Házasság 2.0

E címmel jelent meg Mihalec Gábor pár- és családterapeuta új kötete, amelynek középpontjában ezúttal az újrakezdő párok állnak. A lelkipásztorból lett szakember konkrét példákkal és hasznos tanácsokkal bizonyítja: az elromlott házasságok ellenszere nem kizárólag a válás.

Fotó: Frank Yvette

– Sok év terápiás tapasztalattal a háta mögött mit gondol, mely korosztály tagjai válnak leginkább?

– Érdekes módon különféle hullámok követik egymást. Néhány évvel ezelőtt a legtöbben egy harmadik személy megjelenése miatt keresték fel a rendelőmet, mostanában pedig főleg negyvenes éveikben járó párokkal találkozom. Ők azok, akiknek tíz-húsz év házasság után kiüresedett a kapcsolatuk, a kényelem tartja össze őket, az a gondolat, hogy jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan ismeretlen. Ezekben az esetekben jellemzően ott húzódik a háttérben az életközepi válság érzete is, azok az egyre gyakrabban felmerülő kérdések, hogy valóban azt az életet élem-e, amit elterveztem? Annyi pénzt keresek, olyan a szerelmi életem, mint ahogyan azt tinédzserként megálmodtam? Ha a válasz főként nem, akkor kialakul egy késztetés arra, hogy most kell gyorsan lépni, amíg még minden tekintetben a teljesítőképességem csúcsán vagyok. E két erő egymásra hatása hoz sokakat a terápiás ülésre, hogy utolsó lehetőségként mégis megpróbáljanak valami jót kihozni a kapcsolatukból, és ne csak a középszerűség, elviselhetőség maradjon.

– Az életközepi válság amúgy is divatos téma lett az utóbbi években, filmek, olvasmányok, szakkönyvek sokasága foglalkozik vele. Kifejezetten XXI. századi problémáról van szó?

– A jelenség mindig is létezett, de ma könnyebben kiélhetővé válik, mintha lega­­lizálódott volna a létjogosultsága. Kevésbé számít például szégyenletes dolognak, ha egy ötvenes férfi a lánya huszonéves barátnőjével létesít szerelmi viszonyt – az ilyesmi régebben óriási botránynak számított. Az életszínvonal javulása szintén felturbózhatja ezt az egészet. Ha egy negyvenes férfi, mondjuk, két év alatt vesz egy lovat, egy motort meg egy sportkocsit, valami biztosan elindult a belsejében. Régen, ha akarta volna, sem lett volna ilyesmire lehetősége, maximum szert tett egy új biciklire, de azt ki irigyelte volna?

– Vagyis kimondható, hogy főleg a férfiak küzdenek ezzel a fajta krízissel?

– Válság szintjén mindenképpen. A hölgyekre inkább az új lehetőségek terhe nehezedik a negyvenes éveikben. A családban már kevésbé van szükség rájuk, a gyerekek egyre önállóbbak, a nők energiája felszabadul, ismét teljes erővel belevetik magukat, mondjuk, a munka világába. Az új helyzetben kapott pozitív visszajelzések pedig kétszeres erővel hatnak, ha az éppen a karrierje csúcsán lévő férj mindenre figyel, csak a feleségére nem. Ilyenkor jönnek a gondolatok: hoppá, érek még valamit a piacon? Hogyan kezeljem? Flörtöljek? Vállaljak egy kis izgalmas kockázatot? Egy apró félrelépés olyan nagy bűn lenne? A hölgyeknél inkább ez a folyamat jelzi, hogy itt bizony a házasságon kisebb-nagyobb javítanivaló van.

– Mennyire vagyunk tudatosak abban, hogy mindezeket a problémákat magunktól, esetleg már a gondolat szintjén felismerjük, és ne csak a bíróságon döbbenjünk rá, mi mindent tehettünk volna a párkapcsolatunk megmentése érdekében?

– Sajnos csak nagyon kevéssé. Az elhidegülés, megcsalás zömében olyan dolgok, amelyekről a legtöbb ember azt gondolja, vele ez sosem történhet meg, mert „nem vagyok olyan típus”. Miközben, ha nem figyelünk oda tudatosan a párkapcsolatunk alakulására, bármelyikünk ilyen helyzetben találhatja magát. Ismerni kell az állomásokat, hogyan lesz a lelkünkben egy kis magoncból terebélyesedő fa, és akkor még időben közbeavatkozhatunk. Mert attól, hogy megállapítjuk, az új kolléganőnk milyen csinos, nem feltétlenül kell odáig eljutni, hogy otthon, a hitvesi ágyban is csak rá tudjunk gondolni, és alig várjuk az alkalmat a fantáziáink fizikai beteljesítésére.

– A könyvében konkrét tanácsokat is ad ezzel kapcsolatban, például hogy ne igyuk le magunkat a céges csapatépítőn, vagy ne üljünk be ellenkező nemű kollégánk kocsijába. Elsőre elég megmosolyogtatóan hangzik…

– Valóban banálisnak tűnhet, de több száz történetet végighallgatva kirajzolódik egy piros fonál. Az egyik ilyen vezérmotívum, hogy a magyar férfi testének legerogénabb zónája az autója, a megcsalásos esetekben tízből kilencszer kulcsszerepet játszik. A férfiasság meghosszabbítása, státuszszimbólum, új világ – jelképek, amelyek egyszer csak a kocsi segítségével valósággá válnak. Vagy itt van ez a bizonyos, ma már minden cégnél divatos csapatépítő trénig. Összeszámolni nem tudom, hány olyan eset került elém, ahol senkinek semmi szándéka nem volt eredetileg, de miután legurított egy-két pohárkával, reggel mégis valamelyik kolléga ágyában ébredt. Adódik hát a kézenfekvő megoldás: hasonló alkalmak során ne vonuljak félre kettesben egy ellenkező neművel, és kontrolláljam az alkoholfogyasztást. A házasságom érdekében ez csak nem lehet akkora lemondás.

– Mondhatnánk erre, hogy aki szeret, azt nem lehet táncba vinni, kerüljön az útjába bármilyen csábító ajánlat.

– Azért óvatos lennék ezzel kapcsolatban. A szerelem – mint csupa tűz és romantika – kissé túl van értékelve manapság, szinte mitikus magasságokban lebeg. Érdekes, hogy az élet többi területén teljesen jól elkülönítjük egymástól a mítoszt és a valóságot. Például a gyereknevelésben, ahol természetesnek vesszük, hogy nem a szent anyai és apai érzelmek hajtanak minket az élet minden percében, hanem többnyire csak tesszük a dolgunkat. Amikor például este tízkor megjelenik a lányom egy elfelejtett német dolgozattal, finoman fogalmazva sem pozitív érzések töltenek el. Kötelességtől hajtva ülök oda mellé, majd valamikor, éjfél környékén az érzelmeim hirtelen újraszerveződnek, beállnak a tudatos döntésem mögé, és akkor valóban elönt egy jó érzés, hogy te jó ég, milyen szerencsés vagyok, a világ minden kincséért nem adnám, hogy már két órája intenzíven együtt lehetek a gyerekemmel. Ugyanígy történik a munkában: reggel senki nem úgy kel fel, hogy de jó, mehetek dolgozni, ám a nap végén egy-egy jól elvégzett feladat után elégedettség töltheti el az embert. Mindezzel csak annyit akarok mondani, hogy az érzelmeknek igenis tudatos vezetésre van szükségük. Ha ez az élet minden területén működik, miért lenne ez másképp a szerelemben?

– Mondjuk az idő, pénz és a segítség hiánya miatt, legalábbis, teljesen jogosan, erre hivatkoznak sokan, pláne a kisebb gyerekeket nevelők közül.

– Ez azért érdekes kérdés, mert azt is megfigyeltem, hogy extrém élethelyzetekben, amikor minden veszni látszik, rögtön sokkal találékonyabbak vagyunk: hirtelen akad, aki vigyáz a gyerekre, hirtelen lesz pénz párterápiára, arról nem is beszélve, hogy egy nagy közös séta vagy kirándulás nem kerül semmibe. Olyan ez, mint amikor valakinek viszonya van, és egyből fel tud szabadítani egy kis időt a titkos légyottra, ki tudja spórolni a pénzt virágra. Az egyik kliensem fogalmazta meg ezt nagyon jól: ha azt az energiát, pénzt, időt, amit a szeretőjére fordított, a házasságába fektette volna, nem állnának most a szakadék szélén. Ez az a tudatosság, amiről az előbb szó volt: legyen annyira fontos a másik, hogy dolgozzak a kapcsolatunkért. Nem a levegőbe beszélek, több olyan izzóan újraszerelmesedő párt láttam a munkám során, akik korábban már bottal sem piszkálták volna meg egymást – ha mindkét fél veszi a fáradságot, nagyon mélyről és rengeteg elkövetett hiba után is vissza lehet hozni egy kapcsolatot.

– Lelkipásztorból lett család- és pár­terapeuta, mit tapasztal, a hívő embereknek könnyebb átbillenni a hasonló válságokon?

– Sokféle kutatás született azzal kapcsolatban, hogy a hitnek milyen befolyása van a házasságra, és a legtöbből egyértelműen az derül ki, hogy ha ez egy belül valóban megélt, személyes érzés, egyértelműen védelmező szerepe van. Sok hölgy panaszkodik például, hogy a férjével nem lehet igazán beszélgetni, mert nem tudja vagy akarja az érzéseit megfogalmazni. A rendszeresen imádkozó férfiak viszont pont ezt gyakorolják: az imádság nem szól másról, mint hogy a legbelsőbb érzéseimet is szavakba öntöm, szembenézek a hibáimmal, bocsánatot kérek, kifejezem a vágyaimat, kívánságaimat. A másik, hogy a hívő ember azt vallja, van valaki, aki akkor is lát, ha a feleségem nem, így nem biztos, hogy olyan könnyen belemegy a kétes helyzetekbe. És persze nagyon fontos egy család életében a közös rituálék összetartó ereje is: a közös imádkozás, templomi látogatások, étkezések az összetartozás érzését sugallják.

– Csak nagyon óvatosan lehet ezzel kapcsolatban fogalmazni, de úgy tűnik, a válások száma az utóbbi időben megtorpanni látszik hazánkban. Mi lehet ennek az oka?

– Biztosan köze van hozzá, hogy a család fogalmával kapcsolatos általános klíma az elmúlt évtizedben pozitív irányba változott. Emlékszem, néhány esztendővel ezelőtt politikailag inkorrekt volt például házasságról beszélni. Németországban élő kollégáim például rendszeresen beszámoltak róla, hogy ha a férj és feleség szót használták elő­adásaikon a társ, partner, pár helyett, rögtön bélyeget kaptak a homlokukra. Azzal viszont, hogy a házasság, a család értékét egyre nyíltabban, direktebb módon kommunikálja a politika, legalábbis Európának ezen a felén biztosan, újra olyan környezet jött létre, ahol nem kell furán éreznie magát annak a tizenéves kislánynak, aki arról álmodozik, hogy habos-babos ruhában, kétszáz fő előtt mondja ki az igent.