Hazamentek a ruszkik

– Hazánkban az 1990-es rendszerváltásig azt hazudták az iskolában, hogy a németeket üldöző dicső szovjet hadsereg 1944. szeptember 23-án Battonyánál lépte át a magyar határt és szabadította fel az országot. Ezzel szemben a valóság az, hogy az oroszok már 1944. augusztus 26-án bejöttek az akkor még hozzánk tartozó erdélyi Ojtozi-szorosnál, és nem felszabadították, hanem megszállták és leigázták hazánkat. A könyörtelen győztesek milyen sebeket ejtettek az országon és a néplélekben?

– Bár a Vörös Hadsereg valóban 1944 augusztusában lépte át az akkori magyar határt, valójában a híre jóval előbb ideért. Az emberek tudatában még élénken élt 1919, a Tanácsköztársaság időszaka, amikor saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy milyen a bolsevik diktatúra. A megvalósult kommunizmust pedig a Szovjetunió jelentette, ahol gyakorlatilag minden szöges ellentétben állt azzal, amit a magyarok többsége a világról gondolt. Már önmagában ez is rémisztő volt. Miután Magyarország belesodródott a második világháborúba és a keleti fronton katonáink szembekerültek a szovjetekkel, megtudták, mit is jelent az valójában, amikor ez a haderő megindul, milyen harcmodort alkalmaz, milyen kegyetlenkedéseket követ el. A magyar társadalomban volt egy elemi félelem a Vörös Hadseregtől, és hogy ez a félelem megalapozott volt, azt az új megszállók bizonyították is. Egy bosszúszomjas, megvadult, teljesen más körülmények között szocializálódott fegyveres tömeg érkezett az országba, amely senkire és semmire nem volt tekintettel. Talán a legszörnyűbb a bizonytalanság érzése lehetett. Ha valaki átvészelte is a frontot, korábban pedig nem tett semmit, ami miatt számonkérhették volna, akkor sem tudhatta, hogy mikor fogják kirabolni, elhurcolni, megölni vagy megerőszakolni. A Vörös Hadsereg kiűzte ugyan a német megszállókat, de káoszt és pusztítást hozott magával, majd alappillére lett a kiépülő kommunista diktatúrának, és leverte szabadságharcunkat 1956-ban. Ezek mély sebek, amelyek soha nem gyógyultak be igazán, ráadásul sokáig a létezésüket is tagadni kellett.

– A 47 esztendeig tartó ideiglenes uralom alatt legalább százezer katonát, tisztet és azok családtagjait kellett állandó jelleggel tisztelnünk és eltartanunk. Milyen változásokat okozott a gyarmati sors az oktatásban, a gazdaságban, a vallásban, a magyar társadalomban?

– Ha azt nézzük, hogy mit jelentett a szovjet érdekszférába tartozni, akkor azt látjuk, hogy a diktatúra hogyan nyomorította meg a társadalmat, hogyan nyomta el az egyént és a nem kommunista alapon álló közösségeket, Rákosiék, majd Kádárék milyen gátlástalanul tettek meg mindent a hatalom megszerzéséért és megtartásáért. Ez megjelent ez az élet minden szegmensében. Az oktatási rendszer ideológiai alapon épült ki, elsődleges célja pedig a rendszerhez hű, nemzeti érdekeit és értékeit feladó nemzedékek kitermelése volt. Gondoljunk bele, amíg Trianon után büszkék lehettünk arra, hogy közel ötezerrel nőtt a képzett tanítók száma, ezzel pedig európai szinten is kimagasló eredményeket sikerült elérni, addig ezeknek a pedagógusoknak a többségét a kommunisták valamilyen úton eltüntették a gyerekek közeléből, és olyan pártkáderekkel pótolták őket, akik sok esetben csak egy leckével voltak a diákok előtt. Vaskos kötetekben lehetne vizsgálni, hogyan tette tönkre a diktatúra időszaka hazánk gazdaságát; röviden annyi a lényeg, hogy akár az értelmetlen iparosításra, a tervgazdálkodás bevezetésére, a téeszesítésre, akár a Kádár-rendszer második felében a külföldi hitelek tömeges felvételére gondolunk, ezek mind-mind a rendszer fenntartását, a Szovjetuniónak való megfelelési kényszert szolgálták, nem pedig a nemzeti érdekeket. A hatalomnak a vallás, illetve az egyházak vetélytársat jelentettek, elvégre ha valaki hisz Istenben és a keresztény tanításban, akkor számára nem lehet a Párt, Marx, Lenin vagy Sztálin elfogadható. A különbség annyi, hogy amíg Rákosi üldözte és megpróbálta ellehetetleníteni az egyházakat, addig Kádár inkább megalkuvó szövetségest akart csinálni belőlük, hogy hiteltelenné váljanak. A magyarság erejét mutatja, hogy teljes sikert egyik fronton sem sikerült sem Rákosinak, sem Kádárnak elérnie.

– A katonai megszállás mennyit számított?

– Itt nem csak arról van szó, hogy az országban folyamatosan jelen lévő szovjet csapatok adták a hatalom egyik legfőbb támaszát, közben folyamatosan visszaéléseket követtek el, ráadásul el is kellett őket tartani. A Vörös Hadsereg jelenléte és ennek legitimálása – akár a párizsi békét, akár a Varsói Szerződést nézzük – több évszázados magyar köz- és alkotmányjogi alapvetésekkel ment szembe. A magyar függetlenségnek ugyanis 1541, az ország három részre szakadása óta egyik sarkalatos pontja volt, hogy az országban nem tartózkodhatnak idegen csapatok. Ezt az 1848-as márciusi ifjak még úgy fogalmazták meg a 12 pontban, hogy „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”. A Vörös Hadsereg nemcsak megszállóként volt Magyarország területén, hanem a Varsói Szerződés értelmében még bizonyos szinten diszponálhatott is a magyar haderő felett. A szovjetek által elkövetett atrocitások és a tudatosan vagy a tudat alatt még mindig jelen lévő függetlenségi gondolkodás miatt az 1848-ban megfogalmazott követelés bő száz évvel később, 1956-ban, a MEFESZ 16 pontjában már úgy tért vissza első helyen, hogy „vonják ki a szovjet csapatokat”, amelyet az utca a „ruszkik, haza!” felkiáltással erősített meg.

– Noha, különösen az 1956-os vérengzést követően, gyakran testi fenyítéssel, olykor akár tarkón lövéssel igyekezett a katonai vezetés fegyelmet tartani az orosz laktanyákban, mégis számos esetben történtek magyar nők elleni erőszaktevések, halált okozó összetűzések, lövöldözések és rablások, nemegyszer pedig családi tragédiák, amit a mai fiatalság nehezen tud elképzelni.

– Nemcsak a fiatalság, sokszor az idősebb generációk is. A csapatkivonás harmincadik évfordulóján érdemes megnézni, hogy milyen kép él a magyar társadalomban a Vörös Hadseregről. A csapatkivonásról készült képsorok ismertek. Nevetgélő, cigarettázó, énekelgető, integető bakák tömött vasúti kocsikon hagyják el az országot, a helyi lakosság búcsúzik tőlük, mintha csak egy baráti látogatásnak lenne vége. Való igaz, a 80-as évek végén hazánkban tartózkodó szovjet közkatona nem ugyanaz, mint a tömegbe lövető tankparancsnok 1956-ban, vagy a nőket sorra erőszakoló, a civileket találomra szitává lövő frontkatona 1944–45-ben. De maga a Vörös Hadsereg mindvégig ugyanaz a megszálló erő, amelynek legfőbb célja a kommunista hatalom biztosítása, a moszkvai parancs végrehajtása. Azt is tudjuk, hogy ugyanez a haderő ha arra kapott parancsot – mint például Afganisztánban –, még a 80-as években is hajtott végre tömeggyilkosságokat. Az igazán fontos az lenne, ha a mai fiatalokkal a diktatúra valódi természetét és ezzel együtt a szabadság valódi értékét tudnánk megértetni, aminek része a szovjet hadsereg közel fél évszázados magyarországi szerepvállalása.

– Óriási a tényfeltárás iránti igény, hiszen a Kádár-rendszer bármilyen történelmi eseményt érdekei szerint elhallgatott vagy meghazudtolt, amit aztán a rendszerhű kommunista szakemberek átültettek a történelemkönyvekbe, illetve az iskolai tananyagba. Hogyan lehet helyretenni például a mai ötvenesek meghamisított történelmi ismereteit?

– Nagyon nehéz a berögzült képeket megváltoztatni, főleg úgy, hogy sokan a Kádár-rendszerre nosztalgiával tekintenek vissza. Ez érthető is, hiszen akkor voltak fiatalok, élték át az első szerelmet, kötöttek életre szóló barátságokat. Az a baj, hogy ez a természetes nosztalgia sokszor az egész rendszert tünteti fel pozitív színben, amely egy hamis tudatot próbált kiépíteni, több-kevesebb sikerrel. Ami elsősorban épp a történelmet, illetve a nemzettudatot érintette. Erre jó példa a Tanácsköztársaság esete, amelyet megpróbáltak 1848–49-es szabadságharcunkkal egy szintre emelni, miközben Trianonról még csak beszélni sem lehetett. Kádáréknak ez a politikája azonban szerencsére csak részben volt sikeres. Az erőfeszítések ellenére Kun Bélából nem lett nemzeti hős. Egy idő után a rendszer emlékezetpolitikája is inkább Károlyi Mihályhoz nyúlt vissza, Trianon pedig nem kopott ki ennek a nemzedéknek a tudatából sem, elvégre mégiscsak ennek a tagjai voltak azok, akik a romániai falurombolás ellen százezres tüntetést szerveztek, ami a rendszerváltó folyamatok egyik kiindulópontja lett.

– Erről a történelmünk szempontjából fontos időszakról mást mondott a szülő, a barát, a tanár vagy valamely közösség, és mást a hivatalos közvélemény. Hogyan teheti helyre a tudomány az ellentmondást?

– Mivel a történelem alapvetően szubjektív, így a tudomány nem mondhat ki igazságokat. A történész feladata, hogy feltárja a tényeket, és ezek alapján vázolja fel legjobb tudása szerint az események mozgatórugóit. A baj akkor van, ha a társadalom nagy része egyoldalúan tájékozódik, és ez alapján alkot saját véleményt. A Retörki célja, hogy megalapozott kutatási eredményeinket a megfelelő módon, az általunk megfelelőnek vélt narratívával juttassuk el a mai magyar társadalom tagjaihoz, akik saját véleményük megalkotásakor ezt is figyelembe tudják venni.

– Példának okáért miként érzékeltethető az a történelmi helyzet, amelyben Nagy Imre újratemetésén, ahol a gyilkosai is ott tisztelegnek szégyentelenül a közös ravatalnál, az ifjú Orbán Viktor úgy küldi haza lelkes beszédében az oroszokat, hogy még legalább százezren vannak itt fegyverben, és maradnak egészen 1991 júniusáig?

– A történelemben vannak meghatározó pillanatok, ilyen Nagy Imre újratemetése is, de ezeket nem szabad kiszakítani a folyamatokból. Orbán Viktor felszólalása az egyik legfontosabb beszéd a XX. századi magyar történelemben, és még fontosabbá válik, ha jobban megvizsgáljuk a körülményeket, a folyamatokat. Ma demokráciában élünk, így mindannyiunk alapvető joga, hogy elmondjuk, amit szeretnénk. De különös bátorságra vall, hogy Orbán Viktor akkor mondta el ezt a beszédet, amikor még itt állomásozott a megszálló Vörös Hadsereg, amely vérbe fojtotta ’56-ban szabadságharcunkat, nők százezreit erőszakolta meg, százezreket hurcolt el a Gulágra, milliókat nyomorított meg, és amikor egy-egy mondatért még gumibotozás, fogda járt. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol Orbán Viktorról, a politikájáról, a kormányfősége alatti időszakról, véleményem szerint ennek a beszédnek mindenképpen a már korábban említett „közösségi történelem” részét kell képeznie. De ugyancsak hasonlóan bátor tett volt, amikor pár hónappal korábban, 1989. március 15-én Cserhalmi György felolvasta az ellenzék közös 12 pontját. Eközben pedig arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a bátor és felemelő pillanatok ellenére a rendszerváltás folyamatai – beleértve a köztársaság kikiáltását, a szabad választást, az országgyűlés és a kormány megalakulását is – egy olyan országban mentek végre, ahol jelen volt a bármikor bevethető, megszálló szovjet haderő.

– Hogyan juthat el a kutatásaik során ideológiailag lepucolt történelmi esemény a fiatalokhoz, hiszen egy huszon­éves szakmunkás vagy egyetemista például úgy néz fel némelyik politikai közszereplőre, mint a demokrácia hiteles képviselőjére, mert nem tudja, milyen nézeteket vallott, esetleg mit követett el tíz vagy harminc esztendeje? Gondolok most egyebek mellett az Apró famíliára és Gyurcsány Ferencre.

– Általánosságban elmondható, hogy az emberek, elsősorban a fiatalabb generációk egyre kevesebbet olvasnak ismeretterjesztő vagy szakkönyveket; más módszereket kell alkalmazni, hogy minél többeket el tudjunk érni. Sok esetben megvetően jegyezzük meg, hogy a mai fiatalokat a telefon neveli fel. De ez nem feltétlenül baj! A technika folyamatosan fejlődik, ehhez kell alkalmazkodni a megfelelő mértékben, ezeken a felületeken kell eljutni a kívánt célcsoporthoz, és ugyancsak itt kell felkelteni az érdeklődést a „klasszikus” műfajok iránt. El kell fogadni, hogy az ismeretterjesztés, múltunk feltárása elsősorban az online térben zajlik, ennek megfelelően hoztuk létre mi is Facebook-oldalunkat folyamatosan frissülő tartalmakkal; az oktatási segédanyagként is használható Retörki – Kronológia tematikus honlapot, amelyre a közeljövőben számos új szócikket fogunk feltölteni. Hamarosan Rendszerező címen indítjuk be podcastunkat, illetve digitális formában is olvasható lesz Rendszerváltó Szemle című folyóiratunk. Utóbbi épp a napokban jelenik meg, fő témája pedig a szovjet csapatkivonás, illetve a megszállás kérdésköre.

– Akinek nincs személyes tapasztalata és története, az csak arra hagyatkozhat mint történelmi igazságra, amit a szakemberek, például az idén nyolcesztendős intézetük kutatói vizsgálnak és publikálnak.

– Először is fontos megjegyezni, hogy egészen más volt a helyzet 1944 első felében, mint akár csak az év végén vagy a későbbi években. Az első megszálló nem a Vörös Hadsereg volt, hanem a német Wehrmacht. Amellett, hogy a társadalom nagy része rettegett a szovjet csapatoktól, mégiscsak ők jelentették a háború végét, és sokaknak, elsősorban zsidó honfitársainknak valóban a felszabadulást hozták el. De ezen a felszabaduláson nem volt mit ünnepelni, mivel a megszállás folytatódott, ugyanúgy százezreket hurcoltak el, csak a tömött vonatok ezúttal Szibériába indultak. Emellett pedig a szovjet tankok mögött megérkeztek Moszkvából a formálódó diktatúra vezetői. Csak ismételni tudom magam, a Vörös Hadsereg megítélésénél a teljes képet kell bemutatnunk, 1944-től 1991-ig, amelybe beletartoznak a világháború alatt elkövetett rémtettek, a kommunista diktatúra kiépítésében és működtetésében játszott szerep, az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése, de ugyancsak idetartoznak a csencselések, a részeges randalírozások – például nem egy esetet tudunk, amikor tankkal mentek be a kocsmába –, a hadgyakorlatokon éles lőszerrel elkövetett „balesetek”. Persze, az sem hagyható említés nélkül, hogy természeti katasztrófák esetén sokszor segítettek az itt állomásozó oroszok; szerelmek szövődtek a bakák és a magyar lányok között. De összességében mégiscsak megszálló haderőről kell beszélnünk, amely aktívan befolyásolta hazánk történelmét, ráadásul még mi tartottuk el a megszállóinkat. Érdemes megnézni azt is, hogy milyen pusztítást végeztek a szovjet katonák az általuk használt laktanyákban, vagy milyen körülmények között éltek a nekik kiépített városokban, például Szentkirályszabadja mellett. Ennek a megértéséhez szintén folyóiratunk új számát tudom ajánlani, ahol alaposan körbejárjuk a témát.

– Nem gondolom, hogy akad normális ember, aki, tekintettel az elmaradt igazságtételre és számonkérésre, kétségbe vonná az intézet fontosságát, de szabadjon egy közkeletű mondásra figyelmeztetni, mely szerint az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke, viszont az idő múlása az ellenségnek, a feledésnek kedvez.

– Véleményem szerint a történettudomány szempontjából még nem késtünk el. A történelem feladata a múlt feltárása és feldolgozása, ehhez pedig kell némi időbeli távolság. Ha a magyar történelem egyes eseményeit nézzük, akkor ez általában 20-30 év. Az 1848-as forradalmat az 1867-es kiegyezés legitimálta, majd a XIX. század végén, a XX. század elején kezdtek megjelenni a hőseinkről elnevezett utcák, vagy 1900-ban az első Kossuth-szobor a Szabadság tér egyik épületének timpanonján. Ugyanezt látjuk például egyik legnagyobb miniszterelnökünk, Bethlen István esetében, akit a rendszerváltás legitimált, majd 23 évvel később a budai Várban köztéri szobrot kapva vált igazán a nemzeti emlékezet részévé. De akár megnézhetjük Károlyi Mihályt is, akit 1945-ben legitimáltak, a 70-es években kezdték el Kádárék egyfajta szellemi előképként kezelni, majd a rendszerváltás után zajlott le Károlyi személyének, illetve az őszirózsás forradalomnak az újraértékelése, amelynek eredményeként bő két évtized után jutottunk el arra a pontra, hogy a népköztársaságot kikiáltó kormány-, majd államfő nem érdemel szobrot a nemzet főterén. A rendszerváltás óta eltelt harminc év. Most van itt az ideje a szembenézésnek, a feldolgozásnak. A tanúk nagy része még köztünk él, nem követhetjük el azt a hibát, hogy nem kérdezzük meg őket – nem véletlen, hogy a Retörki oral history archívumában is közel háromszáz interjú található. A dokumentumok jó része már hozzáférhető, kutatható, éppen ezért dolgozunk hatkötetes forráskiadvány-sorozatunkon, hogy a nagyközönség is megismerhesse őket. Folyamatosan adunk ki mind tudományos, mind ismeretterjesztő munkákat. Igazságot azonban nem teszünk, igaza a Jóistennek van, nekünk csak véleményünk lehet, amit a feltárt tényekre alapozunk. Az a célunk, hogy a 80-as, 90-es évek fordulójáról is kialakuljon a társadalmi emlékezetben az a közös minimum, miszerint a rendszerváltás minden hibája és árnyoldala ellenére átvezetett minket a kommunista diktatúrából a parlamentáris demokráciába. Ha ezt elfogadjuk, akkor tudjuk igazán értékelni mai szabadságunkat. Minden másról már lehet és kell is vitatkozni.