Írta: Gőgös Norbert

Fényképezte: Emri Andrea, Hutka Gábor és dr. Marjai László

A 2400 kilométer hosszúságú folyam a „Világ tetején”, a Pamírban ered, hatezer méter magasságban. A gleccserolvadékkal táplált felső ágak egyike a Zorkul-tóból kiömlő Pamír folyó. Az ókori görög-római geográfusok Oxus néven emlegették a titokzatos folyót, aminek magashegységi szakaszai akkor még teljesen ismeretlenek voltak. Az Oxus felső szakaszának felkutatásában, feltérképezésében a magyar Stein Aurél játszott úttörő szerepet az 1900-as évek első harmadában.

A Pjandzs folyó (Afganisztán és Tádzsikisztán természetes határa sok száz kilométer hosszúságban) a mai Üzbegisztán földjére érve nyeri el világszerte ismert modern nevét: Amu-darja.

A név eredete: Amu (Türkmenabad városának régi neve), Darja (tenger perzsa nyelven). Az „Amu tenger” sárga víztömege (a víz ízéről és minőségéről Vámbéry Ármin azt írta 1863-ban tett felfedező útja után, hogy jobb volt bármelyik európai folyóénál vagy hegyi patakénál) megállíthatatlanul hömpölygött a Kara-kum és Kizil-kum sivatagok vidékén át az Aral-tóba.

A folyó ősi arab neve, Jayhoun, a Bibliai Gihon-ból ered, ami az Édenkert négy folyójának egyike. Az iszlám világban az Amu-darján túli területet ma is sokszor Mawarannahr (kiejtve: Mavarúnnar) néven említik. Az arabból eredő név jelentése „A folyóköz”, ami megegyezik az antik görög-római világban használt Transoxiana jelentésével. (A folyóköz északi határa a Szir-darja folyó.)

A Mawarannahr elnevezést a VII. század végétől egyre többször váltotta fel a Turán kifejezés. Ennek oka az, hogy a keleti sztyeppékről egyre nagyobb tömegekben érkeztek azok a nagyállattartó türk népek, akik a letelepedett irániaktól eltérő életformát hoztak magukkal.

A „Tur földje” elnevezés az idők folyamán a „Türkök földje” értelmezést nyert. A nomád életet élő türkök földje délen az „Amu tengerig” és az azt kísérő Kizilkum sivatagig terjedt. Ettől az egyértelműen kirajzolható kulturális határtól délre, már csak nagyon kis létszámban telepedtek meg türk törzsek.

Az Amudarja völgyét és vizét sok helyütt közösen használták fel a földművelő városlakók és a turáni nomádok. Élet a Kizil-kum sivatagban Turán néhai íjfeszítő népeinek déli határvidéke a Vörös Homok (a Kizil-kum jelentése a közép-ázsiai török nyelveken) 300 ezer négyzetkilométer területen fekszik, a mai Üzbegisztán és Kazakisztán területén.

A hatalmas kiterjedésű síkságokon egymást váltják a gyér növényzettel fedett barkánok, illetve az agyagos sivatagok, a takírok (a takír török kifejezés). A csapadék évi mennyisége csak ritkán haladja meg a 200 millimétert. A Kizilkumban csak a folyóvölgyek, illetve az oázisok alkalmasak növénytermesztésre.

A XX. századi öntözéses földműveléssel kapcsolatos kísérletek a rengeteg befektetett munka és áldozat ellenére csak ökológiai problémákat eredményeztek. A 20-30 méter magasságú, vöröses barkánok vidékén egyedül a nomád hagyományok elemeit még mindig továbbvivő pásztorok (karakalpakok, kazakok és üzbégek) képesek megélni.

A szovjet időkben tiltották a jurták használatát, a szélsőséges éghajlaton sokkal kevésbé praktikus, olcsó házakba kényszerítették a büszke nomádok unokáit. Az állatállomány zömét a juhok, illetve baktriai tevék (kétpúpú) és ménesben tartott lovak alkotják. A családi birtokok körül az óriási szabad területeken „kószálnak” az állatok. Ebben a félvad világban csak az itató mellett találkozik a jószág és a gazda, naponta kétszer. A családok étkezése az ősi módon elkészített hús- és tejtermékeken alapul. A pénzkereset nagyobbik hányada a juhok eladásából származik, de a baktrai tevék gyapjúja, teje és munkája is bevételi forrás.

A nagytermetű, határozottan szép izomzatú melegvérű lovak leginkább az Akhal Teke fajtára hasonlítanak (a honfoglalás kori magyar vezérsírok lovai). A lovak fajtabesorolásával, törzskönyvezésével nem sokat törődnek a helyi családok.

A lovak fajtája felől érdeklődők legtöbbször az „ezek jó lovak…”, „a mi lovaink…”, „kazak lovak…” válaszokat kapják. Bárcsak itt lenne Cseppentő Attila, fut át a magyarországi kérdezősködő agyán, ő bizonyára tudná a választ. (Cseppentő Attila az Ópusztaszeri Akhal Teke ménes megteremtője.)

Magyar utazók a határvidéken Az utóbbi 15 évben Kizil-kum sivatagban is megjelentek a turisták. Csekély számú, de annál érdeklődőbb külföldi vendég érkezik ide, hogy megtapasztalja a turáni életet és az éjszakákat, a szabad ég százezer csillaga alatt. Az ősi kulturális hasonlatosságok miatt a magyarok itt nem csak turisták. Amolyan visszatérő rokonok inkább. A Vörös Homok védett völgyeiben kialakított jurtatelepek dr. László Gyula honfoglaló magyarjainak táborait idézik. Az iskolapadokban hallomásból ismert nemez itt kézzel érinthető, a jurta küszöbén keresztül 1500 éves időhatáron lépünk át. A jurtában letelepedve, nagyon kevés az olyan magyarországi látogató, aki ne tűnődne el azon, „…hogyan is lehetett annak idején”?

Turán a térképeken

A modern földrajztudomány a cári Oroszország hivatalnokaival együtt érkezett a térségbe az 1860-as, 70-es években. A „semmit nem bolygatni” politikát alkalmazó, kimondottan türelmes és elfogadó hozzáállású orosz rendszer „Orosz-Turkesztánná”, illetve „Nyugat- Turkesztánná” formálta a Turánt is magába foglaló közép-ázsiai sztyeppéket és magashegységeket.

Orosz-Turkesztán feltérképezésével egy időben zajlott a térség geológiai és morfológiai feltárása is. Az egymást követő földmérő és geológuscsoportok közül voltak, akik a születendő vasutak vagy utak számára mérték a terepet, és voltak, akik ásványkincsek után kutattak. Az 1890-es évekre megszokottá vált a mai természetföldrajzi nevek használata. A Turáni-alföld berajzolásakor a déli határt továbbra is az Amu-darja folyó alkotta, míg a bizonytalanabb északi határ a Kazah-hátságnál, illetve a Torgaj folyónál húzódott és húzódik ma is. A Turáni-alföld nyugati határa az Usztyurt-plató, illetve a Kaszpi-tenger, míg keleti végeit az áthatolhatatlan Tiensan, a „Mennyei-hegyek” vonulatai alkotják. Az Orosz-Birodalom növekedésével a Turáni-alföld területe is gyarapodott.

Hogyan lehetséges ez? – kérdezhetjük jogosan. A tekke törzs 1882-es legyőzése után, a mai Türkmenisztán területén is stabilizálódott a cári hatalom, s ezt követően már a Kara-kum sivatagot is a Nyugat- Turkesztánhoz tartozó Turáni-alföld déli csücskeként ábrázolták.

Ha meg akarjuk válaszolni, hol van Turán, a Turáni-alföld kiterjedésének meghatározása mellett, az Oroszországhoz csatolt, majd az 1990-es években a Szovjetuniótól függetlenné vált közép-ázsiai országok felsorolásával tudunk a legjobb megközelítő választ adni. Turán, a néhai nagyállattartó türk népek földje, a mai modern Karakalpakisztán, Kazakisztán, Kirgízia, Tadzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán közigazgatási kereteihez tartozik.