Hatszáz éve együtt

Hat évszázadot mondtunk, de ez a megállapítás máris pontosításra szorul. Valóban hatszáz évvel ezelőttről, a XIV–XV. század fordulójáról vannak az első adatok a cigányság megjelenéséről a magyar királyság területén, ám a ma itt élő cigányság zöme későbbi bevándorlók leszármazottja.

Köztudott, hogy ez a nép Indiából, közelebbről az indiai félsziget északnyugati részén fekvő Pandzsábból származik, onnan vándoroltak el valamikor a IX–X. század folyamán. Lassú nyugatra húzódásuk során végighaladtak Közép-Ázsián, amit a cigány, hivatalos nevén romani nyelvben megtalálható örmény és perzsa szavak is igazolnak. A görög nyelvű bizánci birodalomban is hosszú időt töltöttek, amit a görög nyelvi hatás igazol. Az ismert hazai cigány szervezet, a Lungo Drom – Hosszú Út – romani nevében például a drom tisztán görög átvétel. A Boszporuszon át érkeztek Európába, nagyjából az oszmán hódítással egy időben, és itt a nép zöme letelepedett.

Az 1. számú térkép azt mutatja, hogy a cigány népvándorlás eredményeként Európában hol jött létre jelentős népesség. Jól látható, hogy a Kárpát-medencétől délkeletre alakult ki az az elsődleges magterület, ahonnan a nyugati irányú továbbvándorlás kiindult, és tart a mai napig. Az európai cigányok többsége ma is itt él, elsősorban Romániában, Bulgáriában és az egykori Jugoszlávia keleti felén.

A fél évezreden át tartó nyugat felé vonulás klasszikus népvándorlásnak tekinthető, még ha sajátos jellegzetességekkel is. Ez utóbbiak egyike, hogy a cigányság nem tömbben vonult, hanem kisebb csoportokban mintegy átszivárgott a felkeresett népeken anélkül, hogy megütközött volna velük. A vándorlás során gyakorlatilag az egész nép fölkerekedett és új hazát keresett magának. Mindez nem keverendő össze a húsz-harminc fős kompániák vándorló életmódjával, amely nem más, mint egy-egy kis körzetnek az ismételt bejárása, ugyanazoknak a falvaknak ismételt fölkeresése. Mindkettőtől különböző jelenség a részleges elvándorlás, kisebb csoportok országváltása és ott új körzetek belakása.

A középkori magyar királyságnak a délkeleti fele esett bele a létrejött magterületbe. Innen indult ki a nyugat felé vándorlás, de ez sokáig nem volt erőteljes, mert Nyugat-Európa államai erélyes intézkedésekkel próbálták útját állni. Emiatt a Lajtától és a Visztulától nyugatra a XX. század utolsó harmadáig országonként csak pár tízezres cigány népesség élt. Ez alól két kivétel volt az Ibériai-félsziget és Elzász, az utóbbi biztosan, az előbbi valószínűleg szintén a keleti magterületről elvándoroltakból népesült be.

Mindennek ismerete azért szükséges, hogy megértsük a magyarországi cigányság három nagy csoportja különbözőségének okait. A mai Magyarország területére ugyanis különböző időszakokban, különböző társadalmi háttérrel érkeztek a kárpáti cigányok, a beások és az úgynevezett oláhcigányok.

Figyelembe kell még vennünk azt is, hogy a hagyományos cigány társadalom nem területi, hanem nagycsaládi alapon szerveződik. A család tagjait mindenki igyekszik a lehető legszélesebb körben számon tartani, a rokonság döntő szerepet játszik a kapcsolatokban akkor is, ha távoli. Az esetleg Kanadában élő harmadfokú unokatestvér sokkal fontosabb az egyén számára, mint akár a közvetlen szomszéd. Ebből fakad, hogy a származás hosszú távon meghatározó, a törzsön kívüli házasodás ritkább, mint más társadalmakban.

A 2. számú térkép a magyarországi három cigány csoport, vagy ha úgy tetszik, törzs területi elhelyezkedését mutatja. A határok természetesen egyre inkább feloldódnak, ahogy egyre többen integrálódnak a többségi társadalomba.

Kárpáti cigányok

A legkorábban érkezettek leszármazottai a kárpáti cigányok. Ők vannak a legkevesebben, mert közülük olvadtak be a legtöbben a helyi többségi társadalomba. Eredeti nyelvük nekik is az indiai eredetű romani, amelybe a környezettől függően magyar, délszláv, német és szlovák elemek is beépültek, de a legtöbbüknek már magyar az anyanyelve, a romanit sokan már második nyelvként sem beszélik. Az egész országban elszórva élnek, az átlagosnál nagyobb lélekszámmal Buda környékén, Nógrádban, valamint Somogyban és Zalában.

A zenészek legtöbbje eredetileg ebből a csoportból került ki, de a XIX. századtól már a többi csoport egyes tagjai is csatlakoztak. Már a korai időktől gyakori a zenészdinasztiák kialakulása és a többieknél jobb módú, polgári életvitelű zenészek elkülönülése. A zenészeket gyakran mondják romungróknak, magyar cigányoknak, de ez a meghatározás valójában nem jelöl önálló csoportot, a hagyományos életmódot elhagyó, de identitásukat őrző cigányokat értik alatta.

Beások

A történelmi Magyarországon a XVIII., a jelenlegi országterületen a XIX. század óta velünk élő beások történelméről alig tudunk valamit. Az 1600-as évektől vannak rájuk utaló írott források, de hogy mikor és miért cserélték le romani nyelvüket egy archaikus bánáti román nyelvjárásra, nem tudjuk. A hagyományos cigány mesterségek közül elsősorban faművességgel – kalányos, teknővájó – foglalkoztak, de a rézművességüknek is vannak emlékei. Egykor Erdélyben aranymosással is foglalkoztak, az általuk kimosott aranyat nevezték sáraranynak. A többi cigányoktól eltérően gyakran éltek a falvaktól távol eső erdei telepeken, amelyek közül az utolsókat az 1960-as években karhatalommal számolták föl.

A beások mások, tartja a mondás, és valóban mindennapi tapasztalat, hogy a beás kultúra sokkal kevésbé konfrontatív, mint az oláhcigány. A beás falvak képe nem sokkal különbözik más magyarországi falvakétól.

Magyarországon három beás törzs él, a Dél-Dunántúlon az árgyelán és a muntyán, a Tisza mentén a ticsán. Hovatartozásával általában minden beás ember tisztában van, számontartja, különösen azokon a településeken, ahol többséget alkotnak.

Oláhcigányok

A román fejedelemségekben a középkortól kezdődően érvényben volt a cigány rabszolgaság intézménye. Cigány ember fogalmilag nem lehetett szabad, mindenki vagy az egyház, vagy az állam, vagy egy magánember tulajdonát képezte. Ez azért nem kényszermunkát, de a jobbágyságnál sokkal erősebb megkötöttséget jelentett. Ugyanakkor gyakorlatilag kizárta az asszimilációt (a vegyes házasságból született gyermekek rabszolgák lettek), a romániai cigányság saját külön világában élt, saját nyelvét beszélte, elkülönült a többi népektől. Legfontosabb tevékenységük a fémművesség volt, a falvakat látták el vaseszközökkel, szöggel, késsel, hasonlókkal. Számos törzsük volt, például a cerhások, csurárok, de a név inkább rokonsági kapcsolatot, mint foglalkozást jelölt. Az egyik legjobb módú csoportot alkották a kelderások, akik nagyobb fémeszközöket, például üstöt (căldare, kaldera) készítettek.

A XIX. század derekán, amikor az európai hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Moldva és Havasalföld előbb fejedelemként, majd királyságként egyesüljön, feltételül szabták, hogy a rabszolgaságot előtte töröljék el. Erre 1855-ben és 1856-ban sor is került, aminek következtében a felszabadult romániai cigányok nagy számban kezdtek vándorolni nyugat felé. Nagyon sokan letelepedtek Erdélyben, de sokan továbbvonultak, és a mai Magyarország északkeleti régiójában találtak új otthont.

Őket szokás oláhcigányoknak nevezni. Az általuk beszélt romani nyelv az együttélés évszázadai során sok román szót is fölvett. Mivel őseik Romániában a többségiektől elkülönülve éltek, a hagyományaikat és a különállásukat is jobban megőrizték. Amikor fémművestudásuk az ipari termelés általánossá válásával elvesztette fontosságát, megszűnt a megélhetésük legfontosabb forrása. Hagyományos életmódjukat viszont a legtöbben nem adták fel, ami konfliktusok forrásává lett.

Cigány nemzetiség

Egységes cigány nemzetiségről tehát nem beszélhetünk, ez az egyik oka annak is, hogy a cigány önkormányzatiság miközben sok településen működőképes, országos szinten több kudarcot, mint sikert ért el. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az egyes csoportok képviselői között javul az együttműködés, és különösen a cigány értelmiség körében komoly igény mutatkozik az érdekeik közös képviseletére.

Roma felzárkózás című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.