Hollóháza eredetileg nem porcelángyár volt, csak a szocializmusban tették azzá, hogy legyen a munkásosztály asztalán olcsó porcelántányér. Ugyanolyan jó példája ez a hibás döntéseknek, mint a nehézipar túlfejlesztése az ötvenes években.

Párthatározat született 1965-ben, hogy márpedig itt porcelánt kell gyártani, és ha egyszer a Borsod megyei pártbizottság valamit elhatározott, az általában úgy is lett.

Abban a szűk völgyben, ahol Hollóháza fekszik, nincs elég hely a terjeszkedésre, ezért hozták létre a hatvanas években az Alföldi Porcelángyárat, de az a kevés, ami volt, alaposan ki lett használva. Amíg kőedénygyárként, pontosabban manufaktúraként működött, addig sohasem dolgozott benne száznál több ember, a fejlesztés után ez a létszám jócskán megnőtt, a nyolcvanas években már ezerkétszázan dolgoztak a gyárban.

A korábban hatszáz lelkes falu lakossága addigra megközelítette az ezret, sokan a környező falvakból jártak be. Addigra két gyár működött, mert a Szász Endre képzőművésszel létrejött együttműködés miatt külön építettek egyet, ami már akkor veszteséges volt, amikor elindult. Ráadásul a porcelán iránti kereslet a nyolcvanas években egyre csökkent, egész Európában bajba kerültek a gyárak, 1986-ban már Hollóháza is pénzügyi segítségre szorult.

Az azóta eltelt huszonöt évben fokozatosan csökkent a dolgozók létszáma, de valami különös ok miatt az irodákban sokkal kevésbé, mint a termelésben. Mintha megállt volna az idő, mintha Hollóházán nem akart volna elmúlni a szocializmus. Hát most elmúlt. Az irodai létszám, az igazgatót is beleszámítva, néhány fő, a teljes létszám pedig kilencven, és ebben a gyár márkaboltjaiban dolgozó eladók is benne vannak. Nemrégen még tizenöt ilyen üzlet működött az országban, mára csak tíz maradt, a veszteségeseket megszüntették.

Tovább már nem lehetett halogatni, tavasszal döntés született, hogy életet lehelnek a Hollóházi Hungarikum Nonprofit Kft.-be, egy állami tulajdonban lévő kis cégbe, amit néhány évvel ezelőtt a gyár múzeumának működtetésére hoztak létre, de alig pislákolt benne az élet. Két feladatot kapott, az egyik, hogy tárgyaljon a felszámolóval, ugyanis a gyárat korábban üzemeltető cég június óta felszámolás alatt van, a másik, hogy fenntartsa a termelést.

A gyár egyébként hetvenhat százalékban állami tulajdon, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőé, a maradék huszonnégy százalék pedig magánkézben van. Pálfi József, a Hungarikum Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója a felszámolót jó hírű szakembernek tartja, aki rugalmasan gondolkodik, belátta, hogy a gyárnak működnie kell a felszámolás ideje alatt is, így most a kft. jelképes díjért béreli a gyártáshoz szükséges gépeket, hogy folyhasson a munka.

− A jövő ezek szerint az, hogy önök átveszik a gyárat, és megpróbálják tovább működtetni?

− Úgy látom, hogy nincs más érdeklődő – mondja Pálfi József, aki az egész európai porcelángyártás helyzetéről sötét képet fest. – Nyilván megmarad még egy ideig itt is a porcelánkészítés, de nagyobb részben át kell térnünk a kőedénygyártásra.

− Ez miben különbözik a porcelántól?

− A kőedény egy anyagféleség, mint a kerámia, tehát nem kőből készült edényt jelent. Egyszerűbb a gyártása, mint a porceláné, mert csak kétszer kell kiégetni, míg a porcelánt háromszor, de sokszor ahhoz, hogy hibátlan legyen, még egy negyedik égetés is kell, és a díszítés miatt további égetésekre is szükség lehet. A kőedényt száz évvel ezelőtt kemény cserépnek is nevezték, akkor nagy divat volt, mert jobb minőségű, mint a fazekasok munkái, hiszen magasabb hőfokon égetik, és tömörebb, könnyebb elmosogatni. Az alapanyaga ugyanúgy a kaolin, a földpát és a kvarchomok, mint a porceláné, a gyártás során nem is lehet megkülönböztetni a kettőt egymástól. A végén is ugyanolyan terméket kapunk, csak a kőedénynek van néhány százalék nedvszívó képessége. A ráfestett minták mindig egyszerűbbek, mert a mázas égetés előtt festik, amikor még gyorsan szívja be a nedvességet, ezért ha elrontják, nem lehet nyom nélkül letörölni róla a festéket. Sokszor az egész edényt színesre festik a mostani divatnak megfelelően. Mindenütt lehet látni ilyen bögréket, tányérokat a különböző lakberendezési áruházakban, az ára körülbelül harmada az itt készülő porcelánnak.

A válság óta felére csökkent a hollóházi termékek belföldi forgalma, a korábbi egymilliárdról ötszázmillióra, ezért is kellett bezárni néhány márkaboltot. A kereslet tavaly már annyira visszaesett, hogy alig akadt munka, az emberek nyáron már jobbára csak az udvart söpörték. A termelést egy osztrák cégnek végzett bérmunka tartotta és tartja fenn most is, és valószínű, hogy a közeli jövőt is a bérben végzett, tehát nem saját márkanéven forgalomba hozott termékek gyártása jelenti.

A kőedény készítésének fogásait is ez az osztrák cég tanította be a dolgozóknak, saját költségén kivitte az asszonyokat Ausztriába, gépeket hozott a gyárba, ecseteket, festéket, anyagot adott, így nem került semmibe az átállás annak idején. Azóta néhány rossz döntés meggyengítette a kapcsolatot, de a kft. tiszta lappal kezd, most tárgyalnak egymással, csak félő, hogy a nyugati piacon sem sokkal jobb a helyzet, a válság ott is komoly gondokat okoz. Szerencsére egy olasz cég is lehetőséget kínál, ők finomkerámiát szeretnének gyártatni Hollóházán, kis állatfigurákat, most készülnek a mintadarabok.

Más cégek termékeit bérmunkában gyártani jó megoldásnak tűnik ebben a helyzetben, mert így nem kell kockázatot vállalni. A haszon kisebb, de biztos. − Valahogy úgy, ahogy a könyvkiadásban a nyomda teszi – mondja Pálfi József, aki erről a területről érkezett a porcelángyártásba.

– Mi egy kis nyomda akarunk lenni, akik a nagy európai márkáknak a kisebb darabszámú termékeit gyártjuk. A kiadó vállalja a kockázatot, ő ismeri a piacot, a nyomda alacsonyabb áron adja a terméket, de biztosan megkapja a pénzét a teljes kinyomtatott mennyiség után. Nekünk nem az a fontos, hogy minél nagyobb nyereségünk legyen, hanem az, hogy minél több dolgozónak meglegyen a biztos megélhetése, hiszen a mostani átalakításkor a termelésből is kénytelenek voltunk sokakat elbocsátani. Többségüket minél hamarabb szeretnénk visszavenni. A célunk egy körülbelül százötven fős cég, nagyon kevés irodai dolgozóval. Természetesen marad a porcelángyártás is, de amennyit most el tudunk adni belőle, abból csak ennyi dolgozót lehet foglalkoztatni. Ahhoz, hogy a létszámot emelhessük, meg kell indulnia az említett bérmunkáknak. Most a SAS légitársaságnak is gyártunk fedélzeti edényeket, éppen ezekben a percekben rakják kamionra az első szállítmányt, kíváncsiak vagyunk, mennyire lesznek elégedettek a termékünkkel. Ez is nagy lehetőség, sokat várunk tőle.

− Nagyon nehéz helyzetbe kerültek az elbocsátottak?

− A bérgarancia-alapból megkapták a fizetésüket és a végkielégítést, úgyhogy nem volt olyan nagy az elbocsátás okozta megrázkódtatás, nem üres zsebbel kerültek az utcára, de persze lelkileg így is nehéz. Egy ilyen kis faluban, ahol alig van esély munkát találni, különösen az. De nem járkálnak vasvillával az emberek az utcán, és nem tüntetnek. Szerencsére sokan tudtak élni azzal a lehetőséggel, hogy a nők negyven év munkaviszony után nyugdíjba mehetnek. A közeli Kassa is kínálhatna munkát, hiszen nagy város, de ott meg a nyelvi különbségek okoznak gondot. Azért bízom benne, hogy a többséget jövőre vissza tudjuk venni.

Boros Károly