Három harmad
Régi, közhelyszerűen ismételt állításra cáfoltak rá az április 3-i országgyűlési választás eredményei. Az állítás az volt, hogy Magyarország minden szempontból fejnehéz, minden lényeges intézmény Budapesten összpontosul, ezért a lényeges dolgok is itt dőlnek el. Gyakran fölemlegetik a történelmi okokat is, hogy ugyanis számos nagyvárosunkat, Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt, Nagyváradot, Szabadkát elcsatolták, így jött létre az aránytalanság.
Sokáig úgy festett, hogy az állítás a politikában is megállja a helyét. Amikor Antall József arról beszélt, hogy aki Budapestet nem nyeri meg, az országot sem képes megtartani, akkor igazat mondott. Budapestre, a budapesti értelmiségi elitre támaszkodva a baloldal 1994-ben súlyos vereséget mért az addigi kormánypártokra, és bár 1998-ban a Fidesz vezette jobboldali koalíció szoros küzdelemben győzni tudott, 2002-ben újra a baloldal jutott hatalomra. A Fidesz–KDNP-koalíció 2010-es győzelmének megalapozottságát mutatja, hogy az őszi önkormányzati választáson Budapestet is sikerült megnyernie.
Mint azonban közismert, 2019 őszén a baloldal visszahódította Budapestet. Ez a korábbi logika alapján azt jelezte volna előre, hogy a jobboldal számára a kormánytöbbség megszerzése is kérdésessé válik, de legalábbis szoros küzdelem várható az esedékes országgyűlési választáson. Nem ez történt: az ellenzék megnyerte ugyan Budapestet, a kormánypártok viszont megnyerték az egész országot, Budapesten kívül.
Valami tehát megváltozott. Amit Antall mondott, akkor igaz volt, ma viszont már nem az. Az ország immár nem követi Budapestet.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a jelenséget, érdemes megvizsgálni, hogy milyen lélekszámú, és ami abból következik, milyen típusú településeken élnek a magyarok. A részletes adatokat az 1. számú táblázat tartalmazza. A 2. számú táblázat ugyanazt nagyobb összefüggésben foglalja össze. Ez utóbbiból az olvasható le, hogy az ország lakosságának nagyjából egyharmada él falusi jellegű településen, egyharmada kisvárosban és egyharmada hagyományos értelemben vett városban. Ez utóbbi harmad jó közelítésben fele-fele arányban további két csoportra osztható: egyhatod lakik közepes méretű városban, jellemzően megyeszékhelyen és megyei jogú városban, végül egyhatod Budapesten. Mindebből világosan kiolvasható, hogy ha az emberek befolyásmentesen szavaznak, a választásokat a vidék dönti el.
Bár a lakosságszám és a pártválasztás összefüggéséről teljes körű analízis eddig nem látott napvilágot, egyes részelemzésekből az látszik, hogy a kistelepüléseken általában az országos átlagnál magasabb volt a kormánypártok támogatottsága, a nagyokban általában kisebb. Ez a föltételezés azonban országosan nem igazít el, ebben a formájában a tapasztalat sem igazolja. Az emlékezetes előválasztás miatt országos hírű borsodi 6. számú egyéni választókerületben (győztes Koncz Zsófia, Fidesz) például a lakosság számát tekintve összevethető két kisvárosban, Szerencsen és Tiszaújvárosban gyökeresen más eredmény született. Szerencsen a kormánykoalíció listája 2796 szavazattal 1852 ellenében verte az ellenzéket, Tiszaújvárosban viszont az ellenzék 5082 szavazattal győzött a kormánykoalíció 3836 szavazatával szemben. Tiszaújváros egyébként az ellenzéki győzelemmel a kivételek közé tartozik, hiszen mint ismeretes, ilyenre az ország 3155 településének alig több mint egy százalékán, mindössze 38 helyen került sor.
Egy biztos: a kormánykoalíció sikerének titkát biztosan nem az információktól való vidéki elzártságban vagy az alacsony iskolázottságban kell keresnünk. A titok nyitja, hogy Budapest értelmisége ezúttal nem adott követésre hívó mintát az ország többi részének. Vagy fordítsuk meg a dolgot: a Budapest értelmisége által kínált mintát az országlakosok többsége immár nem találta követésre méltónak.
Ezen a ponton a modern politológia egyik kulcskérdéséhez jutottunk el: a mintakövető és a mintaadó közéleti magatartás közötti különbséghez.
Azt tudjuk, hogy Nyugat-Európa értelmisége most már több mint két évszázada mintaadóként tekint önmagára. Tudja, meri, teszi, hogy a régi pártszlogent idézzük, és a világtól elvárja, hogy ezt a mintát kövesse. A jelenség sajátossága, hogy az a bizonyos minta viszont folyamatosan változó, egyfajta radikalizálódás felé tart, amit nem gyakorlati, hanem ideológiai megfontolások fűtenek.
Az 1990-es rendszerváltás során az emberek többsége egyetértett abban, hogy Magyarország boldogulásához a nyugati mintha minél hívebb másolása vezet el. A jobboldalon ugyan már a kezdetek idején akadtak olyanok is, akik a sajátos magyar utat keresték, de a mintaadásig ők sem jutottak el, ráadásul politikai sikert sem arattak. A nyugati minta követésének gyakorlatát tulajdonképpen az első Fidesz-kormány sem szakította meg, inkább annak keretei között kereste a hatékonyabb kormányzás lehetőségeit.
2010-ben ebben következett be gyökeres fordulat. A Fidesz–KDNP-koalíció nagy győzelmet aratott, ami lehetőséget teremtett a nagy változásra. A kormány a mögötte lévő hatalmas választói támogatásra építve vette magának a bátorságot, és az addigi mintakövetőből mintaadó politikára váltott. Ez konkrétan a magyar érdekek és sajátosságok minden eddiginél erőteljesebb figyelembevételét jelentette és jelenti a mai napig.
Az idei országgyűlési választás egyik jellegzetessége, hogy az urnákhoz járulók nem kis részben e kettő, a mintakövető és a mintaadó politika között választottak. Budapest lakóinak az a része, amely különben éppen a saját autonómiájára büszke, azokra a pártokra szavazott, amelyek a nyugati minta követését hirdetik. A magyar választók többsége azonban Budapest baloldali-liberális értelmiségét már nem tekinti mintaadónak, amelyhez neki igazodnia kellene. Ehelyett rokonszenvvel fogadta a kormánynak, élén a kormányfőnek a hazai, sőt a nemzetközi politikában is mintaadó törekvéseit.
