– Az ön generációjának meghatározó élménye, és életük alakítója volt az 1956-os szerepvállalás. Ön Makón élte át gimnazistaként az októberi eseményeket. Hogyan emlékszik vissza a 23-án történtekre?

– Gimnáziumba menet találkoztunk az osztálytársaimmal, és megbeszéltük, hogy mik a hírek, elhatároztuk, hogy tüntetni fogunk. Makón gyülekezési tilalom volt érvényben, de a város rendőrkapitánya az édesapám volt, így szinte biztosak lehettünk benne, hogy ő nem fogja megakadályozni ezt a tüntetést. Annál is inkább, mert az én mentalitásom otthonról származott. Kitűntünk a közösségből, mert a rendőrkapitány családja vasárnaponként misére járt, ami eleinte nagy megütközést keltett a városban, de utána megszokták. Apámat nagyon szerették a helyiek. Attól kezdve, hogy ő lett a rendőrkapitány, az atrocitások megszűntek. Volt ugyan ÁVO a városban, de az nem volt apámnak alárendelve. Ő magasabb rangban volt, mint az ávós parancsnok, és az ő instrukciói érvényesültek. Megtartottuk a diáktüntetést, melynek eredményeképpen a gimnázium előtti szovjet emlékművet este már nem a diákok, hanem a lakosság döntötte le. Ezzel Makó is csatlakozott a forradalomhoz, október 26-án pénteken.

– Édesapja tudta, hogy mire készül?

– Igen. Amikor elhatároztuk, hogy megszervezzük a tüntetést, aznap elmondtam apámnak. Ő csak annyit mondott, hogy legyek azért felelős, hogy ne legyen rendbontás a vonuláson. Nem is történt semmi. Aztán lezajlott ez a csodálatos nem egészen két hét, majd november 4-e után az oroszok bejöttek, és leverték a forradalmat. Nem sokkal később megjelentek Makón a Kádár-karhatalom emberei, elkapták az apámat, félholtra verték, amiért lepaktált az ellenforradalommal. Börtönbe csukták, mi pedig menekültünk Makóról. Kecskemétre mentünk, itt elintézték, hogy bejárhassak a gimnáziumba, de nem iratkozhattam be, hogy ne legyen feltűnő. És bár kitűnő voltam, továbbtanulásról akkor szó sem lehetett. Édesanyám tanítónő volt, megszűnt az állása, és nem alkalmazták utána. Érettségi után dolgoznom kellett. Orvos akartam lenni, ezért elmentem a kórház rendelőintézetébe asszisztensnek, hétvégeken zongoráztam különböző helyeken, esténként pedig házi tanítóskodtam, ez így ment egy évig, amíg sorköteles lettem. Annak idején a diákoknak, akiknek olyan előéletük volt, mint nekem, ez a halálos ítéletük volt, ezért mindenáron el kellett kerülni a katonaságot. Bárhova, de fel kellett, hogy vegyenek. Így kerültem előbb egy felcserképző intézetbe Óbudára, majd egy évvel később Komlón dolgoztam a bányában néhány hónapot, a sorkötelesség végéig. Mire 21 éves lettem, olyan tapasztalat volt a hátam mögött, ami általában nem mondható el a mai huszonéves korosztályról.

– Ilyen múlttal hogyan vették fel a rendezőszakra?

– Ez idő alatt mindig jelentkeztem egyetemre, bölcsészkarra, művészeti iskolákba, de mindig elutasítottak. Aztán egészen véletlenül valaki olvasott egy hirdetést, hogy lehet filmrendezőnek is jelentkezni. Az akkor induló filmes osztály vezetője, Herskó János kiállásának köszönhetően bekerültem a főiskolára. Herskó egyébként sok olyan embert vett fel magához, akiknek esélyük sem lett volna bekerülni a főiskolára a rendszerhez való hűtlenségük miatt. Ilyen volt Gyarmathy Lívia, akinek a férje, Böszörményi Géza 4 évet töltött el Recsken, vagy Maár Gyuszi, aki 1956 után disszidált Londonba, majd onnan tért vissza, illetve Dárday Hugó, akinek arisztokraták voltak a szülei. Természetesen ezek kivételes eseteknek számítottak, sok kádergyerek járt a főiskolára.

– Herskó János miatt később megbüntették.

– Herskó disszidált. Innentől kezdve azoknak, akik mellette dolgoztunk, a sorsuk megpecsételődött. Szabó Istvánon nem verték el a port, de akkor nem tudtuk még, hogy miért. Engem mindenképpen büntettek, legalábbis ez volt az érzésem, de hozzá kell tennem azt, is, hogy nekem mindig nagy szám volt. Amikor később a Balázs Béla stúdió egyik vezetője voltam. Ez inkább adminisztratív feladattal, és nem hatalommal járt. Egyszer aztán behívatott a Filmgyár pártbizottsága, és megkérdezte, hogy nem akarnék-e belépni a pártba. Erre azt mondtam, hogy ennek két akadálya van. Az egyik az, hogy szerintem 1956 nem ellenforradalom volt, hanem forradalom, a másik pedig, hogy Kádár szerintem tömeggyilkos. A beszélgetés után nem vertek meg, nem rúgtak ki, de a számomra fontos filmeket soha nem csinálhattam meg.

– Ezért kezdett el dokumentumfilmeket készíteni?

– Nem, mi alapjában véve dokumentumfilmes osztálynak indultunk.

– Tehát a dokumentumfilm-készítés nem számított olyan kényszerpályának, mint a szépírók számára a gyermekirodalomba való száműzetés?

– Nem, de ugyanolyan eredménnyel járt. Lehet, hogy mint a gyermekirodalom, úgy a magyar dokumentumfilm színvonalát is erősen megemelte, hogy egy generáció erre ki volt képezve. Ráadásul a dokumentumfilmhez nyúlni a valósággal egy más fajta érintkezést jelent, mint a játékfilm. Ott nem mi találjuk ki a valóságot, hanem az az utcán történik. A 60–70-es években a magyar film a világ élvonalába tartozott, egyenrangú volt a francia újhullámmal, a szovjet Olvadással, egyenes ágú folytatása volt a neorealizmusnak. Értékes korszak volt. A legjobb mesterektől Várkonyitól, Herskótól, Jancsótól tanulhattam.

– Hogyan lehetséges, hogy míg a 60–70-es években egy ideológiai diktatúrában szinte mindennap születtek történelmi témájú filmek, míg ma a demokratikus Magyarországon alig?

– Azt hiszem, hogy a nagy szorítás alatt sok művészben felébredt a felelősség, hogy megmutassa, nem vagyunk egy eltaposott nemzet, hanem olyan, amelyik képes volt szabadságharcot vívni és küzdeni. Meg akarta mutatni, hogy hiába etetnek bennünket lekvárral, nem vagyunk lekvárnyalók, hanem törődünk a saját sorsunkkal, hátha egyszer a kezünkbe is vehetjük és irányíthatjuk. A mai helyzetet egy olyan bokszolóhoz tudnám hasonlítani, aki nagyon jól küzd, de nem áll ki vele szemben senki. Sosem lesz jó sportoló. Az embernek nagyon erős ellenfél kell, hogy ambíciói legyenek. Az, hogy most nem történnek ilyen dolgok, lehet, hogy azért van, mert most lehetne, de nincs kinek megmutatni, hogy csak azért is megtesszük. Mi egy ilyen nemzet vagyunk.

– Azt is nemzeti sajátosságként ítélte meg, hogy 2006-ban dömpingszerűen készültek 1956-ot bemutató filmek.

– Magyarország kampányország. Amikor Rákóczi- vagy Ady-évforduló van, akkor zengnek tőlük a tömegkommunikációs csatornák, annyira, hogy meg is utáltatják az ilyen témákat a nézőkkel, hallgatókkal. A saját filmemmel persze én is erősítem a kampány hangjait, de nem volt más módom, hogy elmondhassam a saját 56-omat.

– A televízióban nemrégiben feltűnt egy társadalmi célú hirdetés, amiben óva intik a szülőket, hogy gyermeküket a tévé nevelje fel. Mikor vált a televízió ellenséggé?

– Amikor egyetlen televízió volt, akkor annak az egy csatornának kellett vállalnia mindent. Tersánszky Józsi Jenő szavaival élve a monogám ember az egyetlen párjában akarja megtalálni a cédát és a szüzet. Tehát minden funkciót az az egy televízió hivatott teljesíteni. Ez persze nehéz feladat, de minőségre sarkall. Amikor ez a monokultúra megszűnt a televíziónál, és tömegmédiává vált, sokféle lett, ahelyett hogy ennek az előnyeit felelősen vállalta volna, elment a dilettantizmus irányába. A tömegmédia irtózik a professzionalizmustól. Beáramlottak a dilettánsok, akik semmi mást nem akarnak, mint pénzt keresni, és híresek lenni. Tömegkultúrát csinálnak, amit még szubkultúrának sem neveznék, és ezzel árasztják el a gyanútlan nézőket. Mivel nincsen visszacsatolás, a néző egy módon tud szavazni, azzal, hogy kikapcsol, vagy elkapcsol. De ha van tíz csatornája, és ebből nyolcból ugyanaz a színvonaltalan dolog ömlik rá, akkor egy idő után nem kapcsol tovább, hanem nézni fogja.

– Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?

– Ahhoz, hogy a televíziózás megváltozzon, először az országnak kellene megváltoznia, hiszen a televízió elég híven tükrözi az ország állapotát. Érdemes a Himnuszban gondolkozni, ha az ember a nemzeti sorskérdésekre keres választ, és a nemzetkarakterológiát próbálja megfejteni. A Himnusz ugyanis halálosan pontosan beletalál a nemzeti karakterünkbe. Megmondja, hogy mi a bajunk, nemcsak akkor, hanem akár ma is. Az, hogy szegények vagyunk, és rosszkedvűek. Az, hogy származás alapján akarjuk meghatározni, hogy ki a magyar és a nem magyar. Az alapján értékelünk, hogy ki jobb- vagy baloldali. Néha olyan országrészekkel van szerencsém találkozni, ahol ezek a kérdések lényegtelenek. Ahol az emberek a hazájukat akarják szolgálni, azt a kis régiót, ahol élnek, amelyre hatással vannak, és az alapján ítélnek meg, hogy a közösségnek használsz, vagy ártasz. Abban látom a reményt, hogy ezek a helyi erők meg fogják oldani a maguk problémáit, és példát fognak mutatni, ami belediffundál az ország lelkébe. Ezen túlmenően, viszonylag közel vannak bizonyos választások, és nagyon valószínűtlennek tartom, hogy a dolgok mozdulatlanul maradjanak, hiszen az elviselhetetlenség határán mozog az ország életének minden eleme. A változások pedig mindig megjönnek, amikor már nem lehet tovább halogatni.

Usztics Anna