Az egyik felvidéki – szlovákiai – városban élő magyar nemzetiségű fiatalember felesége szerb-montenegrói állampolgár. Köztudott, hogy a délvidéki magyaroknak Szlovákia és Magyarország uniós csatlakozása óta vízumot kell igényelniük, ha be akarnak lépni a két ország területére. Férje tehát hiába szlovák állampolgár, a feleségnek és legközelebbi rokonainak szüksége van mindkét vízumra.

– Amíg a párom nem volt a feleségem, addig féléves vízumot kapott. Le kellett utaznia Belgrádba, hogy sorban állhasson hajnali fél négytől délután fél ötig a szlovák nagykövetségen – fejtegeti a felvidéki ifjú. – Miután megházasodtunk s úgy döntöttünk, hogy a Felvidéken maradunk, elkezdtük intézni nejemnek a letelepedési engedélyt, illetve az állandó lakhelyről szóló igazolványt. Elég nehezen tettünk ezekre szert, mert a szlovák bürokrácia kísértetiesen hasonlít a magyarországira, s talán mondanom sem kell, hogy az EU-s jogszabályokat igen ritkán képesek alkalmazni. A legfelháborítóbb azonban az, hogy feleségem évekkel ezelőtt még Szerbiában szerzett nemzetközi (!) jogosítványát nem engedik honosítani a szlovák hatóságok. Majdnem 7000 forintnyi korona befizetése után közölték vele a rendőrségen, hogy egy új jogszabály értelmében március 1-je után újra vizsgáznia kell a jogosítványért, mert az elsőt nem uniós ország bocsátotta ki.

Az különösen aggasztja az ifjú párt, hogy szeptembertől várhatóan szigorítják az állampolgársági törvényt, így minél előbb lépniük kell, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy egyazon állam polgárai (is) szeretnének lenni.

– Egy szlovák vagy egy magyar állampolgár el sem tudja képzelni, milyen falakba ütközik egy délvidéki magyar az EU belső határain is. Hiába él a feleségem velem egy fedél alatt a szlovák állam területén, hiába van neki itteni letelepedési engedélye, amennyiben át szeretnénk menni Csehországba, akkor néhány nappal az utazásunk előtt el kell autóznunk a pozsonyi cseh nagykövetségre, ahol egy napig tart az ügyintézés. Aztán hazautazhatunk, végül két-három nap múlva meg is kapjuk a szükséges vízumot. Ausztria vagy Lengyelország vonatkozásában ugyanez a helyzet. Természetesen a Magyarországon történő átutazáshoz is vízumot kell váltania a feleségemnek, s ha ez sikerül, akkor egy év alatt kilencven napot tartózkodhat az úgynevezett anyaországban. Tehát ha ne adj’ isten, esetleg valaki megbetegszik a családjában, akkor nagyon meg kell gondolnia a páromnak, hogy milyen gyakran megy haza Délvidékre. Óriási könnyebbséget jelentene, ha az eredeti állampolgárságunk mellett a magyar is meglenne mindkettőnknek. Gondoljunk csak arra, hogy a délvidéki szlovákok simán megkaphatják a szlovák állampolgárságot, ha igénylik. Így ők úgy jutnak át a szerb-magyar és a magyar-szlovák határon, mint kés a vajon. Ugyanakkor a feleségem és különösen a rokonai elé jókora akadályokat gördítenek. Az egészen vérlázító, hogy a nejem édesanyja milyen nehezen tud meglátogatni minket. Először is, meghívólevelet kell küldenünk neki, amelyben meg kell ígérnünk, hogy itt-tartózkodása alatt gondoskodunk róla. Ezután anyósomnak fel kell kerekednie és elutaznia Belgrádba, hogy a szlovák nagykövetségen sorba állhasson, kifizethessen nem kevés eurót, majd haza zötyöghet, hogy aztán néhány nap múlva újra elutazzon a szerb fővárosba kiváltani a vízumot. És ez még nem minden, ugyanis a szabadkai magyar főkonzulátuson is sorba kell állnia – ahol természetesen nincsen külön magyar folyosó. Ugye, meg kell kapni Magyarországra is a vízumot, hiszen két határ választja el a lányától. Az pedig különösen megalázó, hogy ha át akarunk menni Magyarországra, akkor másokkal ellentétben kekeckednek velünk a határon legalább negyed óráig, csak azért, mert a feleségem szerb-montenegrói állampolgár.

– Ha nem lennénk olyan helyzetben, hogy különböző papírokat kell szereznünk a magyar hatóságoktól, akkor simán vállalnám a nevem, így viszont óvatosnak kell lennem – sóhajt a Budapesten élő kárpátaljai fiatalember, aki tavaly egy erdélyi hölgyet vett feleségül. – Itt szereztem tanári diplomát, de már az egyetem alatt elkezdtem dolgozni egy cégnél, ahol megismerkedtem későbbi feleségemmel, aki székelyföldi magyar lány. Gondolom, sokakban felmerül a kérdés, hogy miért nem mentem haza a párommal együtt Kárpátaljára. Állást ugyan kaptam volna , de a tanárokat odahaza borzasztó rosszul fizetik. A szüleim mind a ketten tanítanak, s ők úgy-ahogy megélnek, de egzisztenciát teremteni egész egyszerűen lehetetlen a 8-10 ezer forintnak megfelelő kárpátaljai kezdő tanári fizetésből. Hála Istennek, jelenlegi – magyarországi – munkaköröm a szakmámhoz kötődik, ugyanakkor a munkavállalási engedélyhez nem valami könnyen jutottam hozzá. Főleg az utóbbi két-három évben nehéz megszerezni ezt a dokumentumot, hiszen nekem a munkavállalási engedélyt a vízummal együtt úgy sikerült öt és fél hónap alatt megkapnom, hogy nem utasított el egyik hivatal sem. Amennyiben nem ehhez a céghez jelentkezek be, és nem ilyen beállítottságúak a főnökeim, akkor esélytelen volna a munkavállalásom Magyarországon. Öt és fél hónapig ugyanis csak ritkán várnak az emberre, főleg úgy, hogy határon túliként csak úgy vehetnek fel, ha előtte legalább egy hónapig meghirdetik az állást, s az betöltetlen marad. Az adott helyre bármennyi munkavállalót küldhet a munkaügyi hivatal, s csak akkor lehet enyém az állás, ha mind közlik, hogy ennél a cégnél nem akarnak dolgozni. Feleségem is hasonló cipőben jár. Ő egyébként a középiskola befejezése után Székelyföldön nem kapott munkát, ezért szerencsét próbált Magyarországon.

Miután a kárpátaljai legény és az erdélyi leányzó elhatározta, hogy összeházasodik, keserű pirulákat kellett lenyelniük. Rögtön kiderült, mivel román és ukrán állampolgárokról van szó, Magyarországon nem házasodhatnak össze. Ha valamelyikük magyar állampolgár lenne, vagy rendelkezne letelepedési engedéllyel, akkor frigyre léphetnének a határ innenső oldalán, persze úgy is csak jó sok utánajárással. Ám így esélyük sincs erre. Ezért dönteniük kellett, hogy Ukrajnában vagy Romániában mondják-e ki a boldogító igent. Először elmentek Kárpátaljára, ahol a leendő férjnek ki kellett kérnie a születési anyakönyvi kivonatát, azzal el kellett látogatniuk Ungvárra, a kormányzóság épületébe. Itt az egyik hivatalban rátettek az iratra öt pecsétet, és adtak még egy papírost, amellyel el kellett volna fáradniuk az "egészen közeli" Kijevbe. A többnapos programot azonban a fiatalok már nem vállalhatták.

– Visszajöttünk Budapestre, hiszen várt a munka. Egy nappal később azonban felültem a bukaresti gyorsra, mert a román fővárosban, az ukrán nagykövetségen kellett kérnem egy újabb dokumentumot, amelyben engedélyezik, hogy Románia területén házasságot köthetek. Szerencsére itt gördülékenyebb volt az ügyintézés, úgyhogy még aznap visszautazhattam Budapestre. Másnap ismét dolgoztam, majd este felszálltunk a buszra, amely Székelyudvarhelyen tett le minket. Itt beadtuk a szükséges papírokat, de a polgármesteri hivatalban felhívták a figyelmünket arra, hogy azért nincs minden rendben, szükség van ugyanis egy fordításra, amiről a bukaresti ukrán nagykövetségen elfelejtettek említést tenni. Ezért az apósom leutazott Brassóba, ahol egy fordítóiroda szép pénzért vállalta, hogy elintézi az ügyet. Apósomnak néhány hét múlva ismét el kellett fáradnia ide, végül bevitte az iratot a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalba, ahol viszont közölték vele, hogy a fordítás nem jó. Szerencsére azonban átvették az ügyet, aminek köszönhetően Bukarestből egy nappal az esküvőnk előtt megérkezett a várva várt dokumentum. Tehát a kitűzött időpontban összeházasodhattunk…

A két fiatal polgári és egyházi esküvője Székelyudvarhelyt köttetett, ahol az erdélyi rokonság szép számmal képviseltette magát, de Kárpátaljáról csak a vőlegény szülei és húga tudott eljönni. Egyébiránt Kárpátaljáról Erdélybe a legkönnyebben Magyarországon keresztül lehet eljutni. Talán hihetetlen, de mégis igaz: Kárpátalja és Erdély, illetve Partium között nincs (!) határátkelő, pedig a Monarchia idejében jó néhány híd összekötötte a Felső-Tisza két partján élőket. Ezek közül Aknaszlatinánál most is áll a híd, de hiába.

– Június végén szüleimnek, húgomnak és nekem még nem volt szükségünk román vízumra, de néhány hét múlva már ezt a dokumentumot is be kellett volna szereznünk. Mivel én kálvinista vagyok, ezért a református egyházi esküvőnket és a rokonság másik felével a lakodalmunkat Kárpátalján tartottuk. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy feleségemnek vízumot kell váltania Ukrajnába, mert Kijev azokban a napokban vezette be a vízumkényszert a román állampolgárok számára – kölcsönösségi alapon. Szerencsére anyósom a kárpátaljai esküvőnket megelőző napokban értesült a fejleményekről, ám ha ez nem így történik, akkor feleségemmel és a fivérével úgy megyünk a határra, hogy sejtelmünk sincs erről. Így viszont még az utolsó pillanatban a budapesti ukrán nagykövetségen sikerült kiváltani a vízumot a nejemnek. Körülbelül 16 ezer forintba került. Az erdélyi rokonság viszont egyáltalán nem tudott eljönni Kárpátaljára. Feleségem és a bátyja is csak azért tudta ezt megoldani, mert rendelkeznek magyarországi tartózkodási engedéllyel, így könnyebb volt az ügymenet. A násznép tehát szó szerint megfeleződött, hiszen Székelyudvarhelyt a feleségem családja, Kárpátalján pedig az én rokonságom ünnepelhetett.

Végül is a különböző busz- és vonatjegyek, a szükséges dokumentumok, a fordítások 300 ezer forintnak megfelelő összegre rúgtak. Ez gyakorlatilag két-három havi keresetemnek felel meg. Hangsúlyozom, ebben a szokásos esküvői költségek nem foglaltattak benne.

Jelen pillanatban az ifjú pár munkavállalási célú tartózkodási engedéllyel lakhat Magyarországon, viszont szűkebb pátriájukba kéz a kézben csak rettentő nehezen tudnak eljutni. A karácsonyt Kárpátalján töltötték, hiszen egy román állampolgár még viszonylag egyszerűbben kapja meg az ukrán vízumot, mint fordítva. Az unió kapujában toporgó románok ugyanis szinte teljesíthetetlenül kemény feltételeket szabnak az ukrán állampolgároknak, s az semmilyen könnyebbséget nem jelent, ha valakinek a házastársa román állampolgár.

A házaspár egyébként nem akar Magyarországon maradni, s bár egyaránt vonzza őket Kárpátalja és Székelyföld, valószínűleg utóbbi mellett döntenek. Ott – minden nehézség ellenére – még mindig könnyebb boldogulni.