– Milyen célra igényelte a támogatást?

– A Közép Magyarországi Operatív Programra a kutatás-fejlesztési pályázatot azért adtuk be, hogy felgyorsítsuk a cég termékfejlesztési folyamatát. Cégem, az NCT Kft. 99 fős vállalkozás, a kutató-fejlesztő csoport húsz főből áll. Már több hónappal a pályázat kiírása előtt kialakítottunk egy profi projektet. Sőt az adatok gyűjtése, kiértékelése már évekkel ezelőtt elkezdődött. Alapos munkát végeztünk, mert biztosra akartunk menni. Úgy megírtuk a pályázatot, és pénzügyileg olyan erősen megtámogattuk, hogy meg sem fordult a fejünkben, nem nyerünk. A kormánypropaganda is azt hangoztatja, hogy a jövő a kutatás-fejlesztésé. Maga a projekt összesen hatszázmillió forintról szólt, a vállalatunk háromszázmilliót adott volna bele.

– A Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium sajtóközleményében azt írja, a pályázata „támogatásra érdemes, jó projekt, de 40 másik beadott projekt jobbnak bizonyult.” Hogyan értékelik a pályázatokat?

– A pályázat pontozása két részből áll. Külön pontozzák a projektet, azaz, hogy mit akarok megvalósítani, és külön a cég adottságait. Ezeket független szakértők értékelik. A várható pontszámot előre ki lehet számolni. Mi is kiszámoltuk, 66-67 pont jött ki. 60 pont fölött a projekt támogatható. Nagyon kevés hozzánk hasonló cég van Közép-Magyarországon, sőt megkockáztatom, ebben az iparágban nincs is. Ha mi csak 65 és fél pontot tudunk elérni, milyen cég előzhet meg minket? 1997-ben már volt egy sikeres pályázatunk, amikor kutatás-fejlesztésre kaptunk pénzt. Azt gondoltuk, ezen a pályázaton is ugyanolyan sikeresek leszünk. A pályázati szabályzat szerint a befogadási nyilatkozat után a projektet be lehet indítani. Be is indítottuk, hitelt vettünk fel és minden saját pénzt is odacsoportosítottunk, hogy amíg megkapjuk a támogatást, addig is folyjék teljes intenzitással a munka.

– Mi volt pontosan ez a projekt?

– Van egy termékcsaládunk, amelyet sok-sok év alatt fejlesztettünk ki. Ezt fejlesztettük volna tovább, mert az ázsiai, az orosz és az amerikai piac megújulást várt tőlünk. Ez nemcsak az ország, hanem az egész régió számára gazdasági sikert jelentett volna. És akkor jött a hideg zuhany, hogy nem nyertünk a pályázaton. Ez még önmagában nem lett volna tragédia. Azonban nemcsak hogy nem nyertünk, de a „futottak még” kategóriában sem voltunk. Negyven cég előzött meg minket, 80-90 pontokkal. Napokig le-föl sétáltam, nem tudtam felfogni, ez hogyan lehetséges. Ugyanis a pályázóknak a projektet pénzügyi fedezettel kell megtámogatniuk. Hogyan lehetséges az, hogy van negyven olyan cég Közép-Magyarországon, amelyek K+F tevékenységet folytatnak, amelyek megpályáznak háromszázmilliót, és a pályázat mellé bankgaranciát tudnak felmutatni? Itt valami nincs rendben. De lehet, hogy én látom rosszul a dolgot. Lehet, hogy tényleg van Közép-Magyarországon negyven olyan vállalkozás, amelyek kutatnak és fejlesztenek, gazdasági sikert garantáló projektet tudnak elindítani úgy, hogy a sikerre több száz milliós pénzügyi garanciát vállalnak.

– Ezek szerint mégsem olyan rossz Magyarországon a kis- és középvállalkozások helyzete?

– Ha az én cégem, amelyik három éven belül többszörösen visszahozza az államnak a befektetett pénzt, csak 65,5 pontot ér el, akkor a 90 pontos cégek még nagyobb gazdasági hasznot tudnak nyújtani az államnak. Ha ez így van, az állam miért nem támogatja ezeket a cégeket? Írtam egy levelet a minisztériumnak, azzal a kéréssel, hogy az állam finanszírozza meg az összes projektet. Egy hölgy felhívott a minisztériumból, hogy megkapták a levelemet, és a miniszter úr azonnal intézkedett az ügyemben, pár napon belül döntést is hoz. Erre azt mondtam, ez már igen, ez az én hazám, ahol így intézik az ügyeket. Micsoda változás! Végre egy miniszter, akiben lehet bízni. Teljesen elolvadtam. Majd vártam, vártam, és felhívtam a hölgyet. Sajnálkozott, hogy még kicsit várni kell, mert az ügyintézési határidő harminc nap. Másnap levél jött a minisztériumból, amelynek semmi köze nem volt az én levelemhez. Egyértelműen kiderült, el sem olvasták a levelemet. Addigra már számos partnerem támogató nyilatkozatot küldött. Egyetemi professzorok és vezérigazgatók álltak mellém az ügyben. Hadd idézzek két levélből. „A média és a propaganda szerint mindent támogatunk, mégis süllyedünk. Mai leveled arról győzött meg, hogy mi, adófizetők ügyeink intézése kapcsán lenéző, oktató stílusú, a tárgytól eltérő sablonos válaszokban részesülünk.” Egy másik: „A Te konkrét ügyed eklatáns példa arra, hogy hogyan lehet a velejéig romlottá tenni a társadalmat. A korrupció, a köz vagyonával való visszaélés határtalan méreteket öltött, és nyíltan, büntetlenül folyik.” Még a konkurens cég is mellém állt, azzal, hogy ha pénzt akarnak adni valakinek, akkor az NCT-nek adjanak, mert ott biztos jó helyen van. Ez felkavarta a minisztérium állóvizét, mert felhívott a kabinetfőnök titkárnője, hogy szerdán menjek be tárgyalni. Egy szakértő és a kabinetfőnök fogadott, akik továbbra sem voltak felkészülve az én ügyemből. A kabinetfőnök csak azt tudta szajkózni, hogy értsem meg: nincs pénz. Ezek után azt mondtam, magukkal nem tárgyalok tovább, bejelentem, hogy éhségsztrájkba kezdek, amíg tárgyalóképes partnerrel nem tudok beszélni. Elkezdtem az éhségsztrájkot, majd megjelent Bajnai Gordon miniszter úr. Elmondtam neki, hogy számomra elképzelhetetlen, hogy egy 5-10 fős cég mikroelektronikán alapuló kutatásfejlesztésre olyan pályázatot ad be, amit a minisztérium 250 millióval támogat. Nem tudom elhinni, hogy egy néhány fős kis kft. több száz milliós projektet meg tud valósítani. Bajnai azt felelte: nyugodjon meg Póka úr, a pénzünk biztonságban van, a pályázóknak 25 millió forint felett bankgaranciát kell adniuk azért, hogy ha nem teljesítik a feltételeket, akkor kamatokkal együtt visszaveszik tőlük a támogatást. Akkor azt javasoltam, hogy ha ez így van, támogassák meg az összes sikeres pályázatot. Nincs benne semmi kockázat! Nincs hazánk abban a helyzetben, hogy rövid távon gazdasági sikert ígérő, kiváló pályázatokat ne támogassunk. Ráadásul kockázatmentesen! Erre újra megkaptam a sztereotip választ: nincs pénz. Ez nem volt számomra elfogadható, és folytattam az éhségsztrájkot. Közben a jogászunk folyamatosan dolgozott az ügyön, vizsgálta a jogszabályokat. Még tartott az éhségsztrájk, amikor hívott, hogy rájött a megoldásra. Van egy kormányrendelet, a 281/2006-os kormányrendelet, amelynek egyik része azt szabályozza, milyen esetekben kell pénzügyi garanciákat adnia egy pályázónak. A hatvanadik paragrafus J. pontjában az áll, hogy a pályázó cégnek minden esetben kell bankgaranciát adni, kivéve, ha kutatás-fejlesztésre nyújt be pályázatot.

– Miért olyan fontos ez?

– Tételezzük fel, hogy nincs ez a J. pont, azaz minden cégnek bankgaranciát kell felmutatnia. Van egy sok embert foglalkoztató vállalat és van egy pár fős projektcég. Az előbbi a pályázat értékelése során a cégre kevés pontot kap, mert nem tudja manipulálni a cégadatokat. Viszont ott van mögötte a hatalmas apparátus, a húszfős fejlesztőrészleg. A projektcéget úgy hozzák létre, hogy adataira a legtöbbet pontot kapja, viszont nincs múltja, nincs vagyoni háttere. Talán egy tíz-húsz milliós projektre tud pályázni, de nem több száz milliósra. A versenyhelyzet így egyensúlyban van, az unió elveinek megfelelően.

– De jön a J. pont…

– A nagy cég helyzete nem változik, mert számára mindegy, hogy kell-e bankgaranciát felmutatnia vagy sem. Ugyanis van vagyona, ami fedezet a projektre. Vagyis továbbra is fennáll az a veszély, hogy ha túlvállalja magát, akkor elveszíti a vagyonát. Ezzel szemben a projektcég számára nincs veszély, bármennyit bevállalhat, csak a képzelet szab határt. Mivel nem kell bankgaranciát adnia. Nem kockáztat semmit, hiszen nincs vagyona. Így olyan pályázatot tud beadni, amivel 95 pontot ér el.

– Mi történik, ha a blöff bedől?

– Akkor visszakérik az uniós támogatást. De hol lesz már addigra ez a pénz? Valószínűleg már rég eladták a céget egy hajléktalannak vagy egy külföldinek. Nem azt állítom, hogy ez megtörtént, hanem azt, hogy ennek a lehetősége a J. pont miatt fennáll.

– A pályáztatás során nem világítják át ezeket a cégeket?

– Amikor a projektcég elnyeri a támogatást, a szerződés megkötése előtt kimennek és megnézik a céget. De mit látnak? Semmit, mert egy projektcég azért jön létre, hogy ha nyer pénzt az államtól, abból indítja el a projektet. Semmije nincs, hiszen azért pályázik, hogy legyen valamije. Rögtön a szerződés megkötése után a támogatásból negyven százalékot le lehet hívni. Korábban nem lehetett, csak tíz százalékot. Vagyis ha megpályáznak egy kétszázötvenmilliós projektet, százmilliót máris le lehet hívni. Utána a tulaj a céget eladja és szépen elsétál a pénzzel. Erre minden esély megvan. Egy magyar tulajdonú, kutatás-fejlesztést végző, évek óta működő, nyereséges, bővülő, fejlődő magyar vállalat a kutatás-fejlesztésre semmilyen eséllyel nem pályázhat, mert a projektcégek megelőzik. Egy esélyem lett volna. Ha időben észreveszem a J. pontot és én is létrehozok egy projektcéget. Így jutottam volna pénzhez. De Magyarországon csak így lehet? Tisztességesen nem?

– Vannak már bedőlt projektcégek?

– Nem tudom, mert ennek még senki nem járt utána. De ha nem is dől be a projektcég, az egyensúlyi rendszer akkor is felborul. Hangsúlyozom, egy évek óta működő vállalat nem tud eredményesen pályázni. Ezt az állításomat azoknak a szakértőknek kellene megcáfolniuk, akik ezt a pályázati rendszert működtetik.

– Mi az ismérve egy projektcégnek?

– Azt kell vizsgálni, hány éve működik, mennyi az árbevétele. Ha van egy cég, amelyiknek éveken keresztül nem volt nyeresége, és csak azokat a paramétereket teljesíti, amelyek egy adott projekthez kellenek, és hirtelen 200 milliós projektre pályázik, az nagyon gyanús.

– A pályázatok kiértékelése megfelelő?

– Igen, nem ott van a hiba, hanem a J. pontban. Ez egy nagyon ügyes húzás. Olyan cégeket juttatnak pénzhez, amelyek egyébként az életben soha nem kapnának, és kijelentem, nem is érdemlik meg. Felháborító, hogy ilyen bizonytalan célra ennyi pénzt fordítunk.

– Mégsem jó a pályáztatás, ha egy nagy cég csak hatvanöt pontot tud elérni, egy kicsi pedig kilencvenet.

– Így van. De csak azért tud kilencvenet, mert ott a J. pont. Ha egy átlagember létrehoz egy projektcéget, csak pár millió forintra tud pályázni, mert kell a bankgarancia. A J. pont teszi lehetővé, hogy akár háromszázmillióra is pályázzon.

– Mi a következő lépése? Jogi útra tereli az ügyet?

– Attól félek, nem. Ugyanis ez egy kormányrendelet, és minden a jogszabályoknak megfelelően történt. A minisztérium azt mondja, fellebbezzek, írjak kérvényt. Semmi értelme. Harminc nap múlva jön egy semmitmondó válasz.

– Az unió talán felfigyel.

– Ha felfigyelnek, óriási botrány lesz. Akár még a kiosztott pénzeket is visszakérhetik. Mivel ezek már megkötött szerződések, az államnak kell visszafizetnie. Csak az adófizetők pénzéből fogják tudni visszafizetni. Ez rossz. De ha csendben maradunk, a lenyúlás folytatódni fog.

– Tanulság?

– Sejtettem, hogy nagy a baj, de erre én sem számítottam. Azt hittem, hogy az értéket még most is észreveszik, és mivel most van rá forrás, a közös siker érdekében támogatják. Különösen fontos volna ez a súlyos adóteher, a gazdasági válság miatt. Már alig jut pénzünk fejlesztésre! Pedig fejlesztés nélkül oda a jövő. Be kell látnom, hogy naiv voltam. Mára elbizonytalanodtam. Lehet, hogy már nincs remény, nincs esély az összefogásra, a talpraállásra. Úgy érzem, az országban már annyira rossz a helyzet, olyan súlyos az erkölcsi válság, az elkeseredettség, olyan cinikus az „arisztokrácia”, hogy rövid időn belül valami nagy változásnak kell történni.

Lass Gábor

PÓKA ISTVÁN

1954-ben született Hajdúnánáson

1978-ban diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárában dolgozott, mint fejlesztőmérnök

1982-ben alapította az NCT. Kft.-t, 1990 óta működteti önálló cégként