– A Külügyminisztérium egy 1948-as jogszabályra hivatkozva villámgyorsan cáfolta az önök bejelentését, mely szerint a délvidéki magyarok zöme ma is magyar állampolgár. Mire alapozzák ezt a meglepő állítást?

– Az egységes és oszthatatlan magyar állampolgárság elvét kimondó 1879. évi LV. törvény szerint a Magyar Királyság területén élő állampolgárok és leszármazottaik azonos jogokkal rendelkeznek. A trianoni békediktátum, illetve az azt a magyar jogrendbe beiktató 1921. évi XXXIII. törvény ugyan kimondta, hogy 1921. június 26-ával az elszakított országrészekben élő magyarok elveszítették magyar állampolgárságukat, ám a revíziós időszak magyar kormányainak sikeres terület-visszaszerző politikáját szentesítő törvények, az úgynevezett revíziós törvények helyreállították az 1879-es törvényt. Így az 1938. évi XXXIV. törvény a visszatért felvidéki, az. 1939. évi VI. törvény a kárpátaljai, az 1940. évi XXVI. törvény a román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészek, végül az 1941. évi XX. törvény a visszatért délvidéki területek vonatkozásában rendelkezett úgy, hogy az azon a területen élő magyarok, illetve leszármazottaik automatikusan visszakapják magyar állampolgárságukat. A Délvidék esetében ez a helyzet máig fönnáll, nem született ugyanis olyan legitim és hatályos szabályozás, amely az ottani magyarokat megfosztotta volna az 1941-ben visszaszerzett magyar állampolgárságuktól. A Külügyminisztérium által hivatkozott 1948. évi LX. törvény rendelkezés sem szól erről.

– 1945 után meglehetősen drasztikus intézkedések történtek a revíziós sikerek megsemmisítésére. Hogyan lehetséges, hogy ezt elfelejtették?

– A háborús vereség első kézzelfogható hátrányos következménye az volt, hogy 1945. január 20-án meg kellett kötni a moszkvai fegyverszünetet. Ezt az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak nevezett, legitimációval nem rendelkező, furcsa szervezet írta alá. Magyarország nevében elismerte, hogy az első és második bécsi döntés érvénytelen, illetve vállalta, hogy hatályon kívül helyezi az összes terület-visszatéréssel kapcsolatos törvényt. Ezt meg is tették, formálisan 1945. február 26-án az 526/1945-ös számú rendelettel, amivel március 17-ével hatályon kívül helyeztek minden, az ország területi változására vonatkozó törvényt. Fontos azonban, hogy ez a hatályon kívül helyező törvény nem szólt az állampolgárság kérdéséről. A revíziós törvények alapján megszerzett állampolgárságot tehát ez a rendelet nem vette el, egyrészt mert nem említi ezt a témát, másrészt mert nem visszaható hatályú. Tehát azt mondja ki, hogy a revíziós törvényeket 1945. március 17-étől nem lehet alkalmazni, de a korábban hatályon kívül helyezett törvény alapján megszerzett állampolgárságot nem szünteti meg visszamenőlegesen. Ezt az is bizonyítja, hogy utólag a kommunista jogalkotók többször is foglalkoztak ezzel az üggyel, elismerve, hogy ez a bizonyos hatályon kívül helyezés nem szüntette meg a visszatért területek magyarjainak magyar állampolgárságát.

– Hogy érti, hogy nem volt legitim az Ideiglenes Nemzeti Kormány?

– Közismert tény, hogy a Vörös Hadsereg megszállta az országot, s a megszállt területeken különös szerveződések ütötték fel a fejüket, erőteljes kommunista befolyással a hátuk mögött. 1944. december 14-én az „Ideiglenes Nemzetgyűlést” előkészítő bizottság meghirdette a nemzetgyűlési „választásokat”, amelyeket másnap meg is tartottak, nyílt, közfelkiáltásos módszerrel. Ebből következően ez a „nemzetgyűlés” semmifajta legitimációval nem rendelkezett, így semmiféle legitim nemzeti kormányt nem választhatott.

– Ha ez így van, akkor sok mindent felül kell vizsgálni, át kell gondolni, ami akkor és az akkori időkből következően történt…

– Így igaz. De még ha legitim is lett volna ez a „kormány”, akkor sem lenne jogszerűnek tekinthető az említett hatályon kívül helyezés, hiszen van egy úgynevezett jogforrási hierarchia, a jogszabályok egymáshoz való viszonyát szabályozó alapelv, ami politikai rendszerektől függetlenül érvényesül. Ez alapján, de egyébként az akkor hatályos jogszabályok szerint sem helyezhető hatályon kívül egy törvény egy kormányrendelettel, ami egy alacsonyabb rendű jogszabály. A harmadik érvünk pedig, hogy még ha jogszerűen is helyezték volna hatályon kívül a revíziós törvényeket, az a rendelet akkor sem rendelkezett konkrétan az állampolgárság kérdéséről, főképp nem visszaható hatállyal. Ezt néhány hónap múlva felismerték, ezért kibocsátották az 5070/1945-ös számú rendeletet, amelyben annyit rögzítettek, hogy átmenetileg magyar állampolgárnak tekintik azokat, akik a revíziós törvények alapján lettek magyar állampolgárok, de már az ismét megcsonkított ország területén laknak. Vagyis egyfajta igazolási eljárásra került sor, de ez a rendelkezés sem említ megfosztást, jogfosztást. S nem szól erről a Külügyminisztérium által adu ásznak tekintett 1948. évi LX. törvény sem, mert ez az átmeneti rendelkezés csupán annyit mond ki, hogy azok, akik a területi revízió következtében szereztek állampolgárságot, és az 526/1945-ös kormányrendelet értelmében úgymond – mint levezettem, téves jogértelmezésre alapozva – elvesztették azt, azok magyar állampolgárnak ismertetnek el, ha állandó lakóhelyük 1948. január 1-jén a jelenlegi ország területén volt. Ez azt jelenti, hogy megerősíti azon személyek magyar állampolgárságát, akik elhagyni kényszerültek a szülőföldjüket. Ugyanakkor, és ez a legfontosabb, ez a jogszabály sem szól arról, hogy az elszakított területeken élő és állampolgárságukat a revíziós törvények értelmében visszaszerzett magyarok magyar állampolgársága megszűnik. Szó sincs arról, hogy őket bárki is megfosztotta volna állampolgárságuktól. A Külügyminisztérium cáfolata tehát teljes mértékben alaptalan, és szégyenletes is, hiszen a kormánynak az alkotmány 6. §. (3) bekezdéséből fakadó kötelezettsége mindent megtenni, hogy a magyar nemzet egészének ügyét előmozdítsa, és nem azt kéne kétségbeesetten keresgélnie, hogy vajon miért nincs több százezer magyarnak magyar állampolgársága. Ehelyett azon kellene gondolkodnia, hogy miként lehetne ezt a feltárt helyzetet megerősíteni, és egy ez ügyben hozandó törvénnyel mindent tisztázni, szentesíteni. Arról nem beszélve, hogy az állampolgársági ügyek nem a Külügyminisztérium, hanem a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoznak, tehát a kormány teljes szerepzavaráról árulkodik az, hogy az elcsatolt területen élő magyar állampolgárok ügyét ezek szerint külügynek tartja. Ez a hozzáállás sajnos vitathatatlan folytatása a december 5-i népszavazás kapcsán tanúsított, nemzetstratégiai ügyekkel szembeni, zsigeri elutasító, felelőtlen magatartásának.

– Megdöbbentő, amit mond…

– Ez még nem minden, van még egy bizonyítékunk. A kommunista országok moszkvai vezényletre sok vonatkozásban közös szabályrendszert alkottak. Ezek egyike az volt, hogy az úgynevezett lappangó magyar állampolgárságot likvidálni kell. Erről kétoldalú egyezmények születtek 1958 és 1979 között, Romániával 1979-ben, vagyis ekkor fosztotta meg Észak-Erdély magyarságát a magyar állampolgárságtól a kádári diktatúra. Hogy ebben az ügyben külön egyezmények köttettek, az bizonyítja legerőteljesebben, hogy egészen addig fennállt az elszakított területek magyarjainak a revíziós törvények értelmében visszaszerzett magyar állampolgársága. Jugoszláviával nem kötöttek ilyen egyezményt. Született egy kétoldalú barátsági egyezmény 1948-ban, amelyben mindenféle ünnepélyes ígéretet foglaltak bele az imperializmus elleni harc szellemében, de állampolgárságról egy árva szó sem esett. Mindezekből következik, hogy mindazok a délvidéki magyarok, akik az 1941. évi XX. törvény értelmében visszakapták magyar állampolgárságukat, ma is jogosultak mindarra, amire akármelyik másik magyar állampolgár. Így tehát útlevélre, konzuli védelemre, hiszen halljuk a híreket a temerini magyar fiatalok elleni brutális fellépésről. Ez a jogi helyzet a bácskai, baranya-háromszögi és muravidéki magyarokat érinti. Ha a magyar Országgyűlésben nem lesz nyitottság rendezni ezt a kérdést, akkor – élve a jelenlegi állampolgársági törvény nyújtotta lehetőséggel – kérelmet lehet benyújtani az állampolgársági bizonyítvány kiállítására. Ez nem állampolgárság-szerző eljárás, hanem a meglévő állampolgárság igazolása. A délvidékiek vonatkozásában a kérelemhez csatolni kell annak igazolását, hogy az 1941. évi XX. törvény értelmében magyar állampolgárságot kapott ő vagy a felmenője, vagy azt kell igazolni, hogy 1921 és 1931 között állandó jelleggel ott élt. A Belügyminisztériumnak ez alapján ki kell állítani az állampolgársági bizonyítványt. Ezt az utat lehet és kell bejárni. Több próbaeljárást fogunk kezdeményezni, s ha nem születik megfelelő döntés, bírósághoz fordulunk. Nem titkoljuk, hogy precedensperekkel szeretnénk rákényszeríteni a kormányt a feltárt jogi helyzet tisztázására, elismerésére. Mindazonáltal jobb lenne, ha az Országgyűlés józan belátással rendezné a helyzetet, és az állampolgársági törvény már parlamenti vita alatt álló, tervezett módosításában egy egyszerű nyilatkozattétel megtétele útján a megkerülhetetlen történelmi jóvátétel keretében visszaszerezhetővé tenné a trianoni békediktátummal elszakított magyarok és leszármazóik számára az őket történelmi és alanyi jogon megillető magyar állampolgárságot.