Hirdetés

A mű arra a nem mindennapi brutalitásra fókuszál, amellyel a megszálló magyar alakulatok viszonyultak az orosz, illetve ukrán lakossághoz. Sematizálja és általánosítja ezt a viszonyt, meg sem próbálva bemutatni annak bonyolultságát, a magyar baka kegyetlenségét úgy hangsúlyozza, hogy egyoldalúan kiragadja a háború komplexitásából. A film azon az egyszerűsítő, részben történelemhamisító vonalon halad, amin Szabó István A napfény íze című alkotása. Az ebben megjelenített Petschauer Attilát, az izraelita származású vívót, olimpiai bajnokot a munkaszolgálatos egység kerete öli meg, brutális módon. Szakály Sándor történész szerint ehhez képest magyar hadtörténészek hiteles levéltári dokumentumokat találtak arról, hogy Petschauer Attila szovjet fogolytáborban halt meg, vélhetőleg tífuszban.

Tudjuk, hogy a helyi lakosok és a megszálló katonák kapcsolatát folyamatosan mérgezte a gyanakvás, ahol pedig aktív partizántevékenység folyt, ott tényleg történhettek túlkapások. Ahol nem, ott emberi volt a viszony. Hiteles naplóbejegyzések, visszaemlékezések bizonyítják, hogy a magyar katonát meglepte és valamiféle együttérzésre indította az a végtelen szegénység, az a teljes, még hitükből való kifosztottság is, amelyben Oroszföld és Ukrajna parasztjai éltek. Nemcsak Perjés Géza írt minderről a Hadtörténeti közlemények oldalain, de részletesen taglalja ezt például Somorjai Lajos katonaorvos Megjártam a Don-kanyart című kötete, és így vallanak a már idős veteránok is Sára Sándor 1982-es dokumentumfilm-eposzában, a Pergőtűzben. De ez áll számos baka naplójában is, amely Szakály Sándor történész kezébe került. És itt van Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetvilág című trilógiája is, amelyben azt állítja az író, hogy az ukrán asszonyok sírva búcsúztak a harkovi pályaudvaron a visszavonuló magyar honvédektől.

Népi bosszúállók

A szovjet vezetés már a harmincas években felkészült egy lehetséges partizánháborúra a nyugati határ körzetében. Terveket dolgozott ki, titkos fegyverraktárakat hozott létre, 1942-ben pedig a Sztavka, vagyis a szovjet vezérkar keretében felállította a Partizánparancsnokságot. Sztálin így határozta meg az ellenállók feladatát egy rádióbeszédében: „Elviselhetetlen viszonyokat kell teremteni az ellenség és szekértolói számára…” A cél mindent felülírt. Nemcsak az 1899-es, majd pedig az 1907-es hágai egyezményt – ezek rögzítették a hadviselés szabályait –, de a sajátjaik sorsát, életét is. A partizánmozgalom megsarcolta az orosz és ukrán falvak lakosságát, főként az élelmiszer-tartalék és a vágóállat rekvirálásával, és ha a toborzás nem hozott eredményt, akkor sorozott is. Sőt, szemrebbenés nélkül gyújtott fel, rombolt le településeket, ha a felperzselt föld taktikája ezt követelte. Foglyot nem ejtett. Kíméletlen volt, az esküje is így kezdődött: „Én, a vörös partizán, a népi bosszúállók nagy hadseregének harcosa…” Nem félt, bár tudta, ha elfogják – már csak a hágai követelmények megsértése miatt is –, kivégzik. Főként úgy, ha a harcban például magyar vagy német egyenruhát viselt, mert ez gyakran előfordult. Itt kap értelmet az, hogy a fogságába esett idegen katonákat sokszor meztelenre vetkőztette, mielőtt végzett velük.

Természetesen minden partizáncsoport tudta, hogy nehéz helyzetbe kerülnek azok a falvak és lakóik, akik együttműködtek velük, illetve akiket együttműködésre kényszerítettek. Nincs és nem is volt hadsereg a világon, amely katonának és ne banditának tekintené az ellene harcoló partizánt. Annak tekintették a cári csapatok is 1849 augusztusában. Amikor gerillák nyugtalanították őket Losonc térségében, válaszként felégették az egész várost. Pedig a szívük mélyén egy kicsit még szimpatizáltak is a magyar szabadságharccal…

Korábban írtuk

A Sztálin-zseb brutalitása

A Természetes fény című alkotás – a maga küldetéséhez híven – csak nagyon elnagyoltan ábrázolja a partizánok alakját és mentalitását. Van a műben emberekre istállót gyújtó magyar katona, de nincs katonákra istállót gyújtó partizán. Például egy Zoja. Ő a nép legendává vált partizánlánya, aki Petriscsevónál dobott fáklyát az alvó németekre, újabb kutatások szerint viszont a falu lakóinak gabonaraktárát akarta felégetni a felperzselt föld jegyében. Elfogták, kivégezték.

Szabó Péter hadtörténész beszélt arról például egy korábbi interjújában, hogy 1942. július 16-án Dubrovicsi környékén tőrbe csalták a magyar 2. hadsereg 38/1. zászlóaljának géppuskás századát. Az elfogott honvédeket egy erdei tisztásra terelték, meztelenre vetkőztették, majd legéppuskázták őket.

Ilyen esetekben gyakran „jelet” is akartak hagyni maguk után. Előszeretettel alkalmazták például a „Sztálin-zsebet”, vagyis felhasították az ellenséges katona gyomrát, és belegyömöszölték a levágott fejét. Persze, a honvédek bosszút esküdtek bajtársaikért, amikor megtalálták az állatias módon megcsonkított testeket… Szabó Péter visszaidézte az urivi ütközetet is, a hídfőcsaták idején. Itt a honvédek azt látták, hogy a helyi lakosok segítik, bújtatják a visszamaradt szovjet orvlövészeket. A soproni 4. gyalogezred bele is rohant a tüzükbe. És a magyar kötelék dühében „elszámoltatta” a lakosságot.

Bújtatás, segítés… Babucs Zoltán hadtörténész arról írt egy 2017-es cikkében, hogy Szeredina-Budánál egy este menekülő asszonyok akarták elhagyni a falut szamaraikkal együtt, hátukon zsákkal. Az egyik szolgálatos honvéd megfogott egy zsákot, és az csörömpölt. Teli volt fegyverrel, lőszerrel, kézigránáttal.

A brjanszki erdőség volt a leghevesebb partizánharcok színhelye. Aki ott szolgált, az már a legelején rádöbbent, hogy itt senki sem kér, de nem is ad kegyelmet. A partizán a latrina fekáliájába lökte az esti szürkületben szükségére siető honvédet. És ott tartotta, amíg meg nem fulladt. Ne mentsünk fel senkit, de erre ugyan milyen válasz érkezhetett?! Több magyart a törvény kergetett ide, például valamilyen súlyos testi sértés, késelés következtében választhattak a börtön és Brjanszk között. Sokan előbb elestek, mint hogy ráébredjenek, mennyire rosszul döntöttek.

Válasz és viszonválasz

A honvédség VKF 1. osztályának napi jelentéseiben leírták a partizánellenes akciókat a házak felgyújtásával és más pacifikáló részletekkel együtt. Jelentés született például egy Torovkában lezajlott bevetésről, ahol a partizánok kicsúsztak a honvédek kezei közül. Hát elővették a lakosokat, akiket partizánok segítőinek véltek. Más dokumentumokból kiderül, hogy a katonai vezetés igyekezett megbüntetni a durva kilengések elkövetőit, de a háború sodrában ez Torovkánál elmaradt valamiért.

Nem maradt el viszont a délvidéki razziánál. Erről csak annyit tud a mai közvélemény, hogy a magyar hadsereg akciója 3390 polgári áldozatot követelt. Köztük magyar életeket is. Az már nem ismert, hogy a razzia válasz volt a Sajkásvidéken rendkívül felerősödött, majd onnan továbbgyűrűző partizántevékenységre, és hogy a szerencsétlen akciót a részvevők, parancsnokok elszámoltatása követte, sőt, 1943-ban a magyar országgyűlés döntött a razziában elhunyt személyek családjainak kárpótlásáról.

Mégsem maradt el Tito partizánjainak „hálája” 1944 októberében. Kerestek például egy Kiss József nevű férfit, hogy kivégezzék. Nem találták otthon. Sebaj, odébb mentek két-három utcával, és kivégeztek egy másik embert, akit szintén Kiss Józsefnek hívtak. Természetes fény?! A szabadkai városháza udvarán kubikuslapáttal hányták nagy hordókba a kövezeten megkocsonyásodott vért.

A magyarok vérét…