– Mintha ezúttal kevésbé lenne bizakodó a hangulat, mint a korábbi olimpiák előtt. Ön is így érzi?

– Ez szerintem csak az utóbbi jó két hétben igaz. Mindenkit megdöbbentett Kolonics György halála, ez, teljesen természetes módon, beárnyékolja a felkészülés utolsó szakaszát. A tragikus eseményt megelőzően azt éreztem, hogy megvan az egészséges feszültség, mindenki készül élete egyik legnagyobb megmérettetésére. Most a kenusunk halála miatt érzett fájdalom okán alábbhagyott a tűz. Ám azt gondolom, Pekingben már nem lesz ezzel gond, már csak Kolonics György emléke miatt is a lehető legtöbbet fogja kiadni magából minden versenyzőnk. Persze nem hallgathatjuk el, van egy másik tény is, ami nem túl örömteli: hozzászoktunk, hogy több mint kétszáz versenyzőnkért izgulhatunk egy-egy olimpián, most azonban 172-en jutottak ki.

– Utoljára talán negyven éve volt ehhez mérhetően alacsony a magyar küldöttség létszáma…

– De tegyük hozzá, ’68-ban még nem volt kvalifikáció, most azonban van, és egyre nehezebb kijutni az ötkarikás játékokra. És sajnos eközben a magyar sport helyzete nagyon nehéz.

– Kolonics György emlékéhez méltatlan vita zajlott a halála kapcsán, szó esett túledzettségről, rejtélyes tapaszokról, a mentők késéséről. Mit szólt ehhez?

– Azt nem bánom, hogy a sajtó, a közvélemény sokat foglalkozik az esettel, hiszen egy harmincas évei derekán járó sportember halála önmagában is megdöbbentő, ráadásul ő kivételesen eredményes versenyző volt, két olimpiai arannyal, tizenöt világbajnoki címmel és még sok más eredménnyel. Közvetlensége, segítőkészsége miatt pedig aki ismerte, az szerette őt, sok fiatal példaképe volt. De van egy határ, amit szerintem nem kellene átlépni. Megértem, hogy mindenki magyarázatot keres, okot, felelőst, de azt nem tudom elfogadni, hogy eközben voltak, akik nem voltak tekintettel arra, a vádaskodások, gyanúsítgatások milyen következményekkel járnak.

– A víznél maradva: a női kajakosok felkészülése sem volt zökkenőmentes. Legeredményesebb versenyzőink közül előbb Janics Natasának kellett távoznia edzőjétől, Fábiánné Rozsnyói Katalintól, majd néhány hónapja követte őt kettes-partnere, Kovács Katalin, végül Szabó Gabriella és Kozák Danuta is. Mennyiben befolyásolhatják ezek a személyes viták és szakítások egyik sikersportágunk olimpiai eredményeit?

– Aggodalommal figyeltem az eseményeket, de nyilvánosan nem szólhatok bele ezekbe a vitákba. Természetesen négyszemközt beszélgettem az edzőkkel, vezetőkkel és a versenyzőkkel is, de a sajtóban erről nem szeretnék beszélni. Az persze nem titok, nem szerencsés egy ilyen helyzet, pláne nem sokkal az olimpia előtt. De a magyar kajak-kenu annyira erős, hogy amikor a lehetséges érmeseket veszem számba, akkor ettől a sportágtól várom a legtöbbet, és bízom benne, hogy sem Kolonics György halála, sem a nőknél kialakult vita „nem vesz el” egyetlen érmet sem. Sőt van egy olyan érzésem, hogy Koló távozása új energiákat szabadíthat fel.

– Melyek azok a sportágak a kajak-kenun kívül, amelyekben a legtöbb sikert várja?

– Azoktól a sportágaktól remélem most is a legszebb eredményeket, amelyek eddig is bizonyítottak. Ilyen a vívás, az öttusa, az úszás, a férfi és női vízilabda, a kézilabda, de kellemes meglepetést okozhatnak például az ökölvívók, dzsúdósok, a sportlövők, vagy a kerékpárosoknál Bodrogi László is… Öt aranyban szinte biztos vagyok, és emellett még szerintem lesz egy hatodik elsőség is.

– Tehát tartja azt a hosszú ideje hangoztatott jóslatát, miszerint hat arannyal, hat ezüsttel és hat bronzzal számolhatunk?

– Továbbra is ezt látom reálisnak, persze nem bánnám, ha kiderülne, hogy pesszimista voltam. De sajnos nem látok olyan sportágat, ahol nagy meglepetésre számíthatunk.

– Peking kapcsán nem lehet kihagyni a politikát sem, mert Tibet helyzete az olimpia miatt különösen nagy nyilvánosságot kapott. Az olimpián mennyire jelenhet meg ez a feszültség?

– Azt hiszem, a nehezén már túl vagyunk. Különösen akkor álltak ki sokan a szabadságjogokért, amikor az olimpiai láng körbejárta a világot. Azóta azonban megkezdődött a tárgyalás a kínai kormány és a dalai láma küldöttsége között, és több vezető politikus, így George Bush és az unió soros elnökségét betöltő Franciaország első embere, Nicolas Sarkozy is jelezte, hogy jelen lesz a megnyitón. Úgy gondolom, hogy az olimpiai játékoknak a sportról és a kultúráról kell szólnia, hiszen olyan sportemberek küzdenek a helyezésekért, akik sokéves munkájukkal vívták ki a részvételt. Kína és Tibet helyzetével pedig lehet és kell is foglalkozni, de nem itt, hanem olyan helyen, mondjuk az ENSZ-ben, ahol a hasonló kérdések megtárgyalására van megfelelő fórum.

– A beszélgetés elején szó esett a magyar sport helyzetéről. Többször elhangzott már az utóbbi években, hogy a sport alulfinanszírozott. Ez az oka annak, hogy néhány sportágtól eltekintve egyre távolodunk a világ élvonalától?

– Nem kis részben igen. De egyébként is nagyon rossz a helyzet, kezdve onnan, hogy tíz fiatalból hat egyáltalán nem sportol, legfeljebb annyit, amennyit a testnevelésórán mozog. Az pedig édeskevés. Sok az elhízott gyerek, egészségtelen életmódot folytatnak, rosszul táplálkoznak, sokan fiatalkoruktól kezdve dohányoznak. Azt gondolom, a kormányzatnak nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie az egészséges életmód fontosságának hangsúlyozására, a sportolási lehetőségek megteremtésére, és tegyük hozzá, hogy az a pénz, amit a sportra költenek, szégyenlete sen kevés. Az éves költségvetésnek mindössze 0,2 százalékát szánják erre a célra. Így ne nevezzük magunkat sportnemzetnek, és ne gondoljunk arra, hogy az olimpiákon sok kiugró eredményünk lesz. Nem árt, ha tudjuk, Nyugaton átlagosan is egy százalékot költenek sportra, ami még százalékos arányban is ötszöröse annak, mint amennyit nálunk. Forintban jobb, ha utána sem számolunk ennek.

– Csak hogy pontosítsuk, ez a 0,2 százalék versenysportra megy?

– Nem, ez a sport szakállamtitkárság éves költségvetése, amiből szabadidősportra is költenek. De vegyük azt, hogy az önkormányzatok még egyszer ennyit adnak sportra. Akkor még mindig ott tartunk, hogy kevesebb, mint hatvanmilliárd forint közpénz jut erre a célra. És még egy adat: ebből a hatvanmilliárd forintból három és fél milliárd a háromnapos mogyoródi Forma 1-es futamra megy el. Ez szerintem nem helyes, mert az egy üzleti vállalkozás, és tekintve, hogy magyar pilóta nem indul, legfeljebb a turisztika területén járhat pozitív hatással, a sportban nem. Ehhez képest annyi pénzt költenek rá a sportköltségvetés keretéből, mint amennyi az összes élsportolónk felkészítésére, a körülbelül nyolcvan szakszövetségnek jut. Rendben, adjon az állam pénzt a Forma 1-re, de ezt az összeget ne a sportolóktól vegye el, hanem mondjuk a turisztikai keret terhére költsön erre. Jó, ha tisztázzuk, a sportból mintegy 75 milliárdos bevétele van az államnak, miközben hatvanmilliárdot költenek rá. Akkor ki támogat kit? Az állam a sportot vagy a sport az államot?

– Másfél héttel ezelőtt Elbert Gábor sport szakállamtitkár távozott, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sportot felügyelő Gyenesei István önkormányzati miniszter, már csak lánya, a válogatott öttusázó Gyenesei Leila miatt is, a szívén viseli ennek a területnek a sorsát. Beszéltek már erről a helyzetről?

– Igen, jártam a hivatalában, és a miniszter úr hitet tett a Sportkórház, a Testnevelési Egyetem, és egyáltalán, a magyar sport mellett. Nagyon bízom benne, hogy amikor a kormány a költségvetési számokról tárgyal, akkor is ilyen harcos lesz. A tettek számomra többet érnek, mint a szavak.

– Az olimpia után lejár a MOB-elnöki mandátuma. Érez magában elég erőt, energiát ahhoz, hogy ebben a helyzetben újabb négy évig küzdjön a magyar sport érdekeiért?

– Igen, úgy gondolom, továbbra is felelősségteljesen el tudom látni az EP-képviselői és MOB-elnöki feladataimat. Érzem a bizalmat az olimpiai bizottságban, és ezért nyíltan kimondom, a csillagok jelenlegi állása szerint ismét megméretem magam. Bízom benne, minél hamarabb olyan kormánya lesz Magyarországnak, amely észreveszi, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, ezért szán időt, energiát és pénzt a fiatalok és a magyar sport jövőjére.

Bándy Péter

DR. SCHMITT PÁL

1942-ben született Budapesten.

1965 okleveles közgazdász, 1992: doktori cím, Testnevelési Egyetem, 1994: címzetes egyetemi tanár, öt nyelven beszél.

1968, 1972: olimpiai bajnok, 1970, 1971: világbajnok párbajtőrben.

A Népstadion és Intézményei főigazgatója (1980–83), magyar nagykövet Madridban (1993–97) és Svájcban (1999–2002).

1990 óta a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke, jelenleg protokollfőnök és a környezetvédelmi bizottság elnöke, 1999 óta az Olimpikonok Világszövetségének elnöke.

2003–2007 a Fidesz alelnöke, 2004-től EP-képviselő, a Fidesz–MDF közös delegációjának vezetője.