– Gazdasági válság. Mi jut erről az eszébe?

– Az, hogy miközben állandóan a pénzről beszélünk, az informatika korában sokkal kevesebbet tudunk róla, mint századokkal korábban élt elődeink. Kizárólag az államháztartást érintő kérdéseket feszegetjük, a pénz létrejöttét, mennyiségét, mozgását és költségét meghatározó folyamatokat nagyon kevesen ismerik. Ma mintegy kétezer-százhatvan milliárd forintot tesznek ki a bankjegyek és érmék. A forgalomban lévő pénz évi 7-8 százalékos inflálódással nő, mely a Magyar Nemzeti Bank bevétele. A jegybank azonban 8,5 százalékos alapkamatot fizet nagyjából ugyanekkora összeg után, egyrészt a kereskedelmi bankok 770 milliárd forintos betétére és a jegybank ezermilliárd forintos kötvényének jegyzésére, továbbá a költségvetés számláján tartott 4-500 milliárd forint után. Természetesen a készpénznél jóval több a kereskedelmi bankok hiteleire alapozottan a bankszámlákon cirkuláló vagy lekötött, értékpapírba fektetett pénzügyi eszköz, mely további 7-8 ezer milliárd forint, tehát mindenestül nagyjából tízezer milliárd forint az eszközállományunk. Láthatjuk, az állami tulajdonban lévő emissziós bank jegyeivel, érméivel szemben ugyanannyi kereskedelmi banki, költségvetési pénz áll, tehát többletkibocsátás nincs. Ráadásul az MNB a kereskedelmi bankoknak egyáltalán nem hitelez, vagyis pénzt lényegében nem bocsát ki. Épp ellenkezőleg, az MNB úgy tesz eleget pénzügyi szabályozó szerepének, hogy a kereskedelmi bankok által spekulatív céllal az országba áramló devizát forintra váltja, majd e forintot csekély mértékű változtatásokkal befogadja a nagy alapkamatnak megfelelő abszolút biztos hozamot ígérve, amit a kereskedelmi bankok ismét devizára váltva vihetnek ki úgynevezett viszonzatlan átutalásként az országból. Valójában a forintban nyilvántartott pénzügyi eszközök csak csekély hányada finanszírozza a mindennapi termelő, kereskedelmi vagy egyéni, állami életet, sokszorta nagyobb része viszont tisztán spekulatív céllal van jelen az országban. Hazánk abban különbözik más európai vagy rendszert váltott országtól, hogy nálunk igen szerény a kereskedelmi bankok vállalkozásoknak nyújtott hitele, miközben az óriási spekuláció mellett egyre nagyobb az államot és a lakosságot eladósító hányad. Vagyis a pénzt a kereskedelmi bankok hozzák létre, csakhogy döntően nem a termelő, kereskedelmi élet működésének hitelezésével, hanem egymás közti műveletekkel, illetve az állam és – ahogy ők mondják – a rezidensek eladósodásával. A bankon kívüli világban annyi pénz mozog, amennyit a nem banki szereplők hitelként felvesznek. A Magyar Nemzeti Bank e folyamatnak csekély hatásfokú, úgynevezett passzív oldali szabályozója, mert csak betétet fogad és kamatot fizet, de nem hitelez, és nem kap kamatot. Így a magyar jegybank leginkább a kereskedelmi bankok aranykorát megalapozó intézmény. Ez a kulcsmomentum. A magyar pénzügyi élet külföldről vezényelt. A magyar forint teljes egészében külföldről beáramlott pénzügyi eszközök ellenében létezik, amit úgy mondanak szaknyelven, hogy dollarizált. A Magyar Nemzeti Bank alig tudja befolyásolni a pénzügyi eseményeket, annak irányítása a 95 százalékban külföldi hitelintézetek és a közel százszázalékosan külföldi tulajdonú biztosítók kezében van. A nemzetközi pénzzel foglalkozó társaságok egyszerűen lelegelik Magyarországot.

– Hogy tudják ezt ellenállás nélkül véghezvinni?

– Magyarország egy entitás, négy fő számlatulajdonossal: a háztartások sokasága, a vállalati kör, az államháztartás a társadalombiztosítással és az önkormányzatokkal, valamint a bankrendszer maga. E négy nagy számlatulajdonos közötti pénzmozgás jól követhető. Ha utánanézünk, láthatjuk, hogy a külföldi tulajdonban lévő bankok roppant keveset és nagyon előnytelenül hiteleznek a hazai vállalkozásoknak. A külföldi tulajdonban lévő cégek sokkal előnyösebben és korlát nélkül jutnak forráshoz, de általuk csak a béren és közterhen keresztül csekély mennyiségű pénz a forgásba. A hazaiakat sújtó forrásszűkítés miatt is igen kevés pénz cirkulál a vállalatok, a háztartások és az állam háromszögében, állandósul a feszültség, határtalan viták folynak az adó és költségvetés körül, ráadásul nő a szakadék a hazai és külföldi cégek között, eladósodik az állam és a lakosság.

– A bankok ennyire vigyáznak a betétesek pénzére?

– Ezt hihetnénk, ha nem tudnánk, hogy nem a betétesek pénzét kölcsönzik ki. A kereskedelmi bankok a náluk elhelyezett betét akár húszszorosát is kihelyezhetik. Ha van száz forint betét a bankban és azt kötelező letétként elhelyezik a Magyar Nemzeti Banknál, akkor jogot nyernek arra, hogy kétezer forint hitelt nyújtsanak. Ez óriási hatalmat ad a kereskedelmi bankoknak. Igen ám, de az itteniek nem nyújtanak annyi hitelt, amennyit lehetne, épp ellenkezőleg. Magyarország a banki hitelezés tekintetében kiszárított üzemmódban működik. Ennek oka, hogy külföldiek. Az MNB egyik tanulmánya írja, hogy megszűnt az a szemlélet, amely a pénzügyi intézményeket a termelés szolgálóinak tekintette. A tanulmány szerzői leszögezik: „Az új szemlélet a pénzügyi intézményeket a termelési folyamatokat néha domináns módon is alakító szereplőnek tekinti. A bankok döntéseikkel meghatározzák, mely gazdálkodó maradjon meg, melyik tűnjön el, mely vállalkozás jusson piaci hatalomhoz és melyik nem, melyik beruházás valósuljon meg és melyik nem, milyen termékek jussanak a piacra és melyek nem”. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete sem mond mást. Oktató anyaguk bevezetőjében írják: „Világméretekben lehetünk tanúi a pénzügyi közvetítőrendszer egyes területei folyamatos összeolvadásának, hatalmas pénzügyi cégbirodalmak születésének, amelyek gazdasági súlya és pénzügyi jelentősége messze túlnyúlik az egyes országok határain. Mérhetetlenül sok emberi munka kell ahhoz, hogy ezek a rendszerek jól, biztonságosan, mindannyiunk javára működjenek, ne csak szűk és önös hatalmi érdekeket vagy vezetőik és tulajdonosaik haszonvágyát szolgálják.” Vagyis itt áll előttünk az életünket döntően befolyásoló bankrendszer.

– Amely azonban épp mostanában válságba került.

– A túlhajszolt spekuláció világválságot eredményezett, mint már oly sokszor a történelemben. Ekkor a bankok még inkább az államokat pumpolják, mert a tájékozatlan politikusoknál kijárják, hogy a kiszolgáltatott lakosságra terheljék veszteségeiket, s a vállalatokat minősítik kockázatosnak, tőlük vonják el, vagy terhükre drágítják a hitelt. Igen ám, de ha keveset kapnak a vállalatok, akkor kevés embernek tudnak munkát adni, s ha igen, alacsony bérért. Mi következik ebből? Kevés lesz az adóbevétel. Az adók, járulékok növelése nem megy a végtelenségig, vagyis az állam rákényszerül arra, hogy még több hitelt vegyen fel. Kitől? Épp a bajt okozó bankrendszertől. Az állam még arra is a spekuláns bankoktól vesz fel hitelt, hogy őket megmentse a csődtől. Az állam ilyenkor a biztos menedék. Így hát végső soron az állam eladósodása kifejezetten jó üzlet a bankrendszernek. Ez ördögi kör. Eközben azonban az embereknek nem jut elég munkajövedelem, vagyis a háztartások is nagy hitelfelvevőkké válnak, összefüggésben életkörülményeik romlásával. Tehát az állam és a háztartások adósságcsapdába kerülnek, a hazai tulajdonú vállalatok pedig forrás híján tönkremennek. A hasznot így a négy nagy számlatulajdonos közül a negyedik, a bankrendszer söpri be. Nyeresége az a pénz, amit a vállalatoktól, az államtól, a háztartásoktól magához von. És így a munkajövedelmek is áramlanak a nagy világméretű spekulációs térbe. Onnan viszont vissza már nem. Vagyis világos, hogy a bankrendszer határozza meg pénzügyi állapotunkat, saját érdekei szerint. Ezek pedig nem egyeznek sem az állam, sem a magyar emberek érdekeivel. De Magyarországon a bankrendszer könnyedén befolyásolja a törvényalkotást.

– Mi ennek az oka?

– Valószínűleg közrejátszik ebben a hozzá nem értés, a nemtörődömség, sőt akár a cinkosság is. Van olyan képviselő, aki úgy szavaz egy törvényről, hogy nyíltan megmondja, fogalma sincs, miről van szó. Ilyenkor aztán jönnek a különböző nemzetközi pénzügyi tanácsadó intézmények. Például a valamikor „Big Six” névre hallgató hatos fogat, akik kötésig voltak a magyar jegybanki törvény és sok más pénzügyi törvény megalkotásában.

– Úgy tűnik, tanácsaik nálunk nem váltak be…

– Más országok vezetői jóval gondosabbak, hazafiasabbak voltak. Mi már az induláskor elrontottuk. 1990. május 1-jén összeült az első szabad választáson győztes MDF frakciója, ahol Antall József beszámolt a megelőző napok eseményeiről. Egyebek mellett elmondta, hogy itt járt hét különböző ország néhány meghatározó banki személyisége, akik elmondták, hogy a Nemzeti Bankból pénzt vonnak ki, mert nem érzik megbízható gazdasági környezetnek Magyarországot, hacsak az MDF nem köt megállapodást az ellenzékkel, nevezetesen az SZDSZ-szel. Így jött létre az a bizonyos paktum. Vagyis a rendszerváltozás rendszerének gazdasági átalakulása külföldi és bankári nyomásra történt úgy, ahogyan történt. Ezért került sor szinte azonnal a biztosítók külföldi kézbe adására, majd a magyar kereskedelmi bankok államosítására, hogy a közkézben lévő és elértéktelenített részvények egy kézbe kerüljenek, majd onnan a vezényelt vevőhöz.

– Ezt hogyan értsük?

– Nézzük az elejétől! 1988-ban létrejöttek a kereskedelmi bankok részvénytársasági formában, leválva a Nemzeti Bankról. A részvények kikerültek az emberek, a gazdaság szereplőinek kezébe. Nekem is volt részvényem, magánemberként és cégtulajdonosként is. Csakhogy a Magyar Nemzeti Bank akkori spekulatív, infláló pénzügyi politikája nyomán e bankok mérlege hiányt mutatott, mert az egekbe emelt alapkamattal és egyidejű hitelmegvonással tönkrementek a vállalatok, s a haveri körnek is felelőtlenül ömlött a vissza nem várt hitel. Így leértékelődtek a közkézen lévő banki részvények, s a veszteséges cégek tömege az államhoz fordult segítségért. Az állam átvállalta a rossz hiteleket konszolidációs kötvények formájában, s 17 éves kötelezettséget vállalva, tőkét emelt a kereskedelmi bankokban. Így már egyetlen tulajdonosként egy-egy jól kiválasztott nyugati banknak adta el az adófizetők terhére rendbe tett kereskedelmi bankjainkat. Így jött létre az a tulajdonosi rendszer, amely ma uralja a magyar pénzpiacot. Egyszerűen néhányan felosztották a magyar gazdaságot. Emlékezhetünk, hogy a Magyar Hitelbankot megvette az ABN AMRO, majd ők átadták a K és H-nak, azaz a korábban legnagyobb magyar kereskedelmi bank eltűnt, beolvadt. Ez egy háttérből vezényelt központosítás volt, enyhén szólva megkérdőjelezhető tisztességgel. A Hitelbankot ugyanis az állam 145 milliárd forinttal mentette meg, ennyit fordított rá, majd eladta 14 milliárdért. Tizedéért. És akkor még nem számítom az értékes piaci hátteret, az ingatlanvagyont és az üzleti potenciált. Vagy is az állam bagóért játszotta idegen tulajdonosok kezébe a bankot. Ez volt a modell. A monetáris hatalom berendezkedett Magyarországon.

– Senki sem vette észre…

– A rendszer működési sajátosságait kevesen látják át. A beavatottak abban érdekeltek, hogy a széles közvélemény ne is lásson bele ezen ügyekbe. Még a törvényhozóknak sincs elegendő ismeretük a bankrendszer egészének működéséről. Ma a jegybank megengedi magának, hogy a tulajdonos magyar államot képviselő mindenkori pénzügyminisztert éves jelentésében az államháztartásért felelős tárcavezetőnek nevezi, holott a költségvetés feladatkörének csak egy része. Egyszerűen kivonják a nyilvánosság, sőt az államigazgatás ellenőrzése alól a pénzügyek világát.

– Vagyis a valóságos állam mellett kiépült egy párhuzamos, de idegen tőkés érdekeket szolgáló hatalmi rendszer?

– Pontosan. A három hatalmi ág – a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói – még eggyel bővült, a monetáris hatalommal. E folyamat már az 1980-as években elkezdődött. 1982 novemberében a Mozgó Világban megjelent egy figyelemre méltó tanulmány Bauer Tamás tollából A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok címmel. Ebből idézek egy fontos passzust: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. […] A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna.”

– Hogyan, kolonializáció?

– Igen. Bauer már 1982-ben meghirdette a külföldi tőke uralmi helyzetbe jutását. Ebben az évben csatlakozott Magyarország a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz. Félelmetes utólag megállapítani, de voltak Magyarországon jól informált kiválasztottak. Ezt megerősítette Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, az amerikai külpolitika meghatározó bennfentese is. Ő 2000-ben Magyarországon járva egy interjúban elmondta, egyebek mellett azt a stratégiát követték, hogy beszüremkedtek a kommunista tömb országaiba, s belülről mállasztották szét őket, merthogy a kommunisták Brzezinski szerint gyenge jellemű, megalkuvó emberek. Vagyis gyakorlatilag a rendszerváltozás a gazdaság átszervezése szempontjából már 1990 előtt megtörtént. A többpártrendszerű parlament létrejöttével gyakorlatilag csak ráütötték a politikai pecsétet az ügyletre. Pontos forgatókönyv szerint zajlott Magyarország kolonializációja, s ebben meghatározó szerepet játszott a bankrendszer.

– A piac önszabályozása csak humbug?

– Így van. Valójában a pénzügyi folyamatok határozzák meg a nemzetek, államok életlehetőségeit. Ha visszaemlékszünk, az öt magyar kézben maradt cukorgyár terhére egyszerre tette lejárttá több bank a termelési hiteleiket, hogy összeomoljanak. A pénzügyi tönkretétel egyértelműen érzékelhető. Magyarország gazdasági folyamatai ugyanis elsősorban nem az államháztartás kiadási és bevételi oldalától függnek, hanem a bankrendszertől. A Magyar Adófizetők Országos Szövetsége alelnökeként azt kell mondjam, az adóbevételek mértéke mellékes e szempontból.

– Pedig mostanában a közbeszéd az adó- és járulékcsökkentés, valamint a potyautasoknak nevezettek körül folyik.

– Épp azért, hogy ne kelljen a lényegről beszélni. Bogár László professzor hangoztatja folyamatosan, hogy hamis diskurzustérben élünk. Tökéletesen igaza van. Mindig az államháztartásról beszélünk, sosem a pénzügyi folyamatokról. Nem arról kell beszélni, hogy az állam és az emberek között miért van olyan feszültség, hogy a kevés jövedelemből sok adót vonnak le, hanem arról, hogy miért hiányos az államháztartás, miért küszködnek a vállalatok és miért szegények az emberek.

– Szavaiból egy önjáróvá vált pénzügyi háttérhatalom körvonalazódik. Mi volna a kiút e szinte reménytelen helyzetből?

– Legfontosabb feladatunk, hogy megismerjük a rendszer működési folyamatait. A pénzügyi nyomást másutt is érzik az emberek, csak több ismeretük van a pénzről, annak természetéről, s így képesek cselekedni önmaguk védelmében. Az euróövezetre is jellemző a pénzügyi centralizáció, melynek következtében a központi erő felé áramlik a pénz, a peremvidékek pedig kiszáradnak, akár a pocsolya. Ezért az emberek egyre inkább saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Ez pedig úgy lehetséges, hogy a civil társadalom magánintézményként kezd működni, és alternatív fizetőeszközt bocsát ki. Ezt ugyanis senki nem tilthatja meg. Amellett, hogy nem ismerjük a pénzvilág természetét, túl is bonyolítjuk róla alkotott képünket. Pedig ha belegondolunk, az áruházak jutalompontjai, melyek levásárolhatók, ugyanilyen alternatív fizetőeszközök. És nem a bankrendszer hozta létre őket, hanem az áruházak. Ha tehát én valamely kisváros büszke polgára vagyok, miért ne használhatnék saját környezetemben saját elszámolási eszközt? Így jön létre a helyi pénz intézménye.

– Ezzel kiszabadulhatunk a bankrendszer fogságából?

– Teljesen nem lehet leszakadni a rendszerről, de a jelenleginél jóval kedvezőbb helyzet alakítható ki. Növelhető a mozgástér. A kérdés különösen időszerű most, amikor az 1930-as években tapasztalthoz hasonló pénzügyi válság rengeti meg a világot. Akkor pontosan így védekeztek. Az ausztriai Wörgl polgármestere helyi pénzt bocsátott ki, mely havonta egy százalékot vesztett értékéből. Ennek az volt a célja, hogy az emberek költsék el, ne halmozzák fel. Vagyis szakkifejezéssel élve forgásorientált pénz volt. Ez másfél év alatt teljesen megszüntette Wörglben a munkanélküliséget, az emberek kezdtek dinamikusan élni. A pénz szinte naponta fordult egyet, vagyis egy egységnyi pénz 365-szörös munka elvégzéséhez segítette hozzá a polgárokat. Tulajdonképpen pofonegyszerű dolog, de valamiért eszünkbe sem jut. A mai ember nem gondol a pénz forgására, pedig a helyi pénz lényege, hogy helyben cirkulál. Minél gyorsabban forog, annál több termék, szolgáltatás létrejöttét segíti.

– Nem vágják el magukat ezzel a külvilágtól azok a települések, ahol ilyen fizetőeszközt használnak? Nem kell tartaniuk az érdekeit határozottan védelmező nemzetközi pénzvilág bosszújától?

– Nem, hiszen ez nem váltja ki a „hivatalos” pénzt, hanem kiegészíti azt. Ezért is hívják a szakirodalomban komplementer pénznek. Egyszerűen megnöveli az emberek mozgásterét. Az emberi közösségek ügyeik jó részét helyben bonyolítják le – miért kell ehhez egy távolról érkező és költséges közvetítő eszköz? Ha van mód csökkenteni az emberek pénzhiányát, akkor azt meg kell tenni! Például helyi fizető-, elszámolóeszközök bevetésével. A mai hitelpénz a nemzetközi spekulatív tőkét tápláló hatalmi eszköz, a helyi pénz ellenben az emberi munkát, a valós értéktermelést közvetítő, azt elszámoló intézmény. Az önkormányzás, az önkormányzatiság egyik formája. A torontói dollárt például a város vezetése elfogadja helyi adóként. Miért mások javait gyarapítsák a helyi közösségek a sajátjuk helyett? Olyan fizetőeszközre van szükség, amely a valós munkát tekinti fedezetének, s a mindennapi, helyben előállítható termékek és szolgáltatások elszámolására szolgál. Ezáltal a közösségek mozgástere jelentősen megnő, ezek megerősödnek, lazítható a kiszolgáltatottság. Nem utolsósorban a háztartásokban mérsékelhető a jelenlegihez hasonló pénzügyi válságok okozta kár. Fel kell adni azt a hamis rögeszmét, hogy két fél elszámolásába mindenáron bevonunk egy harmadikat, mely az első kettő ügyletén élősködik. A fizetési forgalom lebonyolítása a bankrendszeren kívül is lehetséges, akár informatikai úton, hiszen megfelelő biztonsággal működik. Világszerte egyre több ilyen módon üzemelő elszámolóház tevékenykedik. Ezáltal a fizetési forgalom is olcsóbb. Gondoljunk bele, egy sms ára független annak tartalmától. Egy banki transzfernek is ugyanannyiba kellene kerülni, ám a bankok az átutalt összegtől függően veszik le a maguk hasznát. Pedig ugyanannyi költség egy dollárt átutalni, mint tízmilliót. Erre Magyarországon is lenne lehetőség, de a politikusok – mindkét oldalon – egyszerűen nem akarnak erről tudni, menekülnek az információ elől.

– Helyi pénz… Szokatlanul hangzik.

– Pedig ma világszerte nagyjából háromezer különböző helyi pénz van forgalomban. A boltokban, lásd a különféle bónokat, részben ezzel fizetnek az emberek, a közmunkások ebben kapják bérük egy hányadát és így tovább. A rendszer működik. Számunkra ráadásul nemzetpolitikailag is hasznos lenne. Mondok egy példát. Bodrogköz jól behatárolható földrajzi terület, melynek egy része ma Szlovákiát gyarapítja. Mi lenne, ha a térség mintegy ötven települése azt mondaná, mindennapi életét, szolgáltatásait, élelmiszerét egymás közt helyi pénzben számolja el? Ezt senki nem tudná megakadályozni. Sőt erre európai szövetkezetet is alapíthatnának, mert ilyen intézmény is van. Még egy példa. Napjaink égető kérdése a cigányság helyzete, ami más összetevők mellett vastagon népjóléti kérdés is. Közbeszéd tárgya az uzsora, ami gyakorlatilag ugyanaz kicsiben, mint amiről beszélünk. Ezt alternatív elszámolási módokkal egyszerűen ki lehetne kerülni. Olyan fizetőeszközt kell adni, amit nem lehet a kocsmába vinni, de lehet venni rajta tejet, kenyeret, élelmiszert. Ezt az informatika is lehetővé teszi. A legszegényebbeknek is van mobiltelefonjuk. Azon keresztül lehet fizetni. Van is rá már példa. Miért nem alkalmazzuk ilyen helyzetekben?

– De ki kezdje el?

– A bankrendszer uralmát a civil mozgalmaknak kell kikezdeni, mert a politika láthatólag nem képes rá. Holott kezében van minden eszköz. A Nemzeti Bank működését szabályozó törvény feles törvény, egyszerű többséggel megszüntethetők volnának a negatív jelenségek. A mostani világválság figyelmeztető jel, ugyanakkor kegyelmi állapot is, hiszen egyértelműen láthatóvá vált, hogy a világon pár tízezer ember hatalmas jövedelmekre tesz szert spekulációkból, több milliárd ember rovására. Minden jogi lehetőségünk és technikai eszközünk megvan rá, hogy a bankrendszertől való függésünket lazítsuk. Még egy lehetőséget mondok. Ma a közalkalmazottak bérét számfejtés után átutalják a bankrendszernek, mely megkopasztja az embereket. Miért nem az államkincstár vezeti a számlájukat? Ha így lenne, máris jelentősen csökkenthető volna az államadósság és annak kamatterhe, hiszen a számlákon maradó pénz finanszírozná a költségvetési hiány egy részét.

– Egyszerűnek tűnik…

– Egyetlen mozdulat az egész. Az államnak minden jogi és technikai feltétel rendelkezésére áll ahhoz, hogy az embereket elszegényítő pénzügyi rendszert megváltoztassa, mégsem él lehetőségeivel, inkább úgy tesz, mintha más feladata sem volna, mint alázatosan szolgálni a bankrendszert.

Ágoston Balázs

VARGA ISTVÁN

gépészmérnök, vállalkozó, pénzügyi szakértő

Az 1990-es évek elején részt vett a magyar cukorgyárak megmentésére irányuló kezdeményezésben.

A Magyar Adófizetők Országos Szövetségének alelnöke.

Számos cikke, tanulmánya jelent meg az adósságcsapdáról és a kiútról, a témában rendszeresen tart előadásokat.