Haza, hagyomány, harcos erények

Szebb jövőt! – szólt a leventeköszönés, amely­re adjon az Isten! volt a válasz. Sokszor elhangzott ez 1921 és 1945 között, hiszen az 1930-as évek végén 1,3 millió tagot számláló leventemozgalom volt a Horthy-korszak legemblematikusabb ifjúságnevelő szervezete. Megalakulását a kény­szer hozta: a trianoni békediktátum katonai előírásai megtiltották az általános hadkötelezettséget, harmincötezer főben maximálták a hadsereg létszámát. Ez azt is jelentette, hogy tömegével kellett volna utcára tenni a szűkös keretbe nem férő tiszteket, akik az európai tapasztalatok szerint hamar a burjánzó radikális jobb- és baloldali szervezetekhez csapódtak volna. Az sem volt kérdés, hogy nem maradhat védtelenül Magyarország a kisantant ellenséges gyűrűjében, és az elcsatolt országrészeket sem lehet erős hadsereg nélkül visszaszerezni. Ráadásul akkoriban a vörösterror véres emléke is élőn kísértett még.

Minderre megoldást kínált a leventemozgalom, amely foglalkoztatni tudta a katonai ismeretekkel bíró oktatókat, mentőövet dobva a hivatásukat vesztett tiszteknek, emellett lehetővé tette a katonai alapismeretek megszerzését a 12–21 éves fiúknak, pótolva valamelyest a sorkatonai kiképzést, a vallási, nemzeti értékeket közvetítő neveléssel pedig ellensúlyozta a kommunista propaganda agymosását. Arra is lehetőséget adott az országos intézményrendszer, hogy az állam elérjen olyan fiatalokat is, akik kiléptek a közoktatásból.

Bújtatott kiképzés

A honvédelem és a sport összekapcsolása már a századelőn népszerű elképzelés volt. Jankovics Béla kultuszminiszter 1913 novemberében arra kérte az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT), hogy „a magyar köznép fiatalsága, valamint a közép­osztály egészségének, erejének, ügyességének fejlesztésére vonatkozó kérdést napirendre tűzesse”. Még fontosabb lett mindez Trianon után, amikor a diktátum betartását felügyelő Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság és az országban állomásozó katonadiplomaták fürkésző tekintete elől rejtve lehetett csak előrelépni. Így jöttek létre a rejtett alakulatok és a rejtett légierő (a pilóták képzése civil gépekkel, nemritkán vitorlázóklubokban történt), és ezen a csapáson kezdődött el a leventemozgalom megszervezése is.

Karafiáth Jenő konzervatív képviselő 1920-ban vetette fel, hogy az állam törvényi úton is szabályozza a fiatalok testnevelését. A kezdeményezés gyorsan támogatókra talált, csatlakozott hozzá az a Béldy Alajos is, aki később az Ifjúság Honvédelmi Nevelése és a Testnevelés Országos Szervezete vezetője lett. Végül a Vass József által előterjesztett 1921. évi 53. törvénycikk indította el a Levente Egyesületek szervezését, amely számos sporttal kapcsolatos rendelkezés, többek között testnevelési főiskola létrehozása, a Nemzeti Stadion építése mellett azt is előírta, hogy minden olyan 12 és 21 év közötti magyar fiatal, aki nem jár iskolába, köteles leventeoktatáson részt venni. Az egyesületek kettős irányítás alatt működtek, míg a felszínen a kultuszminisztérium alá tartoztak és az OTT irányította őket, volt egy rejtett katonai szervezete is, amelyet a tanács tábornoki rangú társelnöke vezetett.

Eleinte nem kedvelték

Dacára annak, hogy a társadalomban népszerű volt a revízió gondolata, a leventeszervezetek létrehozását már korántsem övezte kitörő lelkesedés. A parasztok például egyáltalán nem voltak elragadtatva attól, hogy a földeken munkára fogott fiatalok idejét ilyen formában veszi igénybe az állam, de a munkásifjak sem örültek neki, hogy vasárnaponként leventefoglalkozásra kell járniuk. Különösen visszatetsző volt, hogy az egyenruhás oktatók egyike-másika nem sok pedagógiai érzékkel rendelkezett, durván bánt a rábízott fiúkkal, és irreálisan kemény kiképzést tartott. A leventemozgalom a pártpolitikai csatározásoknak is kedvelt témája lett, az ellenzék minden oldalról támadta. A szociáldemokraták úgy találták, hogy nem reflektál kellőképpen a munkásság problémáira, a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt azt nehezményezte, hogy a foglalkozások zömében nyáron vannak, a liberális pártok a nacionalista és militarista tudatformálást kárhoztatták, a nyilasok a magyar faji gondolat hangsúlyozását hiányolták.

Ám ha nehezen is, de sikerült elindítani az országos szervezetet, igaz, ehhez hatósági szigorra is szükség volt: a fiatalokról nyilvántartást vezettek, és ha lógtak a foglalkozásokról, szüleik pénzbírságot kaptak. A leventeoktatást a települések sportlétesítményeiben tartották, ahol pedig ilyen nem volt, ott az Országos Testnevelési Alap támogatásával építettek. Létrehoztak lőtereket is, mivel a lövészet egyszerre volt a kor népszerű sportága és a kiképzés fontos része. A pénzügyi források mindehhez a sportfogadásra kivetett adóból – a lóversenyek rendkívül népszerűek voltak – és adományokból származtak. Végül a munkahelyi problémák is megoldódtak, bevett gyakorlat lett, hogy vállalatok és gyárak maguk is leventeegyesületet alapítottak, így össze tudták hangolni leventeköteles dolgozóik munkaidejét a kiképzéssel.

Gulag, Indokína, Budapest

A felkészítés korcsoportokra bontva történt, a 12 és 14 év közötti leventeapródok leginkább sportoltak, a 15 és 17 év közötti ifjúleventék alaki és alapfokú katonai kiképzést kaptak, míg a tizennyolc feletti leventelegények már harcászati kiképzésben és menetgyakorlatokban is részt vettek. Az évek során komoly infrastruktúra szerveződött a mozgalom köré, leventeotthonok és nyári táborok épültek, országos versenyeket szerveztek, Szebb jövőt! címmel lapot adtak ki. A tréning annyira sikeresnek bizonyult, hogy számos leventeköteles fiatal futott be szép sportolói karriert országos és nemzetközi szinten egyaránt, és 1939-ben, amikor újból bevezették az általános hadkötelezettséget, kiderült, hogy a sorozott állomány jól kamatoztatja a tanultakat. Az új törvény tizennyolc évre szállította le a leventekötelezettség korhatárát, az iskolásfiúknak is előírta a képzést, és önkéntes alapon lányoknak is lehetőséget adott a belépésre, „hogy a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és honvédelmi szolgálataira előkészítse”.

A szépreményű szervezetnek végül mégis szomorú vége lett. A hatalmat 1944 októberében magához ragadó Szálasi Ferenc meghirdette a leventeriadót. Ennek keretében besorozták a tizenhat évesnél idősebb fiúkat, később fiatalabbakat is összefogdostak, akiket részben Budapest védelmében akartak felhasználni. Akik időközben nem tudtak dezertálni, vonatra rakták és Németországba szállították, hogy ott az SS kötelékében harcoljanak. Kiképzésükre már nem maradt idő, a háború véget ért, a magyar fiúk pedig fogolytáborokba kerültek. A szovjetek számos leventét hurcoltak a Gulagra, de azok sem jártak jól, akik francia táborokba kerültek, közülük sokakat besoroztak az idegenlégióba, néhányan az 1946-ban kezdődő indokínai háborúban vesztették életüket. Leventeképzést kapott fiatalok utoljára 1956-ban fogtak fegyvert a haza védelmében, érdekesség, hogy mivel gyerekkorukban a leventepuskához, a sportlövészethez használt 38 M. kis kaliberű fegyverhez szoktak hozzá, a barikádokon is előszeretettel használtak puskát.