– Évek óta járja Délvidéket, szenvedélyesen igyekszik feltárni az ottani magyarok elleni igazságtalanságokat, bűnöket. Honnan az elkötelezettség?

– Családom a második világháború után Désről, majd Temesvárról, Erdélyből menekült Magyarországra. Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor egyik szomszédunk odahívott, s megkérdezte, honnan jöttünk. Erdélyből, feleltem. Erre ő piszkos oláhnak nevezett és leköpött. Ez mélyen belém ivódott. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy fokozottan érzékeny vagyok a magyarok elnyomatására. 2004 elejére már mindennapossá váltak Délvidéken a magyarellenes támadások. Kötelességemnek éreztem, hogy feltárjam, rögzítsem az ottani valóságot. Ez akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás, egy szórványtelepülésen, Torontáltordán megesett, hogy harcias szerbek támadtak rám, s menekülnöm kellett. Mint mindig, akkor is egyedül forgattam egy ocsmány magyargyűlöletet szító feliratot. Egyszer bevittek a szerb állambiztonsági szervek, négy órára bezártak egy újvidéki fogdába, és elvették a kamerám, a jegyzetfüzetem, mindenem. Fejemhez vágták, hogy kém vagyok. Az volt a szerencsém, hogy aznap interjúidőpontot kértem a szerb belügyminisztertől, s ennek e-mailben nyoma volt, így erre hivatkoztam. Mondtam a kihallgatótisztnek, hívja fel a belügyminisztert, kérdezze meg tőle. Azt felelte, nem tudja a számát. Ekkor négy különböző elérhetőséget közöltem vele, köztük a miniszter privát mobilszámát is. Ezen elképedt, viszont így sikerült tisztáznom magam. A Magyarverés Délvidéken című alkotás 2004-ben készült el, a háromszor 60 plusz 30 perces filmsorozatot a Duna Televízió még bemutatta, ám az angol nyelven feliratozott változatát az előzetes ígéret ellenére már nem vetítette le.

– Az Európai Parlamentben viszont lement.

– Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő felfigyelt a filmre, s megszervezte a brüsszeli bemutatót. Erre 2005. február 28-án került sor. Azért emlékszem az időpontra, mert másnap az Európai Parlament épületében számítógépen olvasgattam a híreket. Ekkor értesültem arról, hogy a belgrádi bíróság jogerősen összesen hatvanegy évre ítélt öt temerini magyar fiatalt. Abban a percben egy belgrádi szerb lap újságírója a brüsszeli vetítésről érdeklődött, s megkérdezte, mi lesz a következő, Szerbiával kapcsolatos filmem témája. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a temerini fiúk ügye. Szembesíteni kell az Európai Uniót azzal, hogy olyan államot kíván tagjai sorába fogadni, mely máig nem számolt el az 1944-45-ös magyarellenes vérbosszú áldozatainak hozzátartozóival, a történelemmel, nem vagy csak tessék-lássék lép fel a magyarellenes támadásokkal szemben, s nem részesíti jóvátételben a megalázottakat. Ami Temerinben történt, ezen állam lényegének sűrítménye.

– Azóta eltelt négy és fél év, s most itt egy újabb mű, a Temerini fiúk – 61 év jogerősen című, amely végleges formájában idén nyáron készült el. Milyen élményei vannak a forgatásról?

– Nagyon megrázó volt megismerni a történet mélységeit. Számos emberi fájdalommal, nyomorúsággal találkoztam az interjúk során, olyasmikkel is, amikről nem akarok beszélni. Szerettem volna minden érintettet megszólaltatni, de ez nem sikerült. Sajnos a fiúk családtagjai közül nem mindenki volt olyan lelkiállapotban, hogy elmondhassa a kamerába, mi történt 2004 nyarán. A szerb hatóságok nem voltak hajlandók szóba állni velem, a börtönbéli interjúkérelmet is elutasították. Dr. Gyüre Istvánon, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat délvidéki partnerén, megbízott szerbiai ügyvédemen keresztül annak rendje-módja szerint forgatási engedélyt kértem a belgrádi igazságügy-minisztériumtól. Sajátos módon sem ő, sem én nem kaptam hivatalos választ, hanem a Magyar Szó című napilapon keresztül üzentek egy nyilatkozatban, hogy a műszaki feltételek nem megfelelők, továbbá nem tudják vállalni a személyem jelentette biztonsági kockázatot. Ily módon nem tudtam megszólaltatni az áldozatokat. A filmen látható a Magyar Szóban megjelentetett minisztériumi levél, ami önmagáért beszél. Ugyanakkor a filmen szereplő családtagok vallomásaiból megrendítő kép állt össze.

– Milyen segítséget kapott a magyarországi, illetve a délvidéki magyar politikusoktól a film elkészítése során?

– A magyarországiak távolságtartó kíváncsisággal viseltettek irányomban, gyakorlatilag Becsey Zsolt volt az egyetlen, aki cselekvőleg lépett föl a temerini fiúk érdekében. A délvidékiek közül a Magyar Polgári Szövetség elnöke, Rácz-Szabó László, illetve a Vajdasági Magyar Demokrata Párt vezetői, Ágoston András, Csorba Béla, Sepsey Csaba készséggel rendelkezésemre álltak, néhányuk meg is szólal a filmben. A Vajdasági Magyar Szövetség korábbi elnöke, Kasza József viszont gorombán válaszolt, amikor megkérdeztem tőle, a legnagyobb délvidéki magyar párt vezetőjeként miért nem jelent meg azon a nemzetközi sajtótájékoztatón, amit Vojiszlav Kostunica akkori szerb miniszterelnök szabadkai látogatása alkalmából a budapesti Külügyminisztérium szervezett. Egyébként nagyjából ez volt az elmúlt tizenhat évben a magyar külpolitika egyetlen értékelhető húzása. Ez jó alkalom lett volna arra, hogy a délvidéki magyar sérelmek megjelenjenek a nemzetközi sajtóban, de a VMSZ elnöke nem élt a lehetőséggel, sőt számon kérte rajtam, hogy mit képzelek. Ekkor én is elvesztettem a türelmem, és sajnálom, de elzavartam Szabadkán a városházáról. Mellesleg egy nappal beszélgetésünk előtt Szájer Józseffel megállapodtam abban, hogy angol felirattal ezt a művet is bemutathatom Brüsszelben, az Európai Parlament képviselői, politikai asszisztensek, diplomaták, a nemzetközi sajtó előtt.

– Ami azt illeti, a temerini verekedést követően más délvidéki magyar politikusok is azonnal, a részletek ismerete nélkül megbélyegezték, bűnözőknek nevezték a magyar fiúkat, és példás büntetést követeltek nekik… De mi is történt pontosan a Sajkás-vidék szórványmagyarságának legfontosabb városában 2004. június 25-én éjjel?

– A forgatás közben apró mozaikokból világosan összeállt a kép. Tulajdonképpen közönséges utcai verekedés történt, amit politikai üggyé nagyítottak fel. Egy közismert kábítószer-függő szerb bűnöző szinte önkívületi állapotban provokálta a temerini piactéren iszogató, zenét hallgató, beszélgető magyar fiatalokat. Megfogdosta a barátnőiket, beleköpött a sörükbe, szidta a magyar anyjukat, majd amikor elzavarták onnan és bocsánatkérésre szólították fel, azt meg is tette. De visszatért és kezdte elölről. Persze elszakadt a cérna, és tény, hogy az öt fiú jól megverte ezt a bűnözőt, aki egyébként nemrég heroin-túladagolásban meghalt. Az ügy, pontosabban az, hogy ezúttal egy szerbet bántalmaztak, ráadásul magyarok, kapóra jött a választások előtt a Szerb Radikális Pártnak, melynek akkor nem állt túl jól a szénája. Így aztán szerbellenes merényletnek állították be a történteket, a hatóságok pedig gyilkossági kísérletnek minősítették a verekedést. Meg is nőtt a szavazatok száma. A fiúkat Újvidéken a rendőrségen, majd a börtönben is brutálisan összeverték, a kihallgatások során nem használhatták anyanyelvüket, noha ez törvényadta joguk, s miközben meghamisították a laboreredményeket, olyan sérüléseket állapítottak meg a megvert szerb férfin, ami nyilvánvalóan valótlan volt. Például állkapocscsont-törést, annak ellenére, hogy másnap vidáman nyilatkozott a sajtónak, láthatóan semmi baja sem volt az állának. A vádirat szerint seprűnyelet dugtak a sértett végbelébe, cigarettacsikkel megégették a testét, levizelték. De egyetlen olyan orvosi jelentést sem tudott senki felmutatni, mely igazolta volna a borzalmas vádakat. A laboratóriumi papírok szerint mind az öt fiúnak nullás vércsoportja van, amire e vércsoport ritkaságát tekintve gyakorlatilag nulla az esély. Az eljárás során elkövetett példátlan visszaélésekből egyértelmű, hogy a hatóságokat nem az igazság érdekelte, hanem példát akartak statuálni, hivatkozási alapot teremteni a Szerb Radikális Pártnak, s megfélemlíteni az egész délvidéki magyarságot, politikai túszokat ejtve. Elképesztő, hogy az egyik család barátja, illetve akit annak hittek, a helyi rendőrkapitány rábeszélte, szembeállította őket, vigyék el a balhét, s akkor olcsón megússzák. Sokatmondó, hogy ez a rendőrkapitány magyar létére a Szerb Radikális Párt tagja, miként az is, hogy állítása szerint akár tizenöt embert is letartóztathatott volna. Ez azt jelenti, hogy találomra választotta ki az öt fiút. Így aztán a fiúk egymásra vallottak, s végül Horváth Árpád 10, Illés Zsolt 13, Máriás István 15, Szakáll Zoltán 11 és fél, Uracs József 11 és fél év fegyházbüntetést kapott. Ez összesen hatvanegy év. A fiúk a verekedésben kétségtelenül bűnösök, de a vád és főleg az elképesztően aránytalan ítélet messze áll a realitásoktól, még távolabb a jogállamiság normáitól.

– Ők és hozzátartozóik beletörődtek az ítéletbe?

– A fiúk már-már kezdik elveszíteni a reményt, bár családjaik minden követ megmozgatnak, hogy kegyelmet járjanak ki számukra. Egyiküket hosszú ideig nyolcvanszemélyes „váróteremben” tartották fogva. A Szenttamáson működő Emberi Jogi Központ kegyelmi kérvényt terjesztett Borisz Tadity államfő elé, én Szöőr Annával, az Október 23. Bizottság Alapítvány elnökével néhány napja arra kértem Sólyom László köztársasági elnököt, hogy ősszel esedékes belgrádi látogatása során próbáljon nyomatékot adni a kérésnek. Kértük, hogy szorgalmazza valamennyi magyar fiú szabadon bocsátását. Látok rá esélyt, hogy nem kell kitölteniük a rájuk rótt börtönbüntetést. De ha így is lesz, az bizonyos, hogy a szabadulás előtt s utána főleg, tartós lelki gondozásra lesz szükségük. Fel kell készíteni őket, nehogy beleszaladjanak egy alattomos csapdába…

Ágoston Balázs

M. Szabó Imre szívesen veszi a meghívásokat filmvetítésre és beszélgetésre a szeptember 5-i Echo Tv-beli ősbemutató után. Az érdeklődők az m.sz.i.1@externet.hu e-mail címen vagy a 06 30 632 7348-as telefonszámon vehetik fel vele a kapcsolatot.