Hetven év szabadság, kétszáz év vérhullás

Meddő és jogos kritikák

Az kissé sajnálatos, hogy a viták sokkal inkább politikai, sőt, jelenkori fogalmakat, felfogásokat a múltba szükségképpen tévesen visszavetítő aktuálpolitikai ízűek, semmint esztétikai, művészi szempontúak. No persze a történelem mindig narratívák viaskodása, vagyis politika, különösen itt, Közép-Európában. Mégis dőreség a betűre pontos történelmi hűséget számonkérni, hiszen a Hunyadi játékfilm, nem pedig dokumentarista alkotás. Ugyanakkor kár felróni az alkotóknak, hogy a főhős a sorozat elején gyarló, telve hiúsággal, becsvággyal, a magyar főurak pedig cselt csel után szőnek. Ezek ugyanis éppenséggel a sorozat történelmileg teljességgel hiteles részletei.

Históriánk sajnos tele van nem ritkán végzetes pártoskodással, ármánykodással, hatalmi harccal, kezdve az Árpád-korral. Főuraink, nagy hadvezéreink bizony nem voltak szentek (kezdetben még a szentek sem voltak szentek, később tette őket azzá életútjuk kiteljesedése), Hunyadi sem feje körül glóriával született.

Épp ez a lényeg: életútja során elindul valahonnan, és eljut valahová. Filmes és színházi műszóval ezt nevezik karakterfejlődésnek. A katarzis szükségképpen a sorozat végén várható.

Ezzel együtt joggal érheti kritika a Hunyadi-sorozatot történeti szempontból, hiszen Luxemburgi Zsigmond kissé erőtlen, ámde narcisztikus filmbéli figurája kétségtelenül túlságosan távol áll legnagyobb uralkodóink sorában méltán emlegetett, hazánkat meghatározó európai nagyhatalommá tevő királyunk valós alakjától.

A szexualitás megjelenítése önmagában aligha kifogásolható, az a feltételezés pedig

megmosolyogtatóan naiv hiedelem, mely szerint a középkor embere a nap huszonnégy órájában valamiféle szakrális fényben tündökölt.

Valójában akkor is ugyanolyan vágyak, kísértések mozgatták az embereket, mint ma, a középkor ugyanúgy tele volt bűnnel, romlottsággal, eltévelyedéssel, mint a mai világunk – az egyetlen, kétségtelenül fontos különbség, hogy a bűnt, bár elkövették, akkoriban (és még évszázadokig) szégyellték, leplezték, és nem dicsőítették, nem emelték normává.

A szexualitás tehát a középkorban is a mindennapok része, éspedig meghatározó része volt, az ilyen jelenetek mennyisége ugyanakkor kissé eltúlzott a Hunyadi-sorozatban. Ama sokat emlegetett leszbikus csók a lényegi történetfűzés szempontjából fölösleges. A trónvárományos (később öccse felbujtására merénylet áldozatává váló) szultánfi homoszexualitásának egyértelmű megjelenítése pedig nem csupán dramaturgiailag indokolatlan, hanem kifejezetten gyomorforgató. Mindezek mellett egyes színészek hadaró, a szavak végét elharapó rossz artikulációja is bosszantóan rontja az élményt.

Kár ezekért, mert egyébként vitathatatlan, hogy a Hunyadi-sorozat pusztán látványos történelmi filmként is nagyívű, kiváló alkotás.

Témája, főhősválasztása miatt pedig a felróható negatívumokkal együtt is egyértelműen jótékony, ráadásul erőteljes hatással lesz az ellenséges erők által százötven éve tépett-marcangolt magyar nemzettudatra. És ez a sorozat felbecsülhetetlen értéke.

Egy magyar hős diadala

Hunyadi János történelmi műve ugyanis túlélte a nagy hadvezért, szörényi bánt, erdélyi vajdát, aki egy időben Magyarország kormányzója is volt. És akinek származását immár a Magyarságkutató Intézetnek a 2022-ben a több tudományterületet integráló neves angol Heliyon szakfolyóiratban közölt kutatási eredményeiből természettudományos tényszerűséggel ismerjük. Az intézet akkori archeogenetikusai feltárták, hogy a Hunyadi-gének egy Eurázsia-szerte széles körben elterjedt haplocsoportba (csak apai vagy csak anyai ágon öröklődő és változatlan formában, tehát nyomon követhetően továbbörökített egyedi markerek együttese) tartoznak, és leginkább a Kárpát-medencei európai újkőkori, valamint az ősi magyarországi kőkori és rézkori mintákkal, így a Kr. e. 6000-5500 közöttre tehető Körös-kultúra, a Kr.e. 5500-5000 közötti Alföldi Vonaldíszes Kerámia Kultúrája, a K.e. 5000-4400 közötti dunántúli Lengyel-kultúra, valamint a Kr. e. 4000-3600 közötti Bodrogkeresztúr-kultúra genetikai mintáival egyeznek. A kutatók azonosítottak egy ugyanebbe a főcsoportba tartozó 650-675 közötti avar, egy úgynevezett honfoglaláskori (más szóval hazatéréskori) elit-béli, valamint egy középkori nemesi mintát is – miheztartás végett.

Persze mondhatják erre a magyarság iránt kevéssé elkötelezett fanyalgók, hogy nem a származás, csak a tettek számítanak. Ámde amikor egyes történelemhamisítók intézményes módon önkényesen románosítani akarják Hunyadi Jánost, akkor nagyon is fontos a történelmi tények tisztázása.

De nézzük most már magát a Hunyadi-életművet, annak is a következő évtizedeket eldöntő csúcsát, a nevezetes nándorfehérvári diadalt!

Akkor, 1456 nyarán II. Mehmed szultán (a filmben valamiért arab néven, Mohamedként szerepel) hatalmas sereggel indult Magyarország ellen, hogy hazánkon keresztül végül elfoglalja Bécset. A szultán fölismerte a Duna és a Száva összefolyásánál található, magyarosodott szerb elnevezéssel manapság Belgrádként ismert Nándorfehérvár hadászati jelentőségét, így logikus volt, hogy megkísérli elfoglalni, majd ott hídfőt kiépítve biztosítani észak és nyugat felé az utánpótlás vízi szállítását.

Bár Hunyadi megpróbált a keresztény Európa védelmére nyugatról is segítséget kérni, nem járt sikerrel, miként a keresztes hadjárat iránt elkötelezett III. Kallixtusz pápa minden kísérlete is eredménytelen maradt: az angolok és a franciák az alig három évvel azelőtt véget ért százéves háborúra hivatkozva utasították el a Szentatya kérését, a pápai pénzből kiállított genovai flotta a törökök helyett inkább az aragóniaiak elleni háborúba indult, Velence pedig már rég élénken üzletelt az Európára törő Oszmán Birodalommal. Így a pápa nem tehetett egyebet, kiadta Cum hiis superioribus annis… (Ezen utóbbi években…) kezdetű, elmélyültebb, buzgóbb hitéletet szorgalmazó bulláját, mely többek között ezt a könyörgést írta elő a papoknak és a híveknek: „Mindenható örök Isten, kinek kezében vannak mindennek hatalmasságai és az összes országok jogai, tekints a keresztények megsegítésére, hogy a pogányok népei, akik a saját erejükben bíznak, jobbod hatalmától megtöressenek.”

Az 1456. június 29-én kiadott bulla írta elő a déli harangszót is, emlékeztetendő a cserben hagyott magyarok küzdelmére.

A pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra mindössze a később, 1690-ben VIII. Sándor pápa által szentté avatott hitvédő vándorprédikátor, a Krisztus-szeretetet és a szívek tüzét felszító szónoklatairól híres Kapisztrán János ferences szerzetes indult el mintegy 30 ezer önkéntesével. (Ma ő a Magyarországi Katonai Ordinariátus védőszentje.)

Nándorfehérvárt azidőtájt Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály 7000 önkéntese védte, hozzájuk csatlakozott Hunyadi a maga 12 ezer katonájával. Mindketten saját vagyonukból állították ki harcosaikat. Velük szemben nagyjából 60 ezer főnyi oszmán had sereglett fel. Fontos tudni, hogy bár a birodalom központja Törökország volt, és az uralkodó elitet is a törökök adták, az egyre növekvő hódító birodalomban arabok, kurdok, perzsák és más népek is éltek, és a legyőzött nációk soraiból is tömegesen tértek át az iszlámra. Ily módon tehát

Nándorfehérvárnál a kereszténység és az iszlám csapott össze, amellett, hogy Hunyadiék ezen belül Magyarországot, de ezzel egész Európát is védelmezték.

II. Mehmed 1456. július 2-án indította meg az ostromot, tüzérséggel lövette a nándorfehérvári várat, és a Dunán vízi blokád alá vette az erődítményt, megakadályozandó az utánpótlás bejuttatását. Ezt július 14-én Hunyadi hadai szerb segítséggel sikeresen áttörték, és így helyreállították az északra fekvő sík vidékkel az összeköttetést, és tábort tudtak verni a Száva bal partján Kapisztrán kereszteseivel együtt. Az akkor már 70 éves Kapisztrán így buzdította harcosait:

„Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. (…) Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! (…) Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!”

A védők július 22-ére kiszorították a hódítókat a városból, de hátra volt még a mindent eldöntő csata. Ennek előzményeként a meglehetősen fegyelmezetlen keresztes sereg egy része parancs nélkül átkelésbe kezdett a Száván, hogy összecsapjon az oszmánok maradékával. Ezzel sikerült annyira meglepni utóbbiakat, hogy őrizetlenül hagyott ágyúikat a várból kitörő Hunyadi ellenük tudta fordítani, így végül saját tűzerejükkel tudta támadni az ostromlókat. A keresztesek és Hunyadi katonái együttes erővel teljesen felmorzsolták és menekülésre kényszerítették a hódítókat.

A fényes győzelem híre augusztus 4-én ért el Rómába. Hatására a pápa ezt a napot, Urunk színeváltozásának ünnepét egyházi főünneppé nyilvánította, és hálaadó imádságot rendelt a déli harangszó mellé.

A magyar diadalnak köszönhetően a szultán visszavonult, birodalma évtizedekre felhagyott Magyarország elfoglalásának szándékával. Hazánk és általa Európa így hetven évre szabadságot és időt nyert. Sajnos nem tudtunk élni a Hunyadi és Kapisztrán által kivívott eséllyel,

a nyugat további tétlensége, sőt, ellenségessége, a pártoskodás, a többek között az 1514-es Dózsa-féle rablóhadjáratban megtestesült belső háborúskodás, valamint a reformáció nyomán fellángoló, hozzánk a lehető legválságosabb időszakban megérkező vallási megosztottság miatt Magyarország teljes szuverenitása az 1526-os mohácsi csatában elveszett, az oszmán hódítók tizenöt évvel később Budát is elfoglalták, és ezzel Magyarország százötven évre három részre szakadt.

E tragédia, illetve az annak nyomán bekövetkezett oszmándúlás máig ható végzetes következményei mutatják meg igazán Hunyadi jelentőségét, történelmi teljesítményének nagyságát, ezek ismeretében értjük csak meg igazán, micsoda veszedelemtől óvta meg 1456-ban Magyarországot.

Kétszáz év vérözön

A trianoni békediktátum közvetlen politikai előzményei (a dualizmus liberális rendszerében büntetlenül folytatott szabadkőműves felforgatás, a külső és a belső ellenség gátlástalan, végül az 1918-as patkánylázadáshoz és az 1919-es vörösterrorhoz vezető aknamunkájának bűnös tétlenséggel tűrése) ugyanis a hazánk öt (később hat, mára pedig már nyolc) részre szakítását eredményező országcsonkítás okainak csak kisebb hányadát tették ki. A legfőbb, döntő ok a magyarság népi erejének drámai megfogyatkozása volt. Ez pedig az oszmándúlás következménye.

Hunyadi fia, Mátyás királyunk még fel tudta tartóztatni az áradatot, ám halálával ismét anarchiába süllyedt a belviszályoktól tépázott ország.

Hazánkban a XVI. század első felétől a XVIII. század elejéig, közel kétszáz évig kisebb megszakításokkal vallási indíttatású és belső hatalmi törekvésekből fakadó testvérharcokkal súlyosbított háború pusztított, és ez olyan vérveszteséget okozott, amit nemzetünk azóta sem hevert ki. A II. Lajos király, valamint a magyar elit színe-javának hősi halálával járó mohácsi csata után öt egymással összefüggő háború dúlt Magyarországon: a Habsburg-ház és az Oszmán Birodalom első közvetlen nagy összecsapása 1540 és 1547 között, ezt követte az ország védelmére minden lehetőt megtévő I. Ferdinánd király és a hatalomért a törökkel is cimboráló kalandor Szapolyai János közti polgárháborús összecsapással is összefüggő, az egri hősök világraszóló diadalát hozó 1552-es hódító hadjárat, az 1591 és 1606 között tomboló tizenöt éves háború, a második úgynevezett Habsburg-török háború 1663-1664-ben, végül a hazánk felszabadítását eredményező nagy európai keresztes hadjárat 1683 és 1699 között. Ezalatt a kvázi önálló Erdélyben is több belháború dúlt, 1596-ban például Báthory Zsigmond fejedelem parancsára Bocskai István kegyetlen tömeggyilkossággal verte le a közszékelyek lázadását. A felkelők azért fogtak fegyvert, mert bár Báthory megígérte nekik ősi szabadságjogaik helyreállítását, amikor húszezer székellyel a török támadást elszenvedő Mihály havasalföldi vajda segítségére sietett, a fényes gyurgyevói győzelem után megszegte szavát. Bocskai martalócai a történelembe véres farsang néven bevonult megtorló hadjárat során székely falvak sokaságát gyújtották fel, székelyek tömegeit húzták karóba, csak Gyergyószéken ötszáz embert.

És ha mindez nem lett volna elég, Rákóczi 1703-tól 1711-ig tartó lázadása újabb emberveszteséget okozott.

Közel kétszáz évig folyamatosan hullt a magyar vér a három részre szakadt ország minden szegletében.

Hiányzó magyarok

E kétszáz évben Európa népessége átlagosan 60 százalékkal nőtt. Ugyanilyen népességnövekedéssel számolva Magyarország lakossága a XVI. század eleji 4,5 millióról a XVIII. század elejére 7,2 millióra nőtt volna, ám a Rákóczi-lázadás lezárultakor, 1711-ben 4 millió ember élt hazánkban.

Vagyis

kétszáz év alatt 3,2 millió lelket vesztettünk, a lehetséges 7,2 millió több mint 44 százalékát – úgy, hogy közben szerb és román bevándorlás is történt!

A történelemben alig találunk hasonló drámai vérveszteséget. A kétszáz éves vérhullás nyomán falvak ezrei tűntek el a térképről, az életben maradtak biztonságosabb vidékek felé vették az irányt, így egész országrészek néptelenedtek el.

Dél-Erdélyben nagy arányú, négyszázezres bevándorlás nyomán ekkor került többségbe a románság, a Bácskába mintegy százezer szerb költözött be, a Temesközbe, valamint Nyugat-Magyarországra pedig közel négyszázezer német érkezett. A magyar etnikai határ ekkor húzódott vissza az ország közepe felé, a magyarság számaránya pedig a XV. század végi 80 százalékról a XVIII. század közepére 40 százalékra csökkent. A XIX. században, döntően a dualizmus idején közel egymillió zsidó bevándorló érkezett Oroszországból és az osztrák fennhatóság alatt álló Galíciából, román területről pedig több százezer főleg beás és oláh cigány települt Magyarországra.

1875-re a magyarság már csak mindössze hazánk lakosságának 30 százalékát tette ki,

és bár az 1910-es népszámláláson ez az arány 55 százalék volt, ez valójában annak volt köszönhető, hogy a legújabban érkezetteket, már akinek volt egyáltalán bármilyen irata, automatikusan magyarnak könyvelték el a hatóságok a statisztika javítására. Mindez azonban már nem bizonyult elegendő magyar demográfiai erőnek ahhoz, hogy a trianoni országrablással szembe lehessen szegezni.

Amikor Trianonra emlékezünk és emlékeztetünk, minden nyilvánvaló jelenkori geopolitikai érdek ismeretében is tudnunk kell, hogy azt nagyban köszönhetjük török „testvéreink” (minden ellenkező híreszteléssel szemben valójában nem türk, hanem az archeogenetika által is bizonyítottan jelentős részben hunszármazék nép vagyunk) Allah nevében ellenünk vezetett hódító háborúinak.