Harc az előjogokért

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 2020 óta alapítványi formában működik. Ennek elnöke, Böszörményi-Nagy Gergely új szervezeti és képzésfejlesztési tervet alkotott a Jövő Egyeteme program címmel, amely célul tűzte ki, hogy a MOME 2030-ra Közép-Európa egyik vezető művészeti és dizájn-felsőoktatási intézményévé váljon. A terv keretében a mostani intézetek helyett úgynevezett schoolok jönnének létre, amelyek az alap-, a mester-, a doktori és a szakirányú továbbképzéseket koordinálnák. Hét tudásközpontot is létesítenének, amelyek vezetői pozícióira tavaly pályázatot írtak ki. A szenátus által támogatott személyekkel szemben Koós Pál rektor saját hatáskörben döntött a kinevezésekről. Ezt követően a hallgatók tiltakozásba kezdtek a rektori döntés ellen, a feszült helyzetben Koós Pál február elején bizalmi szavazást kezdeményezett önmagával szemben. A szenátus február 11-én zárt ülésen voksolt, Koós Pál pedig lemondásra kényszerült. A hallgatók egy darabig tiltakoztak, mostanra azonban csillapodni látszanak az indulatok.

Sokan bonyolult politikai összefüggéseket és összeesküvést véltek felfedezni a történtek mögött. Eközben a valóság kiábrándítóan egyszerű: az események fő mozgatója pőre egzisztenciális érdek, semmi más. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem a Magyar Iparművészeti Főiskola utóda, amely elődintézményei révén 1880 óta működik, és amely 1948-as főiskolai rangra emelésétől több évtizeden át, majdnem egészen az ezredfordulóig monopolhelyzetet élvezett a magyar iparművészeti és dizájnerképzés terén. Ezalatt belterjes elitista szakmai közeg jött létre az egyetem körül, amely sokáig mindent meghatározott, ami Magyarországon iparművészettel és dizájnnal volt kapcsolatos. A tanárok többsége az iskolapadból a tanársegédi pozícióba kerülve a nyugdíjazásig a katedrán állt, amihez informális hatalom is társult. Ezek az emberek egész generációk szakmai fejlődésére voltak hatással.

Az egyetem már a kommunista időszakban is hozzászokott az önállósághoz. Megszülettek azok a kis egyéni és intézményi alkuk, amelyeknek köszönhetően a magyar egyetemi világban is egyedülálló szakmai ökoszisztémák jöttek létre a MOME körül. Az Iparművészeti Főiskolán az avantgárd kezdeményezéseknek akkor is teret engedtek, amikor például a Képzőművészeti Főiskolán ideológiai okokból tűzzel-vassal irtották azokat. Az Iparművészetin a kommunista kultúrpolitikai tűrt kategóriájába tartozó több irányzat is kibontakozhatott. Az intézmény amolyan feszültségmentesítő szelepként működött, nem mellesleg minőségi munkát végzett a minőségtelenség korában. A szocializmus egyik magyar sikerterméke, a Rubik-kocka is egy itteni formatervezési órai feladat során született.

Makovecz Imre is az Iparművészeti Főiskolán tanított építészetet a kommunizmus évei alatt, miután máshol nem juthatott katedrához. Rengeteg képzőművészeti indíttatású, mára híressé lett alkotó egyenesen az Iparművészetire adta be jelentkezését pályája elején, tudva, hogy a „Képzőről” azonnal kiszórnák őket. Az üvegművészet, kerámia műfaja például sok avantgárd személetű szobrász számára jelentett mentőcsónakot a szocmodern idején.

A rendszerváltás közeledtével a helyzet természetesen megváltozott. Az Iparművészeti Főiskola először is elvesztette a szabadság szigete státust. Ráadásul lépést kellett tartania a rohamosan változó körülményekkel. Ez vezetett az első átfogó reformhoz is, amely Gergely István rektor, építész (1930–2021) nevéhez kötődik, aki 1982 és 1991 között volt az egyetem rektora. A rendszerváltás környékén azonban még több tízszeres volt a túljelentkezés, így válogathattak a tehetséges jelentkezők között. A 90-es évektől ellenben vidéki városokban is több színvonalas művészeti képzés létesült, az egyetemeknek ezután harcolniuk kellett a hallgatókért. A verseny idővel csak élesedett, főleg miután mára Pécsett, Sopronban, Egerben, Győrött, Szegeden és immár Budapesten is több helyen lehet művészeti képzésre jelentkezni. Az ezredfordulót követően a határok megnyitásával a legtehetségesebbek gyakran Münchenbe, Párizsba, Bécsbe vagy valamelyik angliai vagy dániai egyetemre mentek, miközben képbe kerültek a határon túli intézmények is: a kolozsvári Művészeti és Formatervezési Egyetem vagy épp a nagyváradi Sapientia magyar, illetve angol nyelvű művészeti képzései. Mindezt tetézte, hogy a negatív demográfiai trendek miatt a magyar felsőoktatás évről évre kevesebb fiatallal számolhat.

A MOME intézményi elitje azonban képtelen volt megemészteni a realitást, miszerint az egyetem egyre kevésbé tartja a lépést a világban végbement változásokkal, a képzés hiányosságai miatt pedig a végzettek körében is egyre nőtt a pályaelhagyók aránya. A sorra induló elméleti szakok mellett több kiváló minőségű úgynevezett alkotószak is működik az egyetemen, a képzés azonban elképesztően drága. Kevés a hallgató, a műhelyeknek is korlátozott a kapacitásuk, a tanárok és kontaktórák pedig elengedhetetlenek. A MOME vezetése évtizedekkel ezelőtt úgy döntött, hogy az állami forrásokból a teljes diáklétszámra kérik a fejkvótát. Ez azt eredményezte, hogy sok doktoranduszt, elméleti diákot, grafikust vettek fel, akiket kis költséggel az egyetemen lehet tartani, ennek köszönhetően jutott pénz az ipari formatervezők, keramikusok, üveg- és textilművészek képzésére is. A módszer indoka, hogy alkotószakot – üvegszobrász, keramikus – lehetetlen nyereségesen működtetni, miközben a magyar kulturális örökség nélkülözhetetlen részét alkotják.

A MOME-t működtető alapítvány elnöke, Böszörményi-Nagy Gergely darázsfészekbe nyúlt, amikor öt évvel ezelőtt nekilátott az egyetem megreformálásának. Elképzelése az volt, hogy kelet-közép-európai igényekre kondicionálva, kicsi, ütőképes, nemzetközi intézménnyé alakítsa a MOME-t. Ez azonban több elemében is szembement a megcsontosodott struktúrák érdekeivel. A tervek megvalósításához új emberekre is szükség lett volna, ettől a ponttól kezdve azonban a reform egzisztenciaharccá vált. A tanári kar egy része attól tartott, hogy egyik napról a másikra elküldik, az új struktúrában ugyanis a különböző intézeteket megszüntetik, tagjait pedig besorolják egy olyan új rendszerbe, ahol a működés a hatékonyság szempontjait veszi figyelembe. A hatékonyság szó azonban veszélyes, hiszen értékes szakok is áldozatul eshetnek, ha a profitábilis működés válik a legfőbb szemponttá. Egy költségesen működő struktúra védekezik tehát a kockázatosnak vélt, ám elkerülhetetlenül szükséges reformokkal szemben.

A mostani tüntetések előzményéhez tartozik az is, hogy 2023-ban rektorválasztás zajlott az egyetemen, a szenátus pedig az összes kívülről jövő jelöltet kiszórta, két belsős aspiránst, Varga Balázst és Koós Pált hagyva versenyben. A szenátus Vargát szavazta meg rektornak, az alapítvány azonban Koósnak adott megbízást. Akik jól füleltek, már akkor hallották, hogy ketyeg az óra és közeledik a robbanás. Az a tanári és érdekcsoport, amelynek számára az egyetemi reform akár jelentős visszalépést jelenthet a pályáján, már a rektorválasztás óta szervezkedik. Mára pedig létrejött a bizalmatlanság és félelem egységfrontja, amelynek érzéseit nem volt nehéz meglovagolni azoknak a politikai erőknek sem, akiknek elsődleges célja, hogy a fentieket figyelmen kívül hagyva Böszörményi-Nagy Gergelyt és az alapítványt teljes mértékben ellehetetlenítsék és a reformfolyamatok visszafordításával kovácsoljanak rövid távú politikai hasznot a maguk számára. Ezt azonban a legkevésbé sem szeretné a MOME. Ráadásul az egész ország érdeke, hogy nemzeti örökségünk tovább gazdagodhasson a jogelődeivel együtt 1880 óta működő intézményben ápolt és ott születő művészeti örökség által.