Nagy reményeket fűztek a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium bábáskodásával megszületett Élelmiszer Termékpálya Kódex márciusi aláírásához és július elsején tervezett életbe léptetéséhez a megállapodás aláírói. A Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége, a Magyar Agrárkamara, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége, a Tej Terméktanács, a Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács, a Vágóállat és Hús Szakmaközi Szervezet és Terméktanács, a Baromfi Terméktanács, az Országos Kereskedelmi Szövetség, valamint az Általános Fogyasztási Szövetkezetek és Kereskedelmi Társaságok Országos Szövetsége a megegyezésben kölcsönös önkorlátozásokat vállaltak, s a dokumentumban lefektetett elvek szerint életbe lépése után a Magyarországon működő kereskedelmi láncok nyolcvan százalékban magyar élelmiszer-ipari termékeket lettek volna kötelesek forgalmazni.

A megállapodásban akkurátusan meghatározták a magyar áruk mibenlétét, s azt is, hogy a multinacionális nagyáruházak milyen jogcímen kérhetnek úgynevezett másodlagos visszatérítést, melyek közül legismertebb a polcpénz. A nagy kereskedelmi láncok összesen több mint nyolcvanféle különböző ilyen visszatérítésre tartottak igényt, arra hivatkozva, hogy az egyes termékek forgalmazása üzleti kockázatot jelent. Vagyis a vállalkozások természetes rizikóját egyes áruházak a termelőkre hárították át, s működési költségeik egy részét is velük fizettették meg különböző jogcímeken.

Fontos eleme volt a megállapodásnak, hogy a kereskedők azonos tartalmú ajánlatok esetén kötelesek előnyben részesíteni a kiemelt jelentőségű hazai termékeket, míg a külföldiekkel csak a választékot bővíthetik. Rögzítették továbbá, hogy nem hoznak be külföldről a kiemelt jelentőségű hazai termékek körébe sorolandó alapanyagot árletörési céllal. A saját márkás termékek (vagyis az egyes élelmiszerláncok nevével és logójával forgalmazott áruk) esetében pedig a kódex szerint fel kell tüntetni a termelő nevét és címét.

A létező kapitalizmus

A megállapodással ugyan sem a termelők, sem a feldolgozók, sem a kereskedők nem voltak száz százalékban elégedettek, de abban mindannyian egyetértettek, hogy a korábbi parttalan viaskodáshoz képest mindenképp egyszerűbb lesz a jövőbeni együttműködés. Ugyanakkor többen már márciusban úgy vélték, a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) nem hagyja annyiban a dolgot.

Így is történt. Nemrég a GVH versenyfelügyeleti eljárást indított a kilenc aláíró szakmai érdekképviselet ellen „az Európai Közösséget létrehozó szerződés 81. cikkében, illetve a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 11. §-ában foglalt versenykorlátozó megállapodások tilalmának feltételezett megsértése miatt.”

Az Európai Közösséget létrehozó, 1957-ben Rómában aláírt szerződés hivatkozott cikke szerint „a közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása…” A magyar Országgyűlés által a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról hozott 1996. évi LVII. törvény szintén citált 11. paragrafusa pedig ekként rendelkezik: „(1) Tilos a vállalkozások közötti megállapodás és összehangolt magatartás, valamint a vállalkozások társadalmi szervezetének, köztestületének, az egyesülésnek és más hasonló szervezetnek a döntése (a továbbiakban együtt: megállapodás), amely a gazdasági verseny megakadályozását, korlátozását vagy torzítását célozza, vagy ilyen hatást fejthet, illetve fejt ki…”

Ezek kemény és egyértelmű szabályok. Ugyanakkor a Római Szerződés biztosít némi kiskaput. Hivatkozott cikkének 3. bekezdésében ugyanis e megengedő kitétel olvasható: „Az (1) bekezdés rendelkezéseinek alkalmazásától azonban el lehet tekinteni az olyan esetekben, amikor a vállalkozások közötti megállapodás vagy megállapodások csoportja; a vállalkozások társulásai által hozott döntés vagy döntések csoportja; az összehangolt magatartás vagy összehangolt magatartások csoportja hozzájárul az áruk termelésének vagy forgalmazásának javításához, illetve a műszaki vagy gazdasági fejlődés előmozdításához, ugyanakkor lehetővé teszi a fogyasztók méltányos részesedését a belőle eredő előnyből anélkül, hogy: a) az érintett vállalkozásokra olyan korlátozásokat róna, amelyek e célok eléréséhez nem nélkülözhetetlenek; b) lehetővé tenné ezeknek a vállalkozásoknak, hogy a kérdéses áruk jelentős része tekintetében megszüntessék a versenyt.”

Márpedig ki tagadhatná, hogy a hazai mezőgazdasági termelők számára munkakörülményeik javítását eredményezi, ha termékeiket reálisabb anyagi ráfordítással tudnák bejuttatni az áruházakba, illetve azok ellenértékét nagyobb biztonsággal, időben megkapnák? Ki tagadhatná, hogy mindez messzemenően hozzájárul a magyar gazdaság fejlődéséhez, a fogyasztók számára pedig könnyebben és jó áron lennének elérhetők a kiváló minőségű termékek?

Ebben a kiskapuban bíznak az élelmiszerkódex aláírói is. Ugyanakkor a kereskedői oldal némely szereplője máris bejelentette, hogy a versenyfelügyeleti eljárás végéig a maga részéről nem lépteti életbe a megállapodást tevékenysége során. Nekik kétségtelenül kapóra jön a vizsgálódás, melyre hivatkozva kifarolhatnak a megállapodás mögül.

Pedig a Gazdasági Versenyhivatal sem egészen biztos a dolgában, az ügyben kiadott hivatalos közlemény ugyanis feltételes módban fogalmaz: „A Kódex alkalmas lehet arra, hogy megkülönböztesse a hazai, valamint kiemelt jelentőségű hazai termékek előállításával és értékesítésével foglalkozó vállalkozásokat a más tagállamból származó termékek előállítását, behozatalát és forgalmazását végző vállalkozásoktól, korlátozva ezáltal az utóbbiak értékesítési lehetőségeit Magyarországon belül. A megállapodás a tagállamok közti kereskedelmet is érintheti, mivel az Magyarország egész területére kiterjed, és jellegéből adódóan is olyan hatást fejthet ki, amelynek révén – az EK-szerződéssel elérni kívánt kölcsönös gazdasági átjárhatóságot akadályozva – megerősíti a piacok nemzeti alapon történő feldarabolását.”

Trükkök százai

Bicskanyitogató mondatok, ám hiba lenne emiatt kapával-kaszával berontani a Gazdasági Versenyhivatalba. Ez ugyanis nem törvényhozó, hanem jogalkalmazó intézmény, a magyar mezőgazdasági szereplőket nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe hozó hazai és nemzetközi szabályozásokért a mindenkori parlamenti többséget terheli felelősség. Az pedig tény, hogy Magyarország európai uniós csatlakozásának egyik alapfeltétele volt a Római Szerződéshez való csatlakozás és az abban foglaltak átültetése a hazai jogrendbe.

Az élelmiszerkódexre egészséges körülmények között nem is lett volna szükség, ám közismert, hogy a hazai mezőgazdasági szereplők történelmileg betokosodott gazdaság- és birtokszerkezeti problémák miatt, az elmúlt húsz évben szinte korlátlan földspekuláció okán, illetve az igénybe vehető európai uniós forrásokkal való igencsak csekély hatásfokú kormányzati sáfárkodás következtében nagyon komoly versenyhátrányban vannak uniós kollégáikkal szemben. Így hát a megállapodás valójában, szellemiségét és várható gyakorlati hatását tekintve nemhogy nem versenyellenes, hanem éppen a nagyon is létező versenyhátrányból hivatott némileg lefaragni. Mely versenyhátrányt jelentősen növeli a magyar állam azáltal, hogy a hazánkban megtelepedett multinacionális cégeket évente több mint 900 milliárd forintos adókedvezménnyel támogatja, s ezek közt vannak a hazai mezőgazdasági termelők termékeit átvevő áruházláncok is.

Hogy a helyzet kényes, azt a GVH is érezheti. Bizonyítja ezt az élelmiszerkódex ügyében kiadott közlemény ezen passzusa, mely mintegy csitítani igyekszik a várhatóan fellángoló érzelmeket: „A versenyfelügyeleti eljárás megindítása nem jelenti annak kimondását, hogy a nevezett szervezetek a jogsértést elkövették.

Az eljárás a tények tisztázására és ezen keresztül a feltételezett jogsértés elkövetésének bizonyítására irányul. Egyúttal lehetőséget ad az eljárás alá vontak számára, hogy bebizonyítsák, hogy a megállapodásuk verseny korlátozására alkalmas elemeinek több – a fogyasztók, a fogyasztói jólét szempontjából vett – előnye, mint a hátránya.”

Az eljárási határidő 180 nap, ez azonban két alkalommal, külön-külön legfeljebb újabb 180 nappal meghosszabbítható. Alig íratott alá tehát a tűzszünetként is felfogható élelmiszerkódex, a létező kapitalizmus farkastörvényei alapján az illetékes hivatal máris arra kényszerült, hogy megtorpedózza, de legalábbis késleltesse életbe lépését.

Némi derűlátásra ad okot az a hír, mely szerint az öt parlamenti párt egyeztetéseket kezdeményezett annak érdekében, hogy mielőbb olyan jogszabály-módosításokra kerülhessen sor, melyek segítségével az élelmiszerkódex a GVH versenyfelügyeleti eljárása ellenére is életbe léphet. A törvénykezési aktusra azonban legkorábban szeptemberben kerülhet sor. A tervek szerint új jogszabály születik majd a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek forgalmazásával kapcsolatos tiltott magatartásformákról, a kereskedelmi, az agrárrendtartási és a versenytörvényt pedig átalakítják. Konkrét elképzelések egyelőre nem szivárogtak ki, hiszen még csak az egyeztetések zajlanak.

A tervezett törvénykezés mindenesetre az élelmiszerkódexhez képest is előrelépést jelenthet, hiszen míg a kódex önkéntes alapon vállalt önkorlátozások gyűjteménye, a jogszabályok kötelező érvényűek.

A gyakorlatban azonban, finoman szólva is, sokkal inkább összekacsintanak az egyes kormányok saját termelőikkel, mint nálunk. Például a nemzeti hatáskörben megengedett módon olyan sokáig húzzák a vámolást, hogy a bevinni kívánt áru jó eséllyel megromlik, ezáltal eladhatatlanná válik. Nem elegáns, viszont szabályszerű és hatékony módszer.

Ágoston Balázs