A hungarikumok védelme hozzátartozik nemzeti önbecsülésünkhöz. Az utóbbi esztendőkben e téren történt némi előrelépés, de őshonos állataink közül valahogy mindig kimaradnak hagyományos halfajaink, pedig vizeink élővilága ugyanúgy egyedi, mint az egész Kárpát-medence szélsőségektől mentes klímája.

A Balaton általában a nyári évadban kerül a figyelem középpontjába, pedig az év más időszakaiban is zajlik az élet legnagyobb tavunkon. Ősszel például befejeződtek az idei haltelepítések, melyeket szigorú előírások szabályoznak. Ez persze minden esztendőben így van. Idén viszont fontos fejleményre került sor, a balatoni szakemberek a valamikor őshonos aranykárász példányait is útjukra bocsátották.

Ez azért jelentős cselekedet, mert miként a szárazföldön, vizeinkben is alaposan megváltozott az élővilág az utóbbi évtizedekben: téridegen, gyakran igen erőszakos életmódú fajok jelentek meg, sokszor szervezett betelepítés útján. Ezeknek persze megvolt a maguk biológiai célja, csakhogy a kockázatok és a mellékhatások mára sajnos vállalhatatlanoknak bizonyultak. Szerencsére a felelős halgazdálkodás eljutott oda, hogy a káros következmények lajstromozásán túlmenően érdemben befolyásolja a vízi élővilágot.

A Balatonon erre jó példát adott az idei haltelepítési folyamat, melynek során, miként Szakál Tamás, a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. horgász-turisztikai és marketingmenedzsere a Demokratának elmondta, 250 ezer 3-6 centiméter közti csukaivadékot, egymillió előnevelt, ötvenezer egyéves fogast, tízezer compót, 320 ezer pontyot és – a korábbi évek pontymennyiségből tíz tonnát kiváltva – hatvanezer aranykárászt (más néven széles kárászt) telepítettek a tóba. A munkát nehezíti, hogy a horgászok többsége hiányosan vagy egyáltalán nem tölti ki a fogási naplót, noha elvileg nem kaphat éves állami horgászjegyet az, aki január 10-éig nem adja le a dokumentumot. Ez ugyanis fontos információkkal szolgálhat a statisztikakészítéshez, ami nagyban megkönnyítené a telepítéseket.

Ezekre azért van szükség, hogy fenntartható legyen a halfajok egyensúlya, illetve – mivel szegény az eklézsia – az sem mindegy, hogy a horgászok milyen szerencsével vallatják a vizet. Manapság ugyanis nagyjából 25 ezer darab éves területi engedélyt váltanak ki a pecások, miközben az 1960-as években még csak körülbelül hétezer fizető horgász hódolt kedvenc sportjának a Balatonnál.

A halgazdálkodás a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. kötelezettsége, mely idén jött létre a Balatoni Halászati Zrt. jogutódjaként. A cég a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumhoz tartozik, a Balatoni Nemzeti Park igazgatósága látja el a közvetlen irányítást. A társaság feladata, hogy a tó halállományát halászattal, illetve nemes halak nevelésével és telepítéssel szabályozza. Utóbbiak mindössze tíz százalékát teszik ki a halászzsákmánynak, mivel tudatosan nagy szemű hálóval dolgoznak. A beépítések, a vízinövényzet ritkítása miatt jelentősen visszaszorultak e nemes halfajok ívóhelyei, ezért mesterségesen igyekeznek ezt is pótolni.

Az ily módon teljesített szabályozásba röpke bepillantást nyerhettünk Siófokon jártunkban, amikor a cég halászai déltájban tekintélyes busazsákmánnyal érkeztek be a vízről.

– A cél, hogy a busákat úgynevezett irányított halászattal eltávolítsuk a Balatonból, illetve szabályozzuk az állomány nagyságát – mondta Varga László, a cég vezérigazgatója.

Manapság rossz idők járnak a tájidegen fajokra. Az angolna, az ezüstkárász, a törpeharcsa már nemkívánatos vendég.

De hogy kerültek ide az idegen fajok? A távol-keleti eredetű fehér és a pettyes busa betelepítése 1971 és 1982 között zajlott le Kínából, illetve a Szovjetunióból.

Akkoriban az aggasztó méreteket öltött eutrofizáció volt a telepítés oka, vagyis az a folyamat, amelynek során a Balatonba részben szennyvízzel (akkoriban még csatornázás híján a part menti települések többsége közvetlenül a tavat mocskolta), illetve eső vagy szél útján bekerülő nitrogén és foszfor túlzott felhalmozódása következtében elszaporodnak az úgynevezett elsődleges termelő szervezetek: algák, fitoplanktonok (a vízben lebegő egyszerű szerkezetű növények), hínárfélék és így tovább. Az elpusztult algákat, fitoplanktonokat baktériumok falják fel, amik e folyamathoz viszont sok oxigént használnak el, vagyis a jelenség következményeként oxigénhiányossá válik a víz, és halpusztulás következik be.

Mivel a busák planktonevők (horoggal nem is igen lehet őket megfogni, legfeljebb etetőanyag-felhőben lebegtetve, inkább véletlenül, gyakran kívülről akadva szoktak a pecások zsákmányaivá válni), betelepítésük azzal kecsegtetett, hogy helyreáll a Balaton élővilágának egyensúlya. A várakozások jelentős részben teljesültek, csakhogy a Kínából érkezett hal tápcsatornájából távozó ürülék még rosszabb állapotot idézett elő, mint amit orvosolni akartak.

Ráadásul a busák zavarják az őshonos fajok ívását, mert agresszívan elüldözik környezetükből azokat. Ezért kell csökkenteni ezen idegen faj arányát, melyből jelenleg mintegy 5-8 ezer tonna úszkál a Balatonban, 50-60 kilogrammos példányok is akadnak köztük. Eddig körülbelül 450 tonnát sikerült visszahalászni.

Míg a busaállomány ritkításában egyetértés van a szakmán és a horgászszervezeteken belül, az angolnát illetően már megoszlanak a vélemények, sok pecás kifejezetten szereti a kígyótestű ragadozót horogra csalni, mivel nem adja olcsón az életét, jó verekedő, továbbá a türelmet is próbára teszi, amennyiben az óvatoskodó horgászok szerelékét képes annyira összegubancolni, hogy azon már csak az olló segíthet. Rendkívül ízletes húsa pedig kedvelt csemege. Ugyanakkor rendkívül falánk ivadékpusztító.

Érdekes módon az Európai Unió más országaiban védett ez a különös, úgynevezett katadrom faj, mely édesvízben él, de tengerben, mégpedig kizárólag a titokzatos Bermuda-háromszögnél található Sargasso-tengerben ívik. Az ivadékok – ha nem telepítik őket – hosszú vándorlással jutnak el az édesvizekbe, tehát meglehetősen életképes fajról van szó. A titokzatos angolna további sajátossága, hogy más fajoknál jóval hosszabb ideig életben marad a szárazon, mivel fejlett bőrlégzése van. A halászok rendszerint a tengeri folyótorkolatoknál fogják őket, és mivel népszerű a konyhaművészek között, szervezetten is telepítik. Így került a Balatonba 1961-ben, ahol 1991-ben volt az utolsó telepítés. Ma mintegy 750 tonna lehet belőle a tóban.

Az angolnát nem hálóval fogják a halászok, miként Szakál Tamás elmagyarázta, hanem egy sajátos eszközzel, az angolnacsapdával, amelyet a Sió-csatorna zsilipjéhez telepítettek. Az alkalmatosság a tésztaszűrő elve alapján működik: a hal a Balaton vízszintjének csökkentésekor a lyukakon bekígyózik, de ki már nem jut, a halászok pedig egyszerűen kiemelik a tekergőző halakat.

Ha a Magyarországon fellelhető halfajok között népszerűtlenségi sorrendet kéne felállítani, egyértelmű győztes lenne a törpeharcsa, annak ellenére, hogy húsa szálkátlan és igen ízletes, sokan a halászléalapba is tesznek belőle. Ez a mohó kis ragadozó az amerikai földrészről származik – akárcsak a filoxéra vagy a kolorádóbogár, jegyezhetnénk meg némi malíciával.

Akárhogy is, a törpeharcsát 1904-ben kezdték betelepíteni a Balatonba fenti gasztronómiai erényei miatt. Ugyanakkor elképesztő étvágyú ikra- és ivadékfaló, továbbá rákokat és békákat is előszeretettel ejt el, így ahol túlszaporodik, ott képes gyorsan felborítani az adott vízterület élővilágát. Horgászszempontból nem túl jelentős faj, bár szórakoztató rá pecázni, mivel mohón és lendületesen kap, és ahol él, ott általában sok van belőle, így temérdek mennyiségben fogható. Az 1960-as években – látva falánkságát – leállították betelepítését. Halászata törpeharcsacsapdával történik, ami voltaképp egy sajátos kiképzésű varsa. Ebbe speciális csalétket helyeznek, hogy ily módon célzottan az ivadékzabáló idegent fogják meg.

Érdekes módon kevésbé népszerűtlen, bár szintén idegen faj az ezüstkárász. A pontyra külsőleg szinte megszólalásig emlékeztető, gyakorlatilag csak a bajusz hiánya alapján megkülönböztethető hal kelet felől érkezett, őshazája Kína, Korea, Japán, illetve Szibéria. A fentiekkel ellentétben nem kellett telepíteni, lenyűgöző életképességével és szaporaságával nem szorult rá erre. A XVII. században jelent meg Magyarországon, az 1950-es évekre már egész Európát meghódította ez az igénytelen, ugyanakkor meglehetősen erőszakos faj. A tarolás magyarázata a gynogenezis, vagyis az a jelenség, melynek során az ívásra érett nőstények ikráikat – miként a madárvilágban a kakukk – más halfajok (ponty vagy bodorka) ikrái közé teszik le. Ezeket más fajok hímivarsejtjei termékenyítik meg, anélkül azonban, hogy a kromoszómák részt vennének az új egyed kialakításában. Vagyis más fajok hímivarsejtjei genetikailag színtiszta ezüstkárászok kialakulásában vesznek részt. Utóbbiak ivaréretten egytől egyig nőstények lesznek.

Mint föntebb említettük, idén először tíztonnányi pontyot az ezüstkárász által meglehetősen elnyomott aranykárásszal váltott ki a halgazdálkodási társaság. Az őshonos aranykárász faj példányai október közepén, majd novemberben foglalhatták el új élőhelyüket. Közülük százötvenet megjelöltek, hogy ily módon nyomon követhető legyen az aranykárászok Balatonbéli vándorlása, gyarapodása. A cég ötezer forintos engedményt ad a következő éves területi engedély kiváltásakor azon horgászoknak, akik ilyen példányok kifogásakor beszolgáltatják a társaságnak a jelölőt és az adatokat. Ily módon új fejezet nyílt a balatoni haltelepítésekben, s van rá remény, hogy a tó élővilágának egyensúlya a téridegen fajok rovására helyreáll.

Ágoston Balázs

Az idegen nem szép

A XIX. század első felének honi feljegyzései még káprázatos halbőségről tanúskodnak, ám a lápok lecsapolása, a folyószabályozási láz, az ipari tevékenység, a vízszennyezés, illetve a vizekbe telepített műtárgyak (zsilipek, duzzasztógátak, vízlépcsők) miatt életterük jelentősen leszűkült. A tokféle, főképp a több száz kilogrammosra is megnövő viza a XIX. században a Duna egyik jelképe volt, sőt még az 1950-es években is viszonylag gyakran előfordult a folyóban, ma már azonban elvétve bukkan fel Magyarország területén, legutóbb 1987-ben akadt fenn egy példány a százhalombattai hőerőmű zsiliprendszerénél.

Őshonosnak tekintendők a természetvédelemről szóló 1996. évi LIII. törvény értelmében „mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence természetföldrajzi régiójában – nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként – élnek, illetve éltek”, míg „behurcoltak vagy betelepítettek azok az élő szervezetek, amelyek az ember nem tudatos (behurcolás) vagy tudatos (betelepítés) tevékenysége folytán váltak a hazai élővilág részévé.”

Ennek megfelelően a történelem során hazánk természetes vizeiben előforduló 81 halfajból 17 idegen. A busán, az angolnán, a törpeharcsán és az ezüstkárászon kívül közéjük tartozik a Jangcéban és az Amurban őshonos amur, mely betelepítésének célja szintén az eutrofizáció semlegesítése volt, csakhogy a nádasokban is nagy kárt tett, elpusztítva ezzel az őshonos fajok ívóhelyeit. Ráadásul testtömegének 120 százalékát is képes egy nap felfalni, pedig 50 kilogrammnál is nagyobbra nőhet.

Téridegen fajok ezeken kívül: a rokonához hasonlóan ivadékpusztító fekete törpeharcsa, az amuri géb és a Fekete-tengeri származású, szintén mohó ikrafaló Kessler-géb, az amerikai eredetű, rendkívül szapora, egyeduralkodóvá válni képes, ikrával és ivadékkal is táplálkozó naphal, a kínai eredetű, ikrafaló razbóra, továbbá akadnak olyan fajok is, amelyek nem okoznak károkat: a Balkánról északabbra húzódott balkáni csík, az Észak-Amerikából bevándorolt szivárványos pisztráng, a háromtüskés pikó, az amerikai eredetű pisztrángsügér, a Fekete-tengeri folyótorkolatoknál őshonos tarka géb és rokona, a folyami géb.

Nem kell a panír

A hagyományos magyar konyha sokféle halételt ismert, főként a böjti időszakokban fogyasztottak sokat eleink. A kopoltyúsokban meglévő Omega-3 zsírsavak bizonyítottan jótékony hatásúak a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében – ha nem semlegesítjük erővel ezen erényeket.

– A halétkek a gasztronómia csodái. Ezek és egyéb vízi állatok ugyanis a legkönnyebben emészthető állati fehérjét nyújtanák, egy ideje azonban nem bírunk kiszakadni az állandó lisztbe, paprikás lisztbe forgatás, olajba csobbantás és kérgesre sütés, panírozás és fritőzben sütés bűvköréből. Ez pedig semlegesíti a halak azon értékét, hogy zsírszegények – mondta a Demokratának dr. Csizmadia András gasztrofilozófus, a Magyar Borakadémia alelnöke, a Vendéglátóipari Főiskola tanára.

A halak változatossága lehetőséget nyújt arra, hogy minden fajtát a karakteréhez leginkább illő módon készítsünk el. A zsírosabbakat érdemes megsütni, a gyöngébbeket viszont kíméletesen célszerű feldolgozni. Alapelv, hogy ne változtassuk meg a természetes ízeket, megfelelően készítsük elő a halat, könnyű kézzel készítsük. Köretként mellőzendő a szokványos rizs és sült krumpli, helyette fordítsunk nagyobb figyelmet a mártásokra, zöldségekre.

– A jelszó: minél több és változatosabb halfélét! – tűzte ki az irányt Csizmadia András.

Néhány ötlet egészséges halétkekhez, csak irányjelzésképpen: halgombócleves; gyömbéres főtt ponty; babéros-ecetes-vízben főtt ponty párolt zöldségekkel és tormával; fűszeres halhússal töltött palacsinta; fehérborral párolt gombás fogas; rostélyon (és nem olajban!) sült fogas fokhagymásan, zöldfűszeres olívaolajjal; fogastekercsek rákfarkakkal; halkocsonya vegyes halból; savanyú halleves tejföllel-tojásssárgájával; ikraleves; haltepertő.