Hittel. Becsülettel. Folytatjuk!

– Legutóbb, amikor Potápi Árpáddal készítettem interjút, elmesélte a családja történetét. Minden bukovinai székely családnak valahol közös, mégis egyéni sorsa van. Az öncsaládjának mi a története?

– Őseim az 1764-es madéfalvi veszedelem után hagyták el Székelyföldet. Mária Terézia erőszakos besorozási kísérletei elől a székelyek egy csoportja először Moldvába menekült, majd a soknemzetiségű, többségében román- és ukránlakta Bukovinában telepedett le. 1776-tól kezdődően sorra megalapították az Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva településeket, később innen rajzottak szét szerte a világba. Mindkét szülőm részéről hadikfalvi származású vagyok, édesanyám és édesapám szülei is Hadikfalván születtek, 1937-ben édesapám is ott jött világra. 1941-ben a magyar állam a Bukovinában maradt közel tizennégyezer székelyt Magyarországra telepítette, az akkor négyéves édesapám is Bácskába került a szüleivel, Csibi Antallal és Erős Etelkával. De a székelyek az új lakóhelyükön – édesapámék Horthyvárán – szinte be sem illeszkedhettek, 1944 őszén a közeledő front elől már menekülniük kellett. Csak azt vihették magukkal, ami elfért a szekereken.

– Tehát folytatódott a kálváriajárásuk…

– Folytatódott. Magyarország felé sodródva pincékben, istállókban, olykor lakóházakban húzták meg magukat. 1945 tavaszán Tolna, Baranya és Bács-Kiskun vármegyében találtak otthonra, a kollektív bűnösség vádjával kitelepített németek házaiba költöztették be őket. Ekkor került édesapám Kisdorogra.

– A németek ki- és a székelyek betelepítése mennyire rontotta el a két nép közötti kapcsolatot?

– Elmesélek erről egy családi történetet. Hadikfalva plébánosa, Sebestény Antal, a radóci egyházkerület főesperese, címzetes kanonok és pápai kamarás az áttelepítés után gondjaiba vette édesapámat, húgával, Balbinával és házvezetőnőjével, a lengyel származású Szelesták Júliával közösen nevelték. A Bácskában töltött négy év alatt annyira megszerették egymást, hogy 1945-ben – édesapám akkor már nyolcéves volt – a család úgy döntött, hogy a szülők Palotabozsokon telepednek le, édesapám pedig Kisdorogon marad ezzel a három idősödő emberrel, így továbbra is ők nevelték. Mind a mai napig abban a házban élünk Kisdorogon, amelyet Sebestény Antal esperes-plébánosnak utaltak ki. A kezdeti időszakban, amikor a ház egyik felében lakott a székely, a másik felében pedig a német család, az akkor még kisgyermek édesapám és a német család fia, Johannes Klein jó barátok lettek. Johannes, miután kitelepítették őket Kelet-Németországba, majd a két Németország egyesítését követően is több alkalommal járt nálunk látogatóban. Még az elmúlt tizen-egynéhány évben is, amíg élt, eljött Kisdorogra és vendégül láthattuk – az egykori saját házukban. Nehéz percek voltak ezek, de azt hiszem, a megélt traumák feloldását eredményezték mind a két családban.

– Ön milyen értékeket hoz otthonról?

– A bukovinai székelyek jellemzője a családszeretet, az összetartás, és ez a mi lelkünkbe is mélyen beleivódott. Hárman vagyunk testvérek – van egy nővérem és egy bátyám –, és az idősekhez való ragaszkodás, a velük való szoros kapcsolat már kisgyermekkorunktól jelen volt a mindennapjainkban. Amikor születtem, Balbina néni a hetvenes évei végén járt. Ő vigyázott ránk, gondoskodott rólunk, ameddig a szüleink dolgoztak, így egy nyolcvan-kilencven éves idős asszony értékrendjét szívtuk akkor magunkba, és ez a mai napig meghatározó számunkra. A hit, a vallásosság magvait is ő ültette el bennünk. Legtöbbször a menekülésről mesélt. Neki is köszönhetően pontosan ismertük ennek a népcsoportnak a madéfalvi veszedelemtől kezdődő történetét, és ezeket az ismereteket mindig igyekeztünk gyarapítani. A nyolcvanas években Gyarmathy Lívia rendezésében készült Együttélés című film az első unokatestvérem esküvőjét, a székely Csibi Zoltán és sváb felesége, Pflug Mária történetét dolgozza fel. Nagyon tanulságos: a két fiatal a szüleik és nagyszüleik közötti történelmi-etnikai ellentétek ellenére összeköti az életét, és őértük a tágabb családjaiknak is meg kell tanulniuk békében élni egymás mellett. Ez rendkívül fontos üzenet.

– Amikor Tolna megyében jártunk, hallottunk egy politikai anekdotát, miszerint egyszer Wekler Ferenc SZDSZ-es országgyűlési képviselő megkérdezte az egyik ismerősünket, hogy miért nem lehet legyőzni Potápit, az pedig azt mondta neki, hogy „ne hülyéskedj, ez egy székely vidék, a székelyek összetartanak”. Számít a székely származás a Tolna megyei 2. választókerületben?

– Véleményem szerint nemcsak a székely származás a döntő tényező – természetesen az is számít –, inkább az, hogy Árpád önazonos volt. És ha valaki vállalja az identitását, vállalja, hogy melyik népcsoporthoz tartozik és a kezdetektől fogva tudatában van annak, hogy ez a hovatartozás az életének a része, akkor ez rokonszenvessé válik a többi népcsoporthoz tartozók szemében is. Szerintem ettől volt Árpád ennyire népszerű – és persze a sugárzó személyiségétől, emberi erényeitől. Ő valóban minden téren – tanárként, polgármesterként, országgyűlési képviselőként, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökeként, államtitkárként – egyaránt kimagaslót, maradandót alkotott, erős fundamentumot rakott le, és az is igaz, hogy „ízig-vérig ember”, szerethető és szeretett ember volt. Ezekre a tényezőkre mind szükség volt ahhoz, hogy a vidéken élők határozottan a keresztény hagyományon alapuló értékrend mellett álljanak ki éveken-évtizedeken keresztül, következetesen.

– Potápi Árpáddal barátok voltak. Mit érzett, amikor meghallotta a halálhírét?

– Azt, amit Keresztes Andor máriagyűdi esperes megfogalmazott a gyászmisén: „Amikor Árpád halálhírét vettük, elnémult körülöttünk a világ.” Elnémult a világ és benne mi is. Csak a könnyeink maradtak, a mérhetetlenül nagy szomorúság és vele a szorongás: mi lesz most? Hogyan lesz ezután? Családja, közössége mellett az egész magyarságnak hatalmas veszteség Árpád távozása. Elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan, hogy itt hagyott bennünket. De mennünk kell tovább, mégpedig úgy, ahogyan azt ő tőlünk látni szeretné: magabiztosan, céltudatosan, építve az emberi és politikai örökségére.

– Ő politikai, ön civil pályán járt. Csak most, e rendkívüli helyzet miatt kezdte el érdekelni a politika? Eddig miért nem vágott bele?

– Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy politikai pályára lépjek. A kultúra, a néprajz területén terveztem a jövőmet – bár a napi történéseket természetesen helyi, országos és világszinten is figyelemmel kísértem. Potápi Árpád János váratlan halála azonban valóban új helyzetet teremtett. Sokan megkerestek és kifejezték: szívesen látnák, ha Árpád helyébe lépnék. Búcsúztatásakor a bonyhádi evangélikus temetőben két idősebb asszony odajött hozzám, és azt mondta: „Vigyázz nagyon magadra, mert nekünk most már csak te maradtál.” A kérésre igent mondtam, majd a Fidesz választókerületi szervezete és az országos választmányának az elnöksége is bizalmat szavazott nekem, így lettem a Fidesz–KDNP jelöltje. Első személyes találkozásunk alkalmával Orbán Viktor pártelnök, miniszterelnök ugyancsak a támogatásáról biztosított.

– Mire gondol, amikor azt mondja, hogy Potápi Árpád örökségét szeretné továbbvinni? Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Árpád a választókerületnek mind az ötvennyolc települését jól ismerte, rendszeresen látogatta, és mindegyiknek a sorsát a szívén hordozta. Semmi nem kerülte el a figyelmét, segítségkérésre soha nem mondott nemet, a problémákat nem kerülte meg, hanem a megoldásukon fáradozott. Arra törekszem majd, hogy ezt az utat járjam magam is. Nyilvánvalóan az én személyemben őt keresni nem lehet és nem is volna helyes, de az értékrendünk, a gondolkodásmódunk azonossága, illetve a barátjaként és munkatársaként mellette eltöltött évtizedek tapasztalatai sokat segítenek majd a folytonosság megteremtésében. „Hittel. Becsülettel. Folytatjuk” – ez a jelmondat határozza meg a kampányomat, mert ezekre a kulcsfogalmakra szándékozom alapozni az országgyűlési képviselői tevékenységemet.

– Ezek nagy szavak.

– Hiszek magamban, hiszek a jóakaratú emberekben, és főleg hiszek a Gondviselő Istenben – ezért hittel. Hiszek abban, hogy így, együtt sikerülni fog a fejlődés útján továbbvezetni ezt a Tolna vármegyei régiót. És becsülettel – mert másként nem is lehetne. Kisdorogon megélt szép gyermekkoromban szüleim, nagyszüleim, nevelőim belém plántálták a tisztesség és a becsület fontosságát, nem kérdés, hogy közéleti szereplőként is ez vezérli majd minden gondolatomat, cselekedetemet. Tudom, mekkora felelősség, hogy mindazoknak, akik a bizalmukkal megtiszteltek, ne okozzak csalódást, de megígérhetem: mindent megteszek majd, hogy a térségnek, Árpádhoz hasonlóan, az emberek szívét megnyerő és konkrét eredményeket felmutató országgyűlési képviselője legyek.

– A Magyarság Háza igazgatójaként jól ismeri az elszakított területeken élő magyarság világát, de mennyire ismeri a megyei ügyeket, a választókörzetében élők gondjairól mit tud?

– A Magyarság Háza igazgatójaként sem váltam budapestivé, kisdorogi maradtam. Oda jártam haza hétvégeken és nagyon gyakran hét közben is, ott él édesanyám és a többi családtagom. Folyamatosan jelen voltam nemcsak szűkebb, de tágabb szülőföldem kulturális életében, az elmúlt években Szekszárdon és Bonyhádon folytattam néprajzi kutatásaimat – minden odakötött. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ingáztam kisdorogi otthonom és budapesti munkahelyem között. Ismerem a választókerületben élők gondjait, tudom, mi foglalkoztatja őket, mik a terveik, milyennek képzelik el a jövőt. Készen állok arra, hogy az érdekeiket minden téren képviseljem és azokért minden erőmmel küzdjek.

– Mit gondol arról, hogy a Tisza Párt nem méreti meg magát ezen az időközi választáson?

– A napnál is világosabb: ha elindulnának, az eredmény nem támasztaná alá az időről időre hangoztatott vélt – vagy inkább manipulált – közvélemény-kutatási adataikat.

– Hát arról, hogy Dúró Dóra, a Mi Hazánk Tolnából származó alelnöke is elindul?

– Lépten-nyomon tapasztalom, hogy az itt élők nem értik, miért csak most, ennek az időközi választásnak a küszöbén jutott eszébe Dúró Dórának, hogy Tolna vármegyében született…

– A Demokratikus Koalíció Takács Lászlót indítja, nagy reménnyel, és Vona Gábor Második Reformkora is indulna. Felmerül a kérdés, hogy ön ellen küzdenek-e, vagy egymás ellen.

– Mindkét feltevés igaz lehet, de bevallom őszintén, ezzel a kérdéssel kevésbé foglalkozom. A magam kampányára figyelek, és örülök annak, hogy eddig a pillanatig nem érzékelhető a választókerületben felfokozott politikai hangulat. Azt remélem, hogy ez így is marad. Alapvetően nyugodt természetű és konfliktuskerülő típus vagyok, mindig a békés hangnemet keresem; jelölttársaimnak nemigen lesz alkalmuk részemről ennek az ellenkezőjét megtapasztalni. És ha mindannyian az ünnepi időszakhoz különösen is illő és méltó szelídséggel, jóindulattal közelítünk egymáshoz, azért az itt élő polgártársaink is hálásak lesznek.

– A karácsony, az év vége mennyire nehezítette meg a kampányát? Ilyenkor az emberek inkább befelé fordulnak, családjukkal foglalkoznak vagy kikapcsolódnak. Hogyan kampányol, milyen tapasztalatokat szerzett eddig a „terepen”? Mit mondanak, mit várnak el öntől az emberek?

– Életem egyik legszebb karácsonya az volt, amikor – sok évvel ezelőtt – a teveli hagyományőrzőkkel csobánoltunk, vagyis a bukovinai székelyek betlehemes játéka keretében házról házra vittük a Kisjézust. Kicsit így érzem magam most, bár most nem házról házra, hanem településről településre járok. Már a kampány első szűk két hetében végiglátogattam a helységek több mint egynegyedét, találkoztam fiatalokkal és idősekkel, sportolókkal és kézművesekkel, egyházi és világi elöljárókkal, közéleti szereplőkkel és civil szervezetekkel, részt vettem megemlékezéseken, hangversenyeken, adventi gyertyagyújtáson, mikulásünnepségen és sok más alkalom mellett nemzeti konzultációs fórumokon is találkozhattam az itt élőkkel – előbbit Kocsis Máté frakcióvezető tartotta Dombóváron, utóbbit Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter Bonyhádon. Mindenütt az emberek szeretetét tapasztalom. Hosszan sorolhatnám, hogy jellemzően aprófalvas térségünk településeinek lakói és vezetői milyen álmokat szőnek – közösségek megerősítése, épület-korszerűsítések, energetikai felújítások, falusi turizmus, munkahelyteremtés és számos más területen –, de ettől most eltekintek és inkább azt mondom: azt várják tőlem, hogy a Potápi Árpád Jánoséhoz hasonló elkötelezettséggel képviseljem az érdekeiket a magyar országgyűlésben.

– Ön szerint inkább a helyi ügyekről fog szólni a választás?

– Egy-egy ilyen választásnál összeadódnak a helyi és az országos ügyek. A szavazópolgár úgy teszi fel magában a kérdést: ki az a személy és melyik az a párt, aki és amelyik az én érdekeimet a legjobban, a leghatékonyabban képviselheti helyi és országos szinten egyaránt? Bízom abban, hogy a Potápi Árpád János által megkezdett munka folytatásának ígérete sokak számára meghatározó szempont lesz, amikor arról döntenek, kire szavazzanak 2025. január 12-én. A választókerületben élők biztosak lehetnek benne, hogy ha bekerülök a parlamentbe, akkor azon az úton megyek tovább – hittel és becsülettel –, amelyen Árpád jó negyed évszázada elindult, egyetlen célt tartva szem előtt: a választópolgárok és az ország boldogulását.