– Az elmúlt hetekben ön azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy zenekara közreműködött volna A Sztálin-koncert elnevezéssel a diktátor 1953. március 5-én bekövetkezett halálának ötvenedik évfordulóján megrendezett hangversenyen, ahol orosz kortárs zeneszerzőknek a generalisszimusszal kapcsolatos művei hangzottak volna el. Erről az egyik televíziós csatornán nyilatkozott is.

– A beszélgetés a hatalom és a művészet viszonyát igyekezett körvonalazni, egyben bizonyos félreértéseket tisztázni, amelyek szerintem fölösleges indulatokat váltottak ki. Ennek lényege, hogy együttesünket az említett koncertre felkérték, az ötlet sem tőlünk származott, az előadás pusztán Sztálin halálának történelemre gyakorolt hatását akarta megeleveníteni. Erről szól a Nyílt Társadalom Alapítvány által szervezett kiállítás is, amelyet néhány nap óta a nagyközönség is megtekinthet.

– Hogyan épült volna fel a koncert?

– A történelmi eseményt két egyáltalán nem olcsó bértollnoknak nevezhető orosz zeneszerző, Hacsaturján és Prokofjev egy-egy művén keresztül mutattuk volna be. Ezeket, függetlenül attól, hogy a maguk jószántából vagy kényszerből tették, mindenképp Sztálin dicsőítésére szánták. A hangverseny második felében Sosztakovics X. szimfóniája hangzott volna el, amely néhány hónappal a diktátor halála után a seb felszakadását jelzi, és ördögi, félelmetes személyként mutatja be Sztálint. Összefoglalva, a koncert arra a kérdésre keresett volna választ, hogy létezhet-e politikát dicsőítő értékes alkotás, és hogyan reagál a művész a diktátor halálára. Ez az eredeti elgondolás szerintem teljes egészében vállalható. Ma például a Zeneakadémián Händel Júdás Maccabeusát fogom vezényelni, márpedig ez a zenemű a történelem egyik legvéresebb népirtásának a dicsőítésére íródott, amikor az angolok lemészárolták a skótokat. Napjainkban senkit nem zavar, hogy annak idején ezt a művet milyen alkalomból írták, hiszen a világtörténelem során a művészetnek valamilyen viszonya mindig is volt a politikával, egyfelől megalkuvó, másfelől teljesen önálló módon.

– Hogy egy nép mennyire tudja érzelmileg feldolgozni a múltját, attól is függ, mennyire élnek a kortársakban, illetve az utódokban a kegyetlen tapasztalatok.

– Napjainkban nagyon erős a felháborodási készség és viszonylag kicsi a megalkuvás iránti tolerancia, ami az öt évtizedes szocializmusunk eredménye is. A mi korosztályunk mindig a forradalmiságot, az ellenállást tanulta a történelemből, holott ez csak egyik fele a valóságnak. Mint említettem, a művészetben mindig együtt érhető tetten a forradalmiság és a megalkuvás. Egy évszázad múltán valószínűleg már nem zavar bennünket, hogy mit írtak bármely csata és mészárlás emlékére, hanem azt mondjuk, olyan esztétikai értéke van, amelyhez a művész a maga véleményét hozzáfűzte. Ugyanez lehet érvényes a közelmúltra is. Az egyetlen kérdés, hogy lehet-e már beszélni a sztálinizmus művészetéről, vagy sem, mert még sokakat sért. Őszintén megvallva, nehezebben fogadom el a hozzám hasonló életkorú, az eseményeket meg nem élt emberek, mint a kortársak érzékenységét, ráadásul, ezen a koncerten senki nem akarta dicsőíteni Sztálint. Épp ellenkezőleg, azt akarta bemutatni, hogy a művészet önkényuralomhoz való viszonya akkoriban is olyan volt, mint bármikor a történelem során. A cím némileg provokatív voltával egyetértek, még ha abban Sztálin nem személyként, hanem fogalomként jelent is volna meg. Itt jegyzem meg, eddig senkit nem érdekelt, hogy az elmúlt tíz évben hányszor hangzott el Sztálin-kantáta Magyarországon – pedig elhangzott -, hiszen a művészetnek – többek között – az is feladata, hogy szembenézzen a múlttal. Mostanában persze kiélezettebb a helyzet.

– Igaza van, kiélezett helyzetben vagyunk, de ennek egyik oka, hogy amikor az ország politikai vezetése már-már önkényuralmi intézkedéseket akar bevezetni a gyülekezési és szólásszabadság területén, akkor talán nem szerencsés egy, a magyarság számára gyűlölt önkényúr személyét – akár Sztálinét, akár mondjuk Hitlerét – a művészet eszközeivel megjeleníteni.

– Nem tudom, hogy ez így van-e. Mint a társadalmat szolgáló művészember, csak azt tudom mondani, hogy tolerancia nélkül nincs semmi. Ezt a hangversenyt le kellett mondani, ami ugyanúgy diktatórikus ízű, hiszen ha bizonyos emberek úgy érzik, hogy joguk van a nyilvánosság fegyverével vagy bármilyen más eszközzel megakadályozni másokat szándékaik, gondolataik érvényesítésében, akkor az eljárásuk nem sokban különbözik az általuk bíráltakétól. Egyébként nincs jobboldali és baloldali művészet, a zenében az egyik harmónia után jön a másik, ez pedig sem kommunista, sem fasiszta, sem polgári tartalmú nem lehet. Ami körülötte van, az már másról szól. Az értelmiség felelőssége, hogy ne engedje a napi, azonnali célért a fontosabbat pusztulni hagyni, és hogy a művészet arról szólhasson, amiről szólnia kell, és ne váljon a társadalmi környezet konfliktusainak áldozatává. Soha ilyen bénult nem volt az állam művészethez való viszonya, mint napjainkban. Mi, művészek ezt úgy éljük meg, hogy amíg például két vagy három évvel ezelőtt eldöntötték, hogy kit támogatnak – akinek pedig ez nem tetszett, az tehetett egy szívességet -, most viszont inkább azt érezni, hogy az illetékesek nem mernek dönteni, mert tartanak a másik oldal hőzöngésétől. Ezt persze lehet a hőzöngés diadalaként ünnepelni, de a művésztársadalom mentális állapotában beláthatatlan károkat lehet így okozni.

– Említette, hogy a koncert ötlete nem önöktől származott, csupán felkérést teljesítettek volna. Miért önöket választották?

– Leon Botstein, az American Symphony Orchestra vezetője, aki egy világhírű, fantasztikus személyiség, vezényelte volna a zenekaromat, a műsort is ő állította össze. Bennünket azonban nem ő választott, hanem a Nyílt Társadalom Alapítvány, amely több társulattól kért ajánlatot. Hogy mi adtuk a legkedvezőbbet, vagy mi voltunk az egyetlen, amelyik vállalta a feladatot, nem tudom.

– Botstein úr egy olyan emberre akart emlékeztetni bennünket – mint ön mondja – a hozzá írott zeneműveken keresztül, akinek volt egy jellemző mondata: „A magyarkérdés, vagonkérdés”. Ennek ismeretében írhatott volna róla a világon bárki bármilyen remekművet, a magyarság szempontjából – ha a nemzet nem szenved vészes feledékenységben – az illető soha nem lenne rokonszenves. Ugyanis mi magunk sem ülnénk most itt, ha a Generalissimus meg tudja valósítani a magyarsággal kapcsolatos elképzelését.

– Azt hiszem, hogy ezt az egészet magyarságkérdésként felvetni végképp értelmetlen. Hogy ez a mondás igaz-e vagy sem, nem tudom, de mindenkinek tulajdoníthatnánk olyasmit, ami alapján ötven év távlatából emberek milliói hallani sem akarnak róla. Bizonyos dolgok egy idő után köddé foszlanak, ugyanakkor nem állítom, hogy Sztálin megítélése újabb ötven év múlva kedvezőbb lesz. Volt idő, amikor olyan darabokat tanítottam a továbbképző tanfolyamokon, mint például Sosztakovicstól a Dal az erdőről. Nem Sztálinnak írta, de a sztálinizmust dicsőíti, mégis tanítottam, mert valamit meg kell rajta keresztül mutatni, ami érthetetlen a mű ismerete nélkül. A művészetet ugyanis semmilyen körülmények között sem lehet egyenlővé tenni a politikával, aki ezt teszi, hibázik. Az embernek ötven év elteltével szembe kell néznie dolgokkal, mert ellentétes álláspontok csak akkor lesznek képesek normálisan együtt élni, ha ezeket tisztázni tudjuk. Ezért nem tudok semmi olyan állásponttal egyetérteni, amelyek ezt akadályozzák.

– Bizonyára örömmel vállalkozna egy Hitler-koncert bemutatására is. Ez tiszteletre méltó nyitottság. Mellesleg Leon Botstein megkeresett-e más országokat is, hogy ott mutassák be ezeket a jeles műveket?

– Biztosan nem, mert őt is felkérték, nevezetesen a Közép-Európai Egyetem.

– Tehát a Soros György vezetése alatt álló intézmény kérte fel.

– Így van, Botstein ennek valamilyen tisztségviselője. New Yorkban egyébként Vladimir Askenazy vezényelt egy olyan koncertet, amelyen elhangzottak ezek a Sztálinnal kapcsolatos művek. Lehet azt mondani, hogy New Yorkban ez kuriózum, senkit nem sért, egy volt szocialista országban meglévő érzékenység azonban érthető.

– Elképzelhetőnek tartja tehát, hogy mondjuk Izraelben Eichmannhoz írt dalokat adjanak elő csak azért, hogy a helybeliek jobban megértsék a náci Németország művészetének lényegét?

– A televíziós beszélgetés során is szóba került a Hitler-Sztálin párhuzam, de ezt felejtsük el. Nem okos dolog arról vitát kezdeni, hogy ki volt szörnyűbb. Az ön hasonlata rossz, és kérem, ne fordítsa ki, amit most mondok. Említsen egyetlen olyan művet, amelyről tudjuk, hogy Eichmannhoz vagy Hitlerhez írtak! Ezzel szemben tudunk vagy százat, ami Sztálinhoz kötődik, ami persze nem azt jelenti, hogy emiatt egyikük jobb volt a másiknál. Az egyik esetben tudjuk, hogy a művészet a fasizmus első pillanatától kezdve egy hatalmas lelkiismereti válságot élt át, a másik esetben viszont, például a Nagy Honvédő Háború után százmilliók hitték azt, hogy Sztálin a jó atyuska, így az őszinte művészi hitben sem kételkedhetünk. Tudjuk, hogy milliók zokogtak őszintén Sztálin halála napján, mert azt hitték, hogy összedől a világ. Hitler halála napján hányan zokogtak?

– Meglepődne, ha megtudná, hogy milyen sokan. De nem volt túl sok idejük a gyászra, mert Drezdában például megkezdődött a XX. század leggyilkosabb bombázása, amelyben mindenki kivétel nélkül szörnyethalt.

– Sztálinra minden rosszat lehet mondani, de ne felejtsük el, hogy Magyarországon is voltak nem kevesen, akik a negyvenes években őszintén hittek Sztálin személyében és abban az ideológiában. Ezt tiszteletben kell tartani. Általánosságban véve nagyon veszélyes, ha a közelmúltat sommásan akarjuk megítélni. Megvonni a jogot egy világtól, hogy abban az emberek egykoron őszintén élték meg életüket, nagyon veszélyes, mert a helyébe nem tudunk mit adni. Ha elhitetjük egy fiatal korosztállyal, hogy az elmúlt ötven év úgy volt rossz, ahogy, csak menjen ki az utcára és mocskos kommunistázzon, az azzal a veszéllyel jár, hogy elveszünk tőle egy mintát, a szülők tisztességébe vetett hit lehetőségét. Ha az én lányom ennek következtében azért vetne meg, mert a személyes tisztesség konfliktusait felvállalva, de az adott világ kereteivel megalkudva, például nem börtönben töltöttem a 80-as éveket, ha ez lerombolná benne azt a képzetet, hogy tisztes életet éltem, akkor ez igen nagy baj lenne. Ha idolok és egy előző generáció küzdelmeinek ellentmondásai helyett a Big Brother és a Való Világ válik mértékké, akkor vége a világnak. El kéne hinnünk egymásról, hogy egyik oldalon sem csak gonosztevők vannak, és a tőlem eltérő nézetű ember szándékaiban és cselekedeteiben is lehetnek értékek. De ezt zsigerből való véleményalkotás helyett csakis párbeszéddel és toleranciával lehet megtanulni. Ezért is örülök, hogy a Demokrata megkérdezi a véleményemet erről az esetről. Más kérdés, hogy az újság olvasói ezt hogyan fogadják, de legalább létrejött a párbeszéd, miközben egy csomó cikk és vélemény úgy jelent meg ezzel kapcsolatban, hogy az írója nem is volt kíváncsi a dolog valóságos hátterére.

– Szerintünk számos alaptalanul lenácizott jobboldali értelmiségi örömmel fogadja páratlanul türelmes szavait, még az is lehet, hogy a jövőben hivatkoznak önre, az ön példamutató toleranciájára. Mellesleg ennek jegyében hogyan látja az Egyesült Államokban – Leon Botstein ott él – egy olyan koncert lehetőségét, ahol a Szaddám Huszeinhez írt nagyszerű zeneműveket New Yorkban, az egykori World Trade Center közelében mutatnák be?

– Ezt a mondvacsinált kérdést majd akkor lehet feltenni, ha Szaddám Huszein óta eltelt ötven év, és már tudjuk, hogy országlásához milyen viszonya volt az iraki népnek. Láttuk, hogy a tálib rezsimet is látszólag milyen könnyű volt felszámolni, és utána sem lett sokkal rózsásabb a helyzet Afganisztánban, de ezek a kérdések egyelőre szintén nem vethetők fel. Butaság, hogy Szaddám Huszein neve egy ilyen koncert kapcsán egyáltalán felmerülhet. A sztálinizmus a Szovjetuniónak és a kelet-európai országoknak valós hite volt még akkor is, ha becsapták őket. Ez ugyanolyan – és elnézést a hasonlatért, mert ez most részemről durva -, mintha a kereszténységről tenném fel a kérdést, hogy ugyan mennyi bűnt követett el, és hogy Jézus nevében mennyi embert égettek meg?

– Vagy hogy a nácizmus nevében hány embert égettek el?

– Egyetlen eszméről sem lehet kijelenteni, hogy az eszme minden szempontból bűnös volt. Sztálin esetében az eszme önmagát számolta fel a rossz végrehajtás és a személyiségtorzulás miatt, és ez iszonyúan fontos történelmi tanulság. Az emberiség története egy eszmesorozat folyamata, amelynek egyes fejezetei sorra megfeneklettek, és elemi érdekünk, hogy ezekkel szembesüljünk. Hiszem, hogy az emberiség el fog jutni oda, hogy világosan kimondhassa, ezeknek a fejezeteknek melyek voltak a szükségszerű vonatkozásai és melyek a torzulásai.