Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Bángi-Magyar Anna és Berki Tamás
Hirdetés

Székely János, a Szombathelyi egyházmegye püspöke és a Boldog Ceferino Intézet igazgatója a nyáron nyomasztó hangvételű interjút adott a Magyar Kurír katolikus hírportálnak. Az utolsó órában vagyunk az új Trianon felé című beszélgetésben arra emlékeztetett, hogy a rendszerváltás idején a cigányok helyzete rendkívül rossz irányba mozdult el. A szocializmus évtizedeiben ugyanis a romák munkaképes része többnyire dolgozott, főként a mezőgazdaságban és az építőiparban, ezáltal nemcsak biztos jövedelmük volt, de a többségi társadalom tagjaival is szövődtek kapcsolataik. A politikai berendezkedés megváltozása azonban egy huszárvágással véget vetett mindennek: 1993-ban a cigányságnak már csupán 28 százaléka dolgozott bejelentve, miközben nyomorrégiók alakultak ki mások mellett Borsodban és Baranyában. A folyamatok az azóta eltelt harminc évben sem javultak érdemlegesen, súlyosbítva a nem cigány lakosság teljes közönyével. Pedig ha a legnagyobb hazai kisebbség problémáit nem orvosoljuk valahogyan, az szociológiai robbanáshoz és Trianonhoz hasonló szakadáshoz vezethet a nemzeten belül.

Tisztelettel, de világosan

Bár e jóslat elég sötéten festi le a ránk váró jövőt, a közelmúltban elindult pozitív tendenciák mégis némi derűlátásra adnak okot: ma a roma fiatalok 90 százaléka végzi el az általános iskolát, 24 százalékuk szakmát tanul, 11 százalékuk az érettségit is megszerzi, 2-3 százalék pedig felsőoktatási intézmény hallgatója. E statisztikák alapján a cigányság iskolázottsága tekintetében egész Európában az élen vagyunk, fej fej mellett haladva a spanyolokkal.

Mindez azonban csak akkor ér valamit, ha az iskola befejezése után a romák álláshoz és tisztességes jövedelemhez is jutnak. A közfoglalkoztatás bevezetése e szempontból ugródeszka lehet: bár hosszú távon nem oldja meg senkinek az életét, legalább visszatereli az embereket a munka világába. Székely János emellett üdvözlendőnek tartja a kormány által nyáron indított Felzárkózó települések programot is, amely háromszáz rendkívül elmaradott helység és körülbelül 270 ezer, többségében roma lakosa megsegítését tűzte ki célul, a helyi viszonyokhoz igazodva.

A püspök szerint a hasonló programokon túl a legfontosabb feladat, hogy a társadalom mentalitása változzon meg a cigányokkal szemben, a személyes kapcsolatok és a bizalom újbóli kiépítése révén. Ezért mi magunk is sokat tehetünk, például azzal, ha meglátogatjuk a szomszédunkban élő roma családokat, megtanuljuk a gyermekeik nevét, esetleg segítünk nekik a hivatalos ügyek intézésében. És ugyanígy lényeges lenne, hogy a munkaadók nagyobb türelemmel viszonyuljanak a cigányokhoz: mondjuk nem havonta, hanem hetente vagy akár naponta adnának nekik fizetést. Egy mélyszegénységben élő roma családfőnek rengeteget jelent, ha minden este pénzt vihet haza.

A többségi társadalom normáinak a tisztelete ugyanilyen érvénnyel várható el a cigányoktól is, annak ellenére, hogy Székely János szerint a felnőttkori konfliktusok hátterében olykor gyermekkori sértettség áll. A romáktól gyakran már az óvodában idegenkednek a társaik, és a pedagógusok sem feltétlenül képesek kezelni azokat a diákokat, akiknek az otthonában egész nap bömböl a televízió, a szülők hangosan beszélnek, nincs könyvespolc, és soha senki nem olvas mesét a kicsiknek. Ezektől a gyerekektől nyilván lehetetlen elvárni, hogy csendben üljenek az órákon, első osztályos korukban szinte a nulláról kell kezdeni a szocializációjukat. A beilleszkedési vágy ennek ellenére bennük is megvan, csupán tisztelettel, de világosan kell szólni hozzájuk. Mindkét oldal részéről vannak tehát tennivalók, hogy Magyarország ne problémaként tekintsen a romákra, hanem lehetőségként, egy értékes kultúra őrzőiként.

Ördögi körök

Megtalálni velük a megfelelő hangot ugyanakkor egyáltalán nem könnyű, a romák egy részében felhalmozódott frusztráció időnkénti agresszív előtörése erősíti a diszkriminációt, ami pedig a következő generáció beilleszkedési lehetőségeit rontja – ördögi körről van tehát szó, amit Székely János szerint csak vezérszemélyiségek, hídemberek képesek megszakítani mindkét oldalon

– Az egyik vidéki roma egyházi ünnepségünk alkalmával például megjelent a Magyar Gárda. Egy cigány fiatalember odament az egyikükhöz, és megkérdezte tőle: téged is anya szült? Az illető megdöbbenve igent felelt, mire a roma férfi megölelte, és azt mondta: akkor ezek szerint testvérek vagyunk. Végül együtt mentek el a mulatságra, ahol az eredetileg tüntetni érkezett gárdista még a cigány asszonyokkal is táncra perdült – említ egy nem éppen szokásos példát a püspök.

Ennek a párbeszédnek elősegítése, az említett hídemberek keresése és felkarolása a Boldog Ceferino Intézet egyik fő missziója. Az intézetet 2014-ben alapította a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia azzal a céllal, hogy a cigánypasztorációval foglalkozó lelkipásztorokat segítse, a roma testvéreket az egyházközösségbe hívja, ezáltal a társadalmi kapcsolatokat ápolja. A szervezet egyik önkéntes munkatársa Bángi-Magyar Anna. Tevékenységével mondhatni családi hagyományt folytat, hiszen gyermekként megélte, hogy édesanyja jó barátságban van a szomszédjukban élő roma családdal. Nagyon büszke rá, hogy a Boldog Ceferino immár negyvenhét helyszínen végzi pasztorációs tevékenységét. Gyakorlatból tudja, félelmeink és előítéleteink csakis a személyes kapcsolatok kiépítésével szüntethetők meg, a hit pedig szilárd összekötő kapocs lehet a többségi társadalom tagjai és a romák között.

Az OECD idei felmérése szerint hazánkban ahhoz, hogy egy család a mélyszegénységből (ma körülbelül a lakosság tíz százaléka tartozik ide) felküzdje magát az átlagos életszínvonalra, hét generáció munkája szükséges, Németországban hat, Finnországban pedig három. Éppen ezért nem elég a tűzoltás, a problémák lassan ható, hosszú távú rendezésére van szükség, amihez Bángi-Magyar Anna szerint „az istenhit adhat végtelen erőforrást”.

Előbb a gyomor, aztán a hit

A Ceferino Intézet ennek szellemében jelenleg az ország 70 településén áll kapcsolatban a helyi szerzetesrendekkel és plébániákkal, és körülbelül ötven helységben zajlik a segítségükkel közfoglalkoztatási program. A legfontosabbnak mégis A hit iskolája nevű kezdeményezésüket tartják, amelynek során lelkipásztori munkatársakat képeznek: azok a cigányok, akik aktívan szeretnének dolgozni, és szívesen segítenének sorstársaikon, tanulmányaik elvégzése után csatlakozhatnak a missziós munkához.

Az iskolában eddig közel kétszázan végeztek, így a civilben taxisofőrként dolgozó Berki Tamás is. A roma származású férfi szülővárosában, Ózdon már korábban is folytatott karitatív tevékenységeket, majd Budapesten az Új Jeruzsálem Közösség tagja lett. VIII. kerületi igehirdetéseikhez egyre többen csatlakoztak, így a helyszűke miatt Roska Péter pápai káplán Tömő utcai plébániájára költöztek, ahova rengeteg megtért cigány követte őket. Missziójuk aktív cselekvésben is megmutatkozott, Berki Tamás például újból Ózdon kezdett tevékenykedni. Székely János püspök által megismerkedett a Boldog Ceferino Intézettel, itt elvégezte a lelkipásztori munkatársi képzést, és azóta ő is a szervezet segítőjeként dolgozik. Például gyerekekkel foglalkozik, dicsőítő dalokra, szabad és kötött imádságokra, hittanra tanítja őket, és mások mellett cigány táncokat és tradicionális pásztorjátékokat gyakorolnak, amelyeket közönség előtt elő is adnak. És mivel „éhes gyereknek nem lehet igét hirdetni”, az ebbe a közösségbe járó gyerekeknek minden alkalommal jut étel és mellette jó szó, beszélgetés is, annál is inkább, mert a legtöbben olyan körülmények közt élnek, ahol mindkettőnek igencsak szűkében vannak.