Hazahoznák Wass Albert hagyatékát a fiai

– Milyen apa volt Wass Albert? Szigorú, kedves, kőszívű vagy vajszívű?

Wass Géza (W. G.): – Nagyon szigorú apa volt, de a mostohaanyám, Bibi még nála is szigorúbban nevelt minket. Apám ugyanis hagyományos módon alig vett részt a nevelésünkben, mert szinte egész nap az írógépénél ült és folyamatosan írt, lázasan dolgozott. Úgy is örökült meg az emlékezetemben, hogy fenn ül az irodájában és kattog az írógépe. Bibi pedig olykor felkiabált hozzá, ha elkészült a vacsora, „Albert, gyere le!”, vagy ha dönteni kellett valamiről, akkor megkérdezte: „Így jó lesz, mit gondolsz erről, Albert?” Ő meg általában rávágta, hogy „igen, drágám, jó lesz!”.

– Endre, ön Németországban született 1951-ben, és ott is maradt az édesanyjával, apa nélkül nőtt fel. Érzett dühöt vagy szomorúságot az apahiány miatt?

Wass Endre (W. E): – Nem apátlanodtam el teljesen, mert 1957-ben nagyapám, Wass Endre gróf hozzánk költözött Hamburgba. Vele nőttem fel, ő helyettesítette apámat az életemben. Éreztem dühöt, hogy apánk elhagyta anyánkat és újraházasodott Amerikában, ám amikor olykor kitört belőlem a vádaskodás, anyám mindig rendre intett, hogy ne szidjam. Édesanyánk élete végéig szerette apámat, sosem mondott róla egy rossz szót. Ellenben nagyapám tett pár csípős megjegyzést a fiára, de anyám ilyenkor őt is arra kérte, hogy rosszat ne mondjon róla, mert Albert jó ember, csak sokan nem értik, hogy mit miért tesz…

W. G.: – Ahogy említettem, folyamatosan írta a könyveit és a különféle alapítványaival foglalkozott. Utóbbiak által Erdély és az ottani magyarok helyzetéről tájékoztatta az amerikai közvéleményt, akarta, hogy Amerikában tudják, mi történik Magyarországon és Romániában a kommunista diktatúrában. Ennek a küzdelemnek szentelte az egész életét, ez volt a küldetése, mi pedig elfogadtuk, hogy apánknak küldetése van, a családi életünk rovására.

– Hatott a munkássága az amerikai közvéleményre?

W. G.: – Azt hiszem, hogy igen. Nem engedte kihunyni a tüzet, napirenden tartotta a magyar kérdést. Amíg Papi élt, minden nyáron beutazta az Egyesült Államokat és Kanadát, előadásokat tartott a magyar közösségekben. Egyszer elmentünk, hogy találkozzunk Jimmy Carter elnökkel, amikor újraindulni készült az elnöki székért, és sok szenátorral is beszéltünk az idők folyamán. Apám különben minden írását, pamfletjét elküldte szenátoroknak és kongresszusi képviselőknek, a floridaiakkal pedig folyamatosan tartotta a kapcsolatot és sokat beszélgettek az Egyesült Államok külpolitikájáról. Apánk abban reménykedett, hogy diplomáciai úton rendeződhet a magyarság sorsa, a kommunizmus bukása után pedig végre a javunkra fordulhatnak az események…

W. E.: – Persze, gyermekként úgy gondolod, hogy a család fontosabb, mint a küldetés, ezért is voltam dühös. Később megértettem, hogy apám hiába költözött Amerikába, sosem vált amerikaivá, mindvégig erdélyi maradt, és az új földrészen is csak Erdély érdekelte. Papi értékrendjében az első helyen volt Erdély és a könyvei, a családja pedig a második helyre szorult. Nem hiszem, hogy olyan apa volt, aki folyamatosan játszótérre vitte a gyerekeit, ugye, Géza?

W. G.: – Hát nem éppen. De sokat beszélt nekünk az egyéni felelősségvállalásról, hogy meg kell mutatnunk, milyen kiválóak a magyarok. No meg nagyon szeretett vadászni és horgászni. Sokszor elkísértük. Utoljára 83 évesen vittük el kacsavadászatra Lake George-ra, ott kiválóan érezte magát.

W. E.: – Oda engem is elvitt! Meg is kérdezte tőlem, hogy „hát nem úgy néz ki, mint a cegei tó?”. Őszintén elcsodálkoztam, mert semmi hasonlóságot nem fedeztem fel a floridai és a mezőségi tó között, de apánk minden tájban Erdélyt kereste, még a floridai erdőkről is azt mondta, hogy hasonlítanak az erdélyiekre… Pedig Erdélyben nincsenek aligátorok!

– Aligátorra is vadászott az író?

W. G.: – Nem, ahhoz külön engedély kell. De szerette az aligátorhúst, és mi is szeretjük, a feleségem istenien készíti. Egy kocka vajat kell felolvasztani hozzá serpenyőben, és elég pár percig sütni mindkét oldalát, kissé a csirkemell ízére és állagára hasonlít.

– Kipróbáljuk, ha arra járunk. Egyébként Wass Albert megtalálta valahol Erdélyt Amerikában?

W. G.: – Fiatal emberként érkezett Amerikába, 35 évesen, elfeledhette volna Erdélyt, kezdhetett volna új karriert, életet, de nem ezt az utat választotta. Átjött egy másik kontinensre, de a lelke mindvégig odahaza maradt. Vett egy kis földbirtokot Észak-Karolinában, mert az ottani táj valóban hasonlít az erdélyire. Sőt, van ott egy kis megye, amit Transylvaniának hívnak. Imádta a természetet, ezt a szeretetet mind megörököltük tőle, ezért is lettem környezetvédelmi tanácsadó. Meg az igazságérzetét. Apánk ugyanis, amikor Astorba költöztünk, finoman szólva felkeltette irántunk a helyiek érdeklődését, le is lőtték az egyik kutyánkat…

– Miért?

W. G.: – Mert egy szép erdő melletti házba költöztünk, és apám sokat járt túrázni, felfedezte a terepet. Túrái során olykor rátalált a helyiek rejtett, illegálisan működő moonshine-főzdéire (pancsolt szesz – a szerk.), no meg azt is észrevette, hogy egyesek törvényellenesen áramot vezetnek a vízbe, úgy halásznak, és vadászidényen kívül is ejtenek vadat. Idegen, ismeretlen volt, megfenyegettek minket, így hát apám – igazságérzetétől vezérelve – megalapította a helyi újságot, és megírta az általa tapasztalt törvénytelenségeket. Küldött példányt minden képviselőnek és szenátornak, hogy milyen égbekiáltó törvénytelenségek történnek Astorban… nem bírta elviselni az igazságtalanságot.

– Most pedig mindketten Budapesten járnak, de nem csak turistáskodnak, hanem okkal érkeztek. Úgy hírlik, hogy Magyarországra szeretnék hozni Wass Albert hagyatékát. Miért éppen most, és hol helyeznék el?

W. G.: – A gyerekeink szeretik és tisztelik a nagyapjukat, de már nem érzik úgy a magukénak az örökségét, mint mi. Arra jutottunk, hogy eljött az ideje rendezni a hagyatékát, és Magyarországon szeretnénk elhelyezni, hogy biztonságban legyen és mindenki hozzáférhessen, aki kutatni szeretné, vagy egyszerűen csak szereti és érdekli a szobron túli, személyesebb Wass Albert-kép.

– Mit tartalmaz a Wass-hagyaték?

W. E.: – A kéziratait és személyes tárgyait, az írógépét, az íróasztalát, fényképeit és a hatalmas könyvtárát. Ezek részben már Magyarországon vannak, Verőcén egy kis emlékház működik 2013 óta Bethlen Farkas úr jóvoltából. Az a célunk, hogy megújítsuk a Wass-örökséget, hogy új megvilágításba helyezzük az írót, az életműkiadásával pedig egy új olvasói réteghez és nemzedékhez is eljusson. Törekvéseinket dr. Hazai Kinga ügyvéd és Hazai Cecília több mint egy évtizede töretlen lelkesedéssel és körültekintéssel támogatja, ők kezelik a hagyaték jogi és kereskedelmi kérdéseit.

– És találtak fogadó intézményre? Kivel tárgyalnak?

W. G.: – Szerintem a Petőfi Irodalmi Múzeumban lennének a legmegfelelőbb helyen, ott méltón őrizhetnék a kéziratait. Személyes tárgyainak elhelyezéséről még gondolkodunk, akár egy kis emlékmúzeum létrehozásának ötlete is felmerült.

– Vannak még kiadatlan regényei, kéziratai?

W. E.: – Nagyon sok minden megjelent már az életműkiadásában, az Erdélyi Szalon kiadó gondozásában, de vannak például gyönyörű kiadatlan levelei. Élete vége felé közeledve folyamatosan arról panaszkodott, hogy zsibbadnak az ujjai, már nem tud olyan lendületesen írni, mint régen, a látása is sokat romlott. Hagyatékát a Czegei Wass Alapítvány kezeli, a jogdíjakból és az ehhez hasonló bevételekből pedig erdélyi projekteket támogatunk, például a mezőségi, holtmarosi Tulipán Gyermekotthont.

W. G.: – De nem csak azt. Támogattuk a feketelaki kis múzeumot, és vettünk földeket a múzeum számára a tó környékén. Amikor megszűnt egy mezőségi falu magyar óvodája, gyűjtöttünk pénzt, hogy buszon szállíthassák a gyermekeket Szamosújvárra, magyar óvodába. A cegei kastélyt is fel szeretnénk újítani, az 1769-ben épült udvarháznak csak egyik épülete maradt meg a pusztítás után, amit – miután apánkat nagyapánkkal együtt halálra ítélték – államosítottak.

W. E.: – Én minden évben felkeresem ezeket a helyeket, rendszeresen járok Erdélybe, és sokszor fordulnak hozzánk a helyiek, hogy segítsünk nekik bizonyos ügyekben. Például segítettünk pár fiatal magyarnak vállalkozást indítani, volt, aki egy kis asztalosműhelyt hozott létre, másikuk pedig gombafarmot alapított. Kecskéket is vettünk, most már legalább száz kecskénk van, és a tejükből sajtot készítenek, a holtmarosi árvaháznak is jut belőle.

– Tehát a Wass fiúk tovább menedzselik az egykori Wass-birtokokat…

W. G.: – Igyekszünk!

W. E.: – És igyekszünk a vasasszentgothárdi kastélyt is visszaszerezni a román államtól, ezért felvásároltuk a körülötte lévő földeket a környékbeli parasztoktól. Rengeteg aláírt szerződésünk van, de még nem sikerült bejegyeztetnünk őket a földhivatalban. Az ügyvédünk rajta van, ám Romániában Wass névvel nehéz ügyeket intézni.

– Szándékosan akadályozzák a román állami hivatalok?

W. E.: – Ismerik a nevünket és akadályoznak, igen. Egyszer szobrot akartunk emelni apánknak Holtmaroson, ám a hatóságok nem engedélyezték, így hát a templomkertbe „száműzték”, az egyik kis falusi iskolát pedig Wass Albertről szerettük volna elnevezni, de azt sem engedték.

– Endre, ha jól tudom, a Wass fiúk közül ön járt először Erdélyben. Milyen érzés volt visszatérni ősei földjére?

W. E.: – A 70-es években jártam ott először, és oda mehettem, ahová csak akartam… a Securitatéval a nyomomban. Nem titkolták el, hogy megfigyelnek. Annyira beleszerettem Erdélybe, hogy onnan nősültem, a feleségem ugyanis szászrégeni lány. Ám a házasságkötésünkhöz kellett a román hatóságok beleegyezése, hiszen egy német állampolgár akart feleségül venni egy román állampolgárt, és ezt egy évünkbe telt elintézni; és még egy évet kellett várnunk, hogy hagyják jóvá az esküvői kérelmünket, mert szerveztünk egy erdélyi és egy németországi lakodalmat is. Később, amikor elvittem Ágnest Amerikába, apám egyből megszerette, magyarul beszéltek, nagyon jó volt a kapcsolatuk. Igazából Ágnes nagyapja Erdélyben olykor együtt vadászott apámmal, és apám jóban volt a feleségével, Buba nénivel. Csodálatos leveleket váltottak; amikor Buba néni megírta, hogy egyre rosszabbra fordulnak a dolgaik, államosítják a birtokaikat, elveszítik mindenüket, apám azt válaszolta, hogy mindez nem számít, csak az a fontos, amit a szívedben és az elmédben birtokolsz.

– Géza, ön mikor járt először Erdélyben?

W. G.: – 1995-ben, amikor egy nagy családi összejövetelt szerveztünk Válaszúton. Persze, a titkosszolgálatok akkor is tudták, hogy éppen merre vagyunk. Nem volt nehéz, ugyanis két zöld színű, német rendszámú mikrobusszal utaztunk, eléggé feltűnőek lehettünk a kilencvenes évek szürkeségében. Nagyon meghatódtam, amikor az ősi tájakon jártunk. A vasasszentgothárdi családi házunk elpusztult, de a pincéje megmaradt. Lovardája egy dombtetőre épült, abból hazavittem egy téglát. Amikor ott jártunk, még állt az egyik fala, és egy ablakkeretből gyönyörű kilátás nyílt a cegei tóra. Lefényképeztem a látványt, majd otthon kinagyítottam és rátettem egy téglafalra. Ez az én ablakom a múltra, a mi múltunkra. Azóta az egész épületet elhordták, tégláról téglára.

W. E.: – Hát igen, kellett az építőanyag!

– Romániában az édesapjuk még mindig háborús bűnösként van nyilvántartva. Önök szerint ez megváltozhat valaha?

W. E.: – Kellenek az ilyen kifogások, hogy ne szolgáltassák vissza a földjeinket. A kommunista bíróság által megállapított háborús bűnösség most is ezt a célt szolgálja, és semmi mást. De ez az átok nemcsak a Wass családot sújtja, hanem például a Bánffyakat is, és sorolhatnám… A feleségem családjának is rengeteg erdeje van Erdélyben, négyezer hektár, és elindították a restitúciós eljárást, hogy visszaköveteljék őket, de a román állam malmai lassan őrölnek, ellenben a fűrészei nagyon gyorsan járnak: mire majd visszakapják az „erdejüket”, addigra már kivágják az összeset. Évek óta próbáljuk bejegyeztetni a földhivatalban a feleségem nevét, de még nem sikerült. Kopár, letarolt dombok öröksége…

– Romániában most ismét napirenden van a magyarellenes politika. Mit gondolnak, megváltozik valaha a román állam attitűdje a magyarok iránt?

W. G.: – Nem valószínű, hogy valaha restitúciópárti kormányzás lesz Romániában, és szomorúan halljuk, hogy a magyarok ismét politikai céltáblává váltak. De semmin sem lepődünk meg, tudjuk, hogy apánknak nemcsak Romániában, hanem Magyarországon is vannak ellenségei.

– Mint például Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, aki szerint Wass Albert „náci”. Igaz, később bocsánatot kért e kijelentéséért, de mégis elhangzott egy országos tévécsatornán 2019-ben.

W. G.: – Erről nem tudtunk. Mi annak örvendünk, hogy folyamatosan Wass Albert-idézeteket látunk a Facebookon, hogy sokan szavalják a verseit vagy felolvassák az írásait a YouTube-on, és a floridai magyarok is mindmáig megemlékeznek róla a születésnapján, sőt, elzarándokolnak Astorba, a sírjához, a régi házunkhoz. Mi azt szeretnénk, hogy Wass Albert művei éljenek, hogy a magyar olvasók ismét felfedezzék, ezért is szeretnénk hazahozni a hagyatékát. Egyébként már a magyar oktatási hivatallal is van szerződésünk, az általános iskolai tananyagban ismerkedhetnek meg a diákok Papi írásaival.

– W. E.: Amikor a hamburgi egyetem közgazdasági karán tanítottam, egyszer eljöttem az akkori Marx Károly egyetemre, hogy tárgyaljunk a nemzetközi együttműködés lehetőségeiről. Tudtam, hogy itt mindenki tudja, Wass Albert fia vagyok, de senki sem hozta szóba a 70-es évek Magyarországán. A baloldaliak tisztában voltak vele, hogy ki az apám, de erről nem beszéltünk, mert éreztem, hogy nem tetszik nekik.

– Apjuk optimista volt Erdély és a magyarok jövőjével kapcsolatban?

W. G.: – Ha nem lett volna optimista, akkor valószínű, hogy nem szenteli az egész életét az erdélyi ügynek.

– A rendszerváltás után sosem merült fel, hogy hazalátogasson Erdélybe?

W. G.: – A halálos ítélet miatt valószínű, hogy nem is mehetett volna, de amikor párszor szóba hoztuk, mereven elutasította az ötletet. Meg akarta őrizni a múltbeli emlékeit, azt hiszem, hogy összetört volna a lelke, ha meglátja, hogy a kommunizmus mivé változtatta szeretett szülőföldjét.

W. E.: – Sokan mindmáig a szemére vetik, hogy miért hagyta el Erdélyt. Hát azért, mert valószínű, hogy kivégezték volna, ha otthon marad, és a gyermekei sem tanulhatnak tovább. Nem írhatta volna meg az életművét, a családját pedig tönkreteszi. Én azért csodálom apámat, mert Amerikából is úgy tudott írni Erdélyről, mintha még mindig otthon élne. A funtineli boszorkányt már Amerikában írta, de azt a könyvet térképként is lehet használni, mert minden kis ér, patak és ösvény benne van, hihetetlen, hogy milyen jól megőrizte lelkében az otthoni tájakat.

– Szeretik, olvassák az apjuk könyveit?

W. E.: – Sok könyvét olvastam és olvastuk, de annyira nem beszélek jól magyarul, hogy megértsem az árnyalatok finomságait. Gyermekként imádtam olvasni a meséit, a Tavak és erdők könyvét, mert mindig volt benne egy kis üzenet.

– Elmondaná a kedvencét?

W. E.: – Kedvencem a Mese a kék hegyekről.

– Halljuk!

W. E.: – Ebben a mesében az őzikék mindig a távolba néznek, a kék hegyeket kémlelik, és megkérdezik az anyjuktól, hogy vajon milyen lehet ott messze az élet. Mire az anyjuk azt feleli, hogy „ott nincs farkas, és nincs róka, nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd.”. Az őzikék természetesen oda vágynak, ám az anyjuk szerint lehetetlen oda eljutni! Az egyik őzbak mégis sokat készül és elindul, nekivág a veszélyes, reménytelen útnak, és mire nagy nehezen odaér, a csalóka paradicsomról hamar kiderül, hogy pont olyan hely, mint ahonnan elindult, és vannak ott farkasok, vadászok és elmúlás. Majd visszanéz a szülőföldje felé, és megdöbben, hogy onnan ugyanolyan kéknek látja a saját hegyeit. Hazamegy az ismerős világba. Szóval elhagyhatod a szülőhazádat, de nem feltétlenül lesz jobb életed ott, ahová elvágytál. Wass Albert pedig azt bizonyította az életével, hogy a szülőföld kiirthatatlanul bennünk marad, magunkkal visszük, bármerre vigyen is az utunk a világ rengetegében.