezzel a lépéssel a király alapvetően járult hozzá a magyar alkotmányosság építéséhez. A törvény jelentőségét mutatja, hogy Nagy Lajos, majd Mária királynő, utóbb Hunyadi Mátyás külön törvényben, a többi uralkodó a koronázási esküben megerősítette. Minthogy egyes vonatkozásaiban a kibocsátásától fogva egészen 1945-ig hatályban maradt, magának az Aranybullának az emlékezete soha nem halványult el, mindvégig a jelentőségének megfelelő fontosságot tulajdonítottak neki. A kibocsátás körülményeinek megítélése viszont koronként változott. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a könnyelmű, birtokait szétosztogató királyra pénzszűkében kényszerítették rá a nemesek az engedményeket, amelyekkel súlyosan meggyengítette a királyi hatalmat, ezzel a központi kormányzatot. Ma inkább úgy látjuk, hogy az Aranybulla a kor társadalomfejlődésével szinkronban született. Nem véletlen, hogy az angol alkotmányosság alapdokumentuma, a Magna Carta Libertatum csupán hét évvel előzte meg.

Az úgynevezett történeti alkotmányban, az egységes rendszerré formálódó magyar jogrendben magában is a társadalomfejlődés tükröződik. Magyarország ebben a tekintetben nem csupán lépést tartott a nyugat-európai viszonyokkal, de számos államot meg is előzött. Már a honfoglaló magyarság is világos jogviszonyok között élte mindennapjait, még ha ennek írott emlékezete nem is maradt. A magyar történeti alkotmány alapkövének a vérszerződést tekintjük, amellyel a törzsszövetség kinyilvánította az egységes állammá alakulás szándékát. A második aktus a pusztaszeri országgyűlés, ahol Anonymus szerint „a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is”. Ahogy nincs okunk kételkedni abban, hogy a törzsszövetség valamilyen formában döntést hozott az egységes irányítás alá rendelésről, ugyanúgy alappal föltételezhetjük azt is, hogy az új hazában akár Pusztaszeren, akár másutt „szerét ejtették az ország egész dolgának”.

A történeti alkotmány Szent István korától már írott jogként épül tovább. Mai ismereteink szerint 1003-ból való a legrégebbi fennmaradt írott törvényünk, ami nem más, mint a Corpus Iurisban Szent István második dekrétumának nevezett törvényszöveg 1–33. fejezete. Az Intelmeken kívül ebből az időszakból összesen 56 törvénycikkely maradt fönn, de közvetett bizonyítékok igazolják, hogy több is létezett. Egy biztos, immár több mint ezer éve Magyarország írott jogra támaszkodó jogállamnak tekinthető.

Az Árpád-házi királyok törvényeinek évszázadról évszázadra bővülő sorában az Aranybulla kiemelkedő jelentőségű, hiszen a kormányzati hatalom megosztásának kereteit jelölte ki. Mint említettük, mindez az európai társadalomfejlődés menetéhez illeszkedett, csakhogy Anglián és Magyarországon kívül ez a fejlemény másutt ekkor még nem vált írott joggá, ezért az uralkodóknak módjuk volt egyfajta visszarendezésre, hatalmuk újbóli megerősítésére.

Itt kell szóba hoznunk az úgynevezett Szent Korona-tant. A középkori magyar jogfejlődésnek egyszerre oka és következménye ennek a közjogi elgondolásnak a kialakulása. Azt tudjuk, hogy már Szent István 1027-ben írott Intelmeiben megfogalmazódik a korona különleges helyzete, ami arra utal, hogy az elképzelés valamilyen formában már ekkor létezett. A tan kifejlett formájában azt fogalmazza meg, hogy Magyarországon a hatalom teljességének birtokosa a Szent Korona, és az uralkodó a koronázással annak csak megbízottjává, felhatalmazottjává válik, ráadásul nem is egyedül, hanem az országlakosokkal egységben. Ez a felfogás tette lehetővé a szabad királyválasztás jogintézményét, Anjou Károly Róbert megválasztását, Zsigmond, majd Hunyadi Mátyás trónra emelését.

A hatalommegosztás szokásjogából kristályosodott alapvető joggá az a gyakorlat, hogy a király rendszeresen országgyűléseket tartson, és törvénnyé csak az a rendelet emelkedhessék, amely hármas követelménynek felel meg: az országgyűlés elfogadja, a király szentesíti, majd kihirdeti. Magától értetődik, hogy Hunyadi Mátyás az ország első átfogó rendeletét, a korábbi, konkrét ügyeket tárgyaló joganyagot egységes keretbe foglaló, 78 cikkelyből álló Decretum maiusát, Nagyobb dekrétumát is az 1486-os országgyűlés elé terjesztette, amely elfogadta, és a királyi kihirdetéssel vált hatályossá.

Éppen az írott jog szabályaihoz való ragaszkodás volt az oka, hogy az első teljes magyar törvénykönyv, Werbőczy István 1514-ben elkészült Tripartituma jogi értelemben nem emelkedett törvényerőre. A jogtudós munkáját a király szentesítette, az országgyűlés jóváhagyta, ám a harmadik föltétel, a kihirdetés, a megyéknek hivatalból megküldés elmaradt. A hazai jogalkalmazás a következő három évszázadban ennek ellenére nagymértékben támaszkodott a Tripartitumban foglaltakra, ami így a történeti alkotmánynak vitathatatlan alkotóeleme lett.

A hódoltság érthető módon átírta a magyar jogfejlődés menetét. Erdélyben egészen a török kiűzéséig önálló törvénykezés folyt, Approbata constitutiók, Compilata constitutiók és Novellaris articulusok néven saját törvénykönyvek születtek. A királyi Magyarországon a Habsburg-dinasztia szerezte meg a főhatalmat, az országgyűlés törvényalkotó jogköre azonban mindvégig megmaradt, ráadásul fölértékelődött a vármegyék kormányzati szerepe is. Az ország visszahódítása után az 1722-ben elfogadott Pragmatica sanctio jelölte ki a megváltozó közjogi kereteket, továbbra is érvényben tartva a történeti alkotmány legfontosabb rendelkezéseit. Így volt lehetséges, hogy az 1867-es kiegyezés jelentős részben a Pragmatica sanctióra épülhetett.

Az Aranybulla rendkívüli jelentőségét mutatja, hogy noha az ellenállási záradékot I. Lipót az 1687. évi országgyűléssel eltöröltette, II. András törvénye az uralkodói eskünek egészen IV. Károly koronázásáig a része maradt, ekképpen az évszázadok alatt részben betűje, még inkább szelleme érvényes volt. Erre utal ma hatályos Alaptörvényünk is, amikor a Nemzeti hitvallás szövegében kimondja: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”