A Római-part valahol félúton ragadt a szocializmus utolsó próbálkozásai és a működő szabadpiac között, miközben ott lebeg a vizek felett Karl Marx szelleme: a nagy hal megeszi a kis halat. Ami ez esetben annyit tesz, hogy a patinás csónakházak többségét ledózerolták, helyére lakóparkok költöztek, a régi, hangulatos evezős büfék, italkimérések nagy részét pedig modern, nagyvárosias szórakozóhelyek váltották fel.

Hol vannak már a régi szép idők, mikor a part első görög büfése kék-fehér csíkos napernyője alól tzadzikit kezdett árulni a vízparton? Persze azért a hajdani virágzó evezős élet utolsó mohikánjaiként egy-két sufnituning típusú kiskocsma és tisztes italkimérés még masszívan tartja magát – a Platán, a Jancsi Büfé vagy az Evezős egészen emberléptékű helyek, s persze egy kihagyhatatlan, üde színfolt a két év alatt kulthellyé avanzsált különleges hangulatú Fellini Kultúrbisztró.

Mindenki jár néha tilosban…

A part arculatának e sajátos változása persze nem követi azonnal a magyar valóság apró rezdüléseit, aki azonban legalább egyszer, nyár derekán kilátogat ide, azonnal le tudja mérni az egy év alatt bekövetkezett változást: ma már nemcsak egyfajta hétvégi kiruccanásos, vagy éppen kellemes hétköznap esti időtöltés lett a Római, hanem némelyeknek egyenesen a nyaralás is. A part ugyanis a méregdrága strandok alternatívájává vált a családok számára – a kifejezetten tiltott fürdés ellenére mégis sokan élnek a lehetőséggel.

A promenád alatt kisgyerekes underworld húzódik: a kavicsos, üvegcserép-törmelékes vízparton karúszóval pancsolnak a kicsik az öreg Dunában, cseppet sem zavartatva magukat a vadkacsáktól és a közelben vízre szálló hajósoktól. A stégek közti partszakaszokon pedig nyugdíjas házaspárok, fiatal szerelmesek hűsölnek a kidőlt fatörzsek és a vadul burjánzó fák, bokrok árnyékában.

– Persze, félünk beengedni a gyerekeket a vízbe, de nem a víz minősége, inkább a hirtelen mélység és a szétszóródott üvegszilánkok miatt – mondja Stefi, aki férjével és anyósával egészen Zuglóból kerekezett ide egy kis hétfő délutáni hűsölésre.

Két gyermekük – szülői féltés ide vagy oda – vidám pancsol a forróság ellenére is viszonylag hideg vízben.

– Délutánonként gyakran járunk a Rómaira, ma mi, felnőttek is fürödtünk egy kicsit. Ebben a nagy melegben nem tehetünk mást, megszegjük a szabályt, pláne, hogy a nagyon drága strandbelépőket nem engedhetjük meg magunknak. Ahogyan egy ebédet sem a parti éttermekben, ezért enni-innivalót is hozunk magunkkal – magyaráz az édesanya, aki ugyancsak bosszantónak tartja, hogy itt ez a gyönyörű Duna, ám alig van rajta kijelölt strand, ellentétben a hetvenes évekkel, amikor több ilyen létezett Budapesten. Pedig, ahogyan egybehangzóan állítják, a vízminőség nem romlott azóta, és igény is volna erre a városi jellegű fürdőzésre, csak meg kellene nézni, hogyan oldották meg Bécsben a kérdést.

– Ott messzebb jól látni, ahogyan a kis sziget mellett fürdenek az emberek! – mutat a Lupa-sziget irányába Rózsa, a nagymama, akit amúgy is sok szép emlék fűz a Római-parthoz, még az aranykornak tekinthető hetvenes évekből. – Éveken át, a fiam születéséig szinte mindennap itt voltunk. A ma már megszűnt Lidó csónakházba jártunk, hiszen akkoriban óriási evezős élet volt errefelé Az ember csak beült a kielboatba, kerülgette a stégeket, mindenhol szólt a zene, mindenki ismerte egymást. Ha úgy gondoltuk, úsztunk egyet, vagy feleveztünk a Lupa csárdába és ittunk egy jó hideg sört. Mint az őrültek, jöttünk mindennap munka után, ráadásul úgy, hogy nem is a közelben, hanem a Bartók Béla úton laktunk, ráadásul én a Blaha Lujza térnél, a párom pedig Budán dolgozott. Ennek az összetartó közösségi életnek, szenzációs hangulatnak sajnos ma már nyoma sincs – teszi hozzá lemondóan.

Hattyú, Vöcsök, Bíbic

Pedig a vízi élet nemcsak negyven, hanem százötven évvel ezelőtt is pezsgett a Dunán: az első hazai evezősversenyt 1842-ben rendezték, az evezőssport hazai meghonosítói Gróf Széchenyi István és Báró Wesselényi Miklós voltak. Mikor 1892-ben megalakult az Evezős Szövetség, ugrásszerű fejlődésnek indult dunai vízi sport, két vízre szállás közt pedig három szabad strandot is látogathattak a fürdőzők.

Huszonhárom csónakház működött, köztük a Hattyú, az Adria, a Spárta – ezek többségét azonban már hiába keressük. A legtöbbet elbontották, ma csupán négy várja az evezős kultúra leáldozásával sajnálatos módon szintén lecsökkent létszámú evezni vágyót. A part egyik legrégebbi csárdája, az 1798-ban alapított Bivalyos viszont még ma is működik.

A sportélet nem szakadt meg az ötvenes években sem, vállalati, egyesületi és magán csónakházak tucatjait építették fel. A 70-es, 80-as években még szintén sikk volt a hétvégéket a vállalati csónakházakban tölteni, az itt kölcsönözhető kielboattal, kajakkal, kenuval vízre szállni. A rendszerváltás viszont egyértelműen ártott a partnak. A hangulatos, dunai vízi sportélet „rómais” idilljéért ide látogatók joggal kárhoztatták a gyors meggazdagodást szem előtt tartó vadkapitalizmus támadását: a sportlétesítményeket kezelő cég egymás után adta el áron alul a csónakházakat, mivel állaguk pusztult és nem érte meg felújítani őket. Pedig akadt köztük műemlék is, például a Vöcsök II., amit 2008-ban bontottak el. Ma már csupán a Bíbic, a Tropical, a Csillag, a Béke és a Hattyú működik, a régiek helyén pedig egyre több szórakozóhely, étterem nyílt. Ez utóbbi miatt szomorú a Római Fürdő SE Csónakház csónakmestere is, aki tősgyökeres rómaisként több mint harminc éve dolgozik a parton.

– Nem jönnek ide a fiatalok, eszük ágába sincs hajót kölcsönözni, megterhelő nekik a fizikai munka, a szórakozóhelyek bezzeg tele vannak. Jellemzően inkább a középkorúak járnak hozzánk – legyint az idős férfi.

Korábban a Postás üdülő vezetője volt, ma pedig besegít a csónakházban, mert ahogyan mondja, egyszerűen nem bír elszakadni a Dunától.

– Persze kár, hogy nincs már törzsközönség. Pedig ma már nem kötelező a vízi jártassági, bárki kivehet hajót egy napra egy-két ezer forintért. Ám hiába a lehetőség, ha megszűnt a sportélet, és mindenhol lakóparkok nőttek ki az egykori csónakházak helyén.

Nincs szebb hely a világon

A nyugdíjas sportembernek azonban nem mindenben van igaza: a környékbeliek nagyon is sokszor járnak ide, gyalogosan vagy éppen két keréken. Egy zsúfolt hétvégi délutánon szinte akrobatának kell lennie annak, aki errefelé merészkedik: csak győzzön elugrani a suhanó biciklisták elől. Akiknek szintén megvan a maguk baja.

– Nyugdíjas vagyok, és amikor csak tehetem, biciklizni megyek, ami nagyon jó kikapcsolódás: bármerre is tekerek Szentendre vagy éppen a Lupa-sziget felé, valahogy mindig a Római a végállomás. A zsúfoltság miatt azonban a hét végén kerülni kell a partot, hiába vezet erre a bicikliút. A húsz évvel ezelőtti családias, sportolós életnek ma már nyoma sincs: nagy a por és a hangzavar, a hangos szórakozóhelyek elriasztják azt, aki nyugalmat keres – panaszolja Kati, a fiatalos nagymama, aki a szomszédos lakótelepről jár évtizedek óta a partra.

Persze, hogy kinek mi a hangos vagy zeneileg ízléstelen, generációtól is függ: az atlétatrikós, óriási napszemüveges fiúk és hasonlóan trendi barátnőik kifejezetten erre, a kilencvenes évek diszkóvilágából, az elektronikus zenéből és a balatoni retrohangulatból összeálló hangulatra buknak. Amíg a Zámbó Jimmytől a Kispál és a borzig mindent játszó bulizenekarra a harmincasok ropják az egyik vendéglő hátsó teraszán, a part menti kiülős helyeken nagy iramban fogy a koktél és a sör. A délutáni fröccsözős helyieket felváltják a belvárosiak, akik próbálják élvezni a Budapesten vagyunk, meg nem is hangulatát. Az elnyűhetetlen hekk és lángos persze még ma is mindenkinek sláger, a kis ablakokból kiabáló pincérek azonban nagy hanggal jelentik egy-egy marhapörkölt, gulyás vagy cézár-saláta elkészültét is. Mert beszélgetni este csak így lehet: a hangerő és a hangulat valahol a Hajógyári-sziget szórakozóhelyei és a siófoki menő bárok közt van félúton – a kiülős teraszok és a hullámzó víz azonban megszelídít mindenkit, nem sok balhé van errefelé.

– Én nem hiányolom a régi hangulatot, mert már ebbe a feelingbe érkeztem – meséli Pisti, aki a kilencvenes években a szüleivel együtt éppen ide, az Óbudai lakótelepre költözött egy vidéki kisvárosból. Ma már ugyan Újpesten él a feleségével és a kislányával, mégis visszahúz a szíve, gyakran járnak ki a családdal, a barátokkal a partra. – Engem nem érdekel a zaj és a tömeg, mert több okból is szorosan kötődöm ehhez a helyhez: édesapámmal, aki sajnos már nincs köztünk, gyakran jártunk le délutánonként valamelyik kiülős kocsmába sörözni, és a lakodalmunkat is itt, a sétány elején található étteremben tartottuk. Nekem nincs szebb hely a világon a Rómainál.

Cirkusz a vízparton

Ahogyan Ruskó Sándornak és feleségének sem. Nekik köszönhetően a Római part egyik eldugottabb részén, túl a hajókikötőn, valami különös és izgalmas dolog született, egyben új közösség is épült. Ide álmodták meg ugyanis azt a Fellini Római Kultúrbisztró nevezetű helyet, amely a Római part legegyedibb színfoltja – színes varázslat a fák mögött, távol a zajos, poros sétánytól.

A három évvel ezelőtt megnyitó kis bisztró mára nemcsak a városi fiatal értelmiség, de a dübörgő tömegből kiszakadni vágyó családok, sőt az idősebb párok egyik kedvenc üldögélős kiskocsmája lett. A szokatlan névválasztás sem véletlen: egyszerre jelzi a tulajdonos által elképzelt atmoszférát és afféle szójátékként utal kedvenc rendezője, Fellini Róma című filmjére is.

Az út mentén felállított piros-kékre festett felvonulási kocsi mellett mini bicikliszerelő „látványműhely” áll, az ablakokba tett cserepes menta, levendula és bazsalikom fűszeres illata belengi a hátsó kis teraszt. Nincs is jobb, mint mentás házi limonádét kortyolgatni a vízpartra néző csíkos nyugágyakon, az idevarázsolt mediterrán hangulatban!

– Az utóbbi években a Római-part kicsit izgalmasabb lett, kezd feléledni, nem véletlenül vagyunk mi is itt már három éve. Persze korábban, még belvárosi lakosként is szívesen jöttünk ide, ha másért nem, hát egy jó hekkért vagy lángosért. Vonzott minket ez a furcsa kis külön világ, amely még mindig őriz valamit a hatvanas–hetvenes évek strandolós-evezős hangulatából – meséli a családjával ma már a parttól két utcányira lakó Ruskó Sándor, aki szerint azonban nem feltétlenül kell gyászolni azt a régi világot.

Egyre többen járnak ki például evezni, főleg a hétvégéken. Az újraéledő igény kiszolgálására egyelőre még elég az a néhány csónakház, és bár egy kis propagandával biztosan fel lehetne még jobban virágoztatni ezt a kultúrát, úgy véli, ami ilyen szépen megindult magától is, azt nem kell direkt piszkálni.

– Miután hét éve ideköltöztünk – folytatja a Fellini létrejöttének történetét a tulajdonos –, gyakran kisétáltunk a partra, mert a Duna közelsége varázslatos. Volt, hogy csak kihoztam a kutyámat, és egy könyvvel a kezemben leültem ide, az akkor még avarral, bokrokkal teli, elvadult teraszra. E séták során hamar feltűnt, hogy nemcsak én szeretek a víz közvetlen közelében üldögélni, hanem szerelmespárok, idősebbek, gyerekesek is. Sokszor megfordult a fejemben, milyen jó lenne, ha nem a kavicsokon kellene ezt megtennünk, hanem kényelmes nyugágyakon, esetleg egy jó kávé mellett.

Az álmodozást tett követte: három éve tavasszal kezdtek dolgozni a kávézó megvalósításán. Szereztek egy, az építkezéseken munkásöltözőnek használt felvonulási kocsit, amelynek dizájnját Sándor egy iparművész barátjával közösen találta ki, míg felesége az egyszerű, leginkább az olaszos stílusra hajazó ételkínálatból álló gasztrovonal felelőse lett: különböző bruschetták, szendvicsek, házi limonádék és csapolt sör a fő kínálat.

– A kocsi kialakításakor próbáltunk egy kissé valami cirkuszos dologra hajazni, ami főleg este, amikor ki van világítva, sikerült is. Ez nemcsak az emberekből vált ki pozitív érzést, de aláhúzza a szándékainkat is: eleve valami nagyon könnyű dolgot akartunk csinálni, mintha egyszer csak valóban jönne egy cirkuszos kocsi, aztán továbbállna… ahogyan mi is minden október elsején. És mivel ártéren vagyunk, a víz bármikor keresztülhúzhatja a számításainkat, nem igazán lehet építkezni, inkább arra törekedtünk, hogy megőrizzük a természetes környezetet. Nem véletlenül kerülik a műanyagot, nincs reklámfelirat és nem építettek be plusz stégeket sem, mert így sokkal varázslatosabb a hullámzó víz mellett üldögélni.

– Úgy fogjuk fel ezt az egészet, mint egy nagy kalandot, pláne hogy alapvetően nem vendéglátósok vagyunk, a feleségemmel évtizedekig a média világában dolgoztunk – meséli Ruskó, aki maga is meglepődött, hogy az elképzelésük hányféle réteg igényeibe beletalált. Bár az elején leginkább a liberális városi értelmiségre számítottak, ma már a környék összes családosa idejár. A gyerekek imádják a hintát, meg kavicsokat dobálni, de jönnek a trendi fiatalok, vagy éppen kamaszok hozzák bemutatni a szüleiket, sőt, esténként megjelennek az idősebb párok is.

Volt olyan, meséli meghatódva a tulajdonos, hogy valami kis francia sanzonra egy hetvenes pár összebújva táncolt a kocsi mögötti kis színpadon. Mert persze mindig szól a kellemes háttérzene, sőt, szerdán és pénteken élő koncertek, illetve a kultúrbisztró meghatározáshoz híven időnként irodalmi estek, kisebb színielőadások is vannak. Idéntől pedig megnyílt a Bibliocikli, ami furcsa keveréke a strand- és kocsmakönyvtárnak: az Óbudai Platán Könyvtár segítségével bizonyos napokon helyben olvasható könyvekkel, folyóiratokkal várják a nyugágyakban ejtőzőket.

E kezdeményezés egyenesen a III. kerületi polgármester, Bús Balázs javaslatára jött létre, aki az első pillanattól lelkesen támogatta Ruskó Sándorék munkáját.

Csak állagmegóvás

Ezért is kár, hogy ez a Fellini-varázs pár lépéssel odébb rögtön megtörik. A szemközti útszakaszon ugyanis nemhogy hasonló ötletes helykihasználást nem látunk, csak szemetet, leszakadt épületeket, bezárt kocsmákat találunk. Az egyik magára hagyott sokszobás panzió ablakaiból még ott lengedeznek a függönyök, az egykor volt étterem „Nyitás májusban” táblájából pedig talán már sosem lesz valóság. A lebontás vagy a felújítás utáni újbóli használatbavétel természetesen a tulajdonosok dolga lenne, ám a part területe hiába tartozik Óbuda-Békásmegyer önkormányzatához, ők az ingatlanok tulajdonosi jogai nélkül vajmi keveset szólhatnak ebbe bele.

– Az itt lévő épületek többnyire állami és magántulajdonban vannak, az önkormányzatnak saját érdekeltsége egyáltalán nincs a Római-parton. Az állagmegóvás a fejlesztési területtől és a hasznosítási céltól függetlenül azonban kötelezettsége minden ingatlantulajdonosnak. Sőt az utóbbi időben már többen is jelezték közülük, például az állami tulajdonú Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt. (BMSK), hogy fejleszteni szeretné a rossz műszaki állapotban lévő épületeit a terület rendezése után – mondja Sztamenits Adrienn önkormányzati főtanácsadó és sajtóreferens.

Hogy ez mikor történik meg, nem tudni. A központi sétánytól távolodva ma még betört ablakok, elvadult kertek és kint felejtett kerti székek várnak a szebb jövőre.

Farkas Anita, Szentei Anna