Honvédek, akiket hiába kerestek
A magyar katonák gyakran ott küzdöttek a világ legnagyobb csataterein, és sokan nem tértek vissza. Szeretteiket a biztos halálnál sokkal jobban és tovább nyomasztotta, ha nyomtalanul eltűntek, és soha semmilyen hír nem érkezett róluk. E fojtogató érzést gyakran generációk is megörökölték. Segíthet viszont, hogy újabb jelentős részlettel bővült a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) 2012-ben indított projektje, a Katonahősök emlékezete program.
Mindaz, ami az intézetben a program zászlaja alatt történik, egy élő és feszítő társadalmi adósság törlesztése, a nemzetnek nyújtott informális kárpótlás, mondta dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM HIM parancsnoka. Jövőre ünnepli megalakulásának 175. évfordulóját a Magyar Honvédség – az önálló hadsereg születését az 1848-as szabadságharchoz köti a szakma –, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a közel két évszázad emberveszteségeit igyekszik kutatni, rendszerezni és a közvélemény elé tárni. Hat nagy panelre tagolódik a program, úgymint az 1848–49-es, az első világháborús, a második világháborús, az 1956-os, valamint a néphadsereg idejének és az 1990 óta eltelt időszaknak a leltárjára. Azzal a megkötéssel, hogy az adatgyűjtés, vagyis a kutatás sohasem marad abba. Az intézmény várja az egykori leveleket, hiteles értesítéseket és fotókat, illetve ezek másolatait, amelyek ma a családok birtokában vannak. Az első világháború kapcsán például több mint tízezer ilyen értékes adatot kaptak a kutatók.
Regisztráció helyett kőposta
A HIM 2023. március 15-re szeretné teljessé tenni a programot, most körülbelül 80-82 százalékos készültségi fokon áll. Az első világháború és az 1956-os forradalom panelja késznek mondható, a második világháborúé pedig éppen most bővült jelentősen, több mint 241 ezer magyar katona alaposan pontosított adataival. Nagy részükről immár az is kiderült, hol és melyik napon vesztették életüket, sebesültek meg vagy tűntek el.
Tudni kell, hogy a második világháborús harcok során igen sok magyar katonai dokumentum – jelentés, veszteségkimutatás stb. – semmisült meg. Ehhez jön még az is, hogy fogságba ejtésük után először gyűjtő-, onnan pedig átmeneti táborba vitte a magyar katonákat a Vörös Hadsereg, végül pedig valamelyik távoli GUPVI-lágerbe szállította. A foglyokat csak itt, a végső táborban regisztrálták, az addig vezető úton az éhség, de főként a járványok és a hideg miatt igen sokan meghaltak. Maradványaikat rendszerint a vasúti pálya mellett, sebtében hantolták el bajtársaik. Többek között ezeket a veszteségeket pótolta a Vörös Hadsereg a magyar nagyvárosok utcáin, népesebb falvaiban összegyűjtött civilekkel mint „hadifoglyokkal”, magyarázta dr. Kovács Vilmos ezredes. A Szovjetunió egyébként nem írta alá a genfi egyezmény hadifoglyokra vonatkozó passzusát sem, így elmaradt a fogságba esettek kölcsönös bejelentése is. A magyar katonai vezetés is csak a moszkvai rádió híradásából tudta meg, hogy a voronyezsi áttörésnél közel 28 ezer katonája került fogságba. Az már főként a magyarországi harcok során vált bevett módszerré, hogy a regisztrálatlan foglyok „kőposta” vagy „levélposta” útján adjanak hírt magukról. Azaz kisebb kő köré tekertek egy cetlit, amit a gyűjtőtábor kerítésén túlra hajítottak, hátha megtalálja egy jóakaratú ember, vagy a marhavagon ablakán dobtak ki menet közben egy ugyancsak néhány soros papírdarabakát.
Megnyugvást leltek
A program – ideszámítva minden paneljét – összesen már majd kétmillió adatsort tartalmaz. A második világháborús fiók mostani bővítése még azt is elárulja, hogy mely csapattestben szolgált a már említett több mint 241 ezer katona. A korábbi Honvédelmi Minisztérium jogi főosztálya, valamint tizenöt kötetes veszteségi lajstroma, no meg a hadikórházak felelhető jelentései szolgáltak az új kutatás forrásául. Erről dr. Ravasz István alezredes, hadtörténész beszélt a rádióban. Ebben a műsorban megszólalt egy hatvan körüli férfi is, elmondva, hogy a program adatai alapján tudta meg, mi is történt a Donnál a nagybátyjával, akit korábban a Vöröskereszten keresztül keresett a család, eredménytelenül. Az internetes adatsorokban azonban most ráleltek a rokonra, a bizonyosság pedig megnyugvást hozott, megélhetővé tette máig tartó gyászukat. A legkisebb jel is számít. Tavalyelőtt például Sülysáp körzetében találtak egy addig eltűntként nyilvántartott magyar katona maradványaira. A nála talált gyűrűbe ez volt bevésve: Esztike 1942. Ez segített azonosítani, majd méltó kegyelettel újratemetni. A gyűrűt pedig visszakapta a családja.
Szakmai szempontból nézve nem ugyanazt jelenti az „elesett” vagy a „meghalt” kategória, mert az elesett katona harcban, a meghalt viszont szolgálat közben, de nem ütközetben vesztette életét. A véres veszteség pedig nemcsak az elesetteket jelenti, hanem a sebesülteket is. A szakma számára fontos kutatási kérdés az is, hogy megmentették-e végül a sebesült életét az orvosok, vagy elhunyt valamelyik hadikórházban. Akit pedig eltűntként jegyeztek az iratok, az korántsem biztos, hogy meghalt, lehet, hogy hadifogságba esett, ám onnan kezdve semmit sem lehet tudni róla. Kovács Vilmos ezredes példaként hozta fel, hogy Oroszország kirovi régiójában például találtak egy nagy temetkezési helyet az ottani szakemberek, amelynek négy elemében egyenként 1500-1500 holttest nyugodott. Foglyok? Elesettek? Közülük senkit sem regisztrált a Vörös Hadsereg.
Többgenerációs érdeklődés
A második világháborúban legkevesebb 120-140 ezer magyar katona esett el. De ha a fogolytáborokban elhunyt honvédeket is idevesszük, akkor ez a szám már meghaladja a 200 ezer főt. Körülbelül 90-100 ezer magyar katona sebesült meg úgy, hogy képtelen volt a harc folytatására, és eltűnt 120-130 ezer fő. A keleti és a nyugati hadszínteret is egybevéve több mint 700 ezer magyar katona esett fogságba.
Tény, hogy az 1848–49-es időszak veszteségeinek feltárása nem lesz könnyű munka – már csak az eltelt idő és a bécsi hadilevéltár gót betűs iratai miatt sem –, az ’56-os forradalom, a néphadsereg, illetve a rendszerváltás utáni évtizedek veszteségeiről viszont pontos információk állnak rendelkezésre. Az ’56-os felkelés 300 magyar honvéd életét követelte, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás háromét. Nem harcban haltak meg. Egy magyar tank például beleborult egy folyóba, a személyzet egyik tagja nem tudott belőle kimenekülni. A néphadsereg időszakában egyéb veszteségek is érték a honvédség személyi állományát, olyan katonákról van szó, akik repülőbalesetben vagy például tűzszerészmunkában, aknamentesítésben haltak meg. Az 1990 utáni veszteségekben ugyancsak balesetek játszottak-játszanak elsősorban szerepet, történjenek azok idehaza vagy valamely külföldi misszióban. Igaz, halt meg magyar katona például egy konvoj elleni támadásban is Afganisztánban.
Bár lehet, hogy van, aki azt gondolja, az idő, például az első világháború óta eltelt több mint száz esztendő begyógyította a sebeket és elhalványította a családi emlékezetet, már csak a generációváltás okán is. Csakhogy egészen más képet mutat a valóság, meglepve a szakembereket is. Tavaly év végéig például kétmillió kattintást regisztrált a számítógépes rendszer a Katonahősök emlékezete program „nagy háborús” – így nevezték korábban az első világháborút – információs paneljára. Ősöket, felmenőket, akár ük-, és szépapákat keresve! A második világháborús panelre még ennél is nagyobb lehet az érdeklődés. A program a katonahoseink.militaria.hu oldalon található meg.
