Horn csak hírolvasó volt

Elsőként az MSZP-trió, Kunhalmi Ágnes, Komjáthi Imre és Horváth Csaba adott ki kommünikét: „Lehet vitatni Horn életútját, patikamérlegen méricskélni tetteit, de vitathatatlan tény, hogy élen járt a vasfüggöny és a berlini fal lebontásában.” Ezek után az MSZP-s képviselő Molnár Zsolt már óvatosabban fogalmazott parlamenti felszólalásában, és nem ment el a berlini falig, sőt beismerte, hogy Horn 1956-os tevékenységét illetően lehetnek kétségeink, de ezzel együtt leszögezte: „Olyan államférfi volt, aki talán legtöbbet tette Helmut Kohl kancellár után a német egyesítésért, az új európai egység létrehozásáért.”

Azért szánalmas a vergődő baloldal eme legújabb erőlködése, hogy irodáik omladozó falaira aggassák Horn Gyula arcképét, hátha szolgál némi felhajtóerővel, hiszen az MSZP madara már olyan mélyrepülésben van, hogy kitömött begye a sarat súrolja, mert a föntebbi állítás egyszerűen nem igaz. Hornt és a vasfüggöny lebontását, a német egyesítést, sőt az új európai egységet összekötni nem apró történelmi tévedés, hanem szándékos és ordas hazugság. Egy közismert mondás szerint addig a bűnöst nem lehet tisztára mosni, amíg egyetlen szemtanú is él.

– A vasfüggönyt a határőrök vágták szét, nem Horn Gyula – mondja erőltetett udvariassággal dr. Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke, aki az 1980-as években hosszú ideig dolgozott együtt Hornnal a pártközpont külügyi osztályán.

– De ha drótvágó ollóval a kezében ő tette volna, ez akkor sem több egy epizódnál. Ezért nem jár szobor meg utcanév. Ami pedig azt illeti, hogy Hornt és a berlini falat, aztán az európai egységet meg Kohl kancellár személyét össze akarjuk hozni, az annyira abszurd, mint mondjuk egy óra alatt kettőt aludni. Próbálkozni persze lehet. De másért sem állítanék szobrot neki, hiszen 1994 és 1998 között a Horn-kormány adta el a magyar bankokat, a kiskereskedelmet, az energiaellátást a Nyugatnak. A Fidesz már visszaszerezte a bankokat meg az energiaellátást, de például az élelmiszer-kereskedelem még mindig a multik kezében van.

A vasfüggöny vastelepre juttatásával kapcsolatban Pozsgay Imre e cikk írójának a 2004-ben megjelent Azok a szép napok című interjúkötetében azt nyilatkozta, Horn Gyulának kevés köze volt a kerítéshez, mert arról Németh Miklós, Grósz Károly, a III/III-as Horváth István meg ő döntött. Szűrös Mátyás pedig, mint az ellenzéki kerekasztal ténykedését is összehangoló parlamenti elnök, úgy vélekedett, hogy noha volt idő, amikor nemzetpolitikai kérdésekben Hornnal közel álltak egymáshoz, de 1990-ben kiderült, csak úgy tett, mintha közel állnának, ám Pozsgay távozását követően köpönyeget fordított. Amit miniszterelnökként a külpolitikában produkált, az szégyenteljes, ráadásul népnyúzó belpolitikával párosult.

Az egykori párttárs, az élő tanú, Thürmer Gyula ehhez hozzáteszi, az akkori vezetők közül volt, aki azt hitte, minél jobban elősegíti a rendszerváltást, annál jobban fogják tetteit honorálni Nyugaton, ezért a határnyitásról is igyekezett még egy bőrt lehúzni.

– A valóságban a határnyitást senki más, mint a miniszterelnök Németh Miklós és a belügyminiszter Horváth István rendelhette el, és meg is tették. Grósz Károlynak pártvezetőként szerepe volt benne, de Pozsgaynak szerintem kevésbé. Horn eközben szabadon ígérhetett fűt-fát a külföldi diplomatáknak, a nyugatnémet sajtónak, és meggyőzhette a hangadó tényezőket. Meg is kapta tőlük a Károly-díjat, amit Grósz, a párt főtitkára ellenzett, de végül ebben az ügyben is úszott az árral.

Ugyanakkor Grósz ezzel kapcsolatban a már idézett 2004-ben megjelent interjúkötetben megjelent beszélgetés során, amely 1995-ben történt gödöllői otthonában, a következőket mondta: „Horn szakított az 1991 előtti korszakkal, ha úgy tetszik, megtagadta a múltját. Aki úgy váltogatja az ideológiát, mint más a fehérneműjét, az számomra többé nem ember.”

Miután e sorok szerzője rászólt, hogy ne tessék ilyeneket mondani a vasfüggöny lebontójáról és a miniszterelnökről, Grósz kifakadt:

– Csak nem hiszi el, hogy valaki egy személyben európai horderejű döntést hozhatott? Ez primitívség! Csodálkozom is, Horn miért nem tiltakozik ellene. A keletnémeteket a Politikai Bizottság és a Minisztertanács engedte ki. Ez a történelmi igazság. Döntésünk helyességéről pedig személy szerint én győztem meg Gorbacsovot. Ezt követően hárman ültünk le a szobámban: Németh Miklós, Horn Gyula és én. Akkor azt javasoltam, ne idegesítsük Moszkvát, ne a miniszterelnök, hanem csak a külügyminiszter jelentse be a kerítés elbontását, mert annak nincsen akkora politikai súlya. Ez Horn Gyula dicsősége? Ő csak a hírolvasó volt.

Hasonlóképpen emlékezik Thürmer Gyula is.

– Grósz tisztességes és becsületes kommunista volt, aki nem hazudott. Szerintem az is Horn bűne volt, hogy miután Pozsgay helyébe ült, a szociáldemokráciát azonnal átjátszotta a liberálisoknak. Az MSZP haldoklását ő indította el, ennyit az ideológiai hűségéről. Egyébként mint Kádár János állandó Moszkva-referense, én ott voltam minden olyan találkozón, ahol Grósz tárgyalt a szovjet vezetőkkel. A fő kérdés a végén már nem a határnyitás volt, inkább az, hogy sikerül-e megőrizni a szocialista rendszert, vagy valamit legalább átmenteni belőle. Gorbacsovot nem kellett győzködni, ő belement a német egyesítésbe a mi megkérdezésünk nélkül.

Arra a kérdésre, milyen kvalitású és tekintélyű pártkádernek ismerte meg Hornt, Thürmer Gyula azt mondja, kapkodó, rapszodikus, állandóan bizonyítani akaró, ugyanakkor hol ide, hol oda billegő, bizonytalan és bátortalan ember volt. Azért emlékszik ilyen jól, mert a szobája Horn titkárságából nyílott, ezért naponta egymásba futottak.

– Az nem igaz, hogy iszákos lett volna – mondja erőltetett udvariassággal. – A whiskyt szerette, ezt magam is láttam. Ha hétfőn az átlagosnál többet beszélt, akkor tudtuk, hogy „kemény” volt a vasárnapja. A kollégák ezt hívták „Centrum-hétfőnek”, utalva az akkor népszerű reklámszövegre. Rövidesen éreztem, hogy engem is ki akar készíteni, de mivel közel álltam Kádárhoz, letett róla.

– Ön azt mondta nekem 2004-ben, hogy Kádár, Grósz és Berecz János átnéztek a linkeskedő Horn Gyulán, de átnézett rajta Szűrös Mátyás is.

– Horn Gyulát nem szerették. Berecz János népszerű volt az értelmiség köreiben. Grósz is népszerű volt, főleg addig, amíg ő nem lett a miniszterelnök. Az tény, hogy Horn is szeretett volna ebben a súlycsoportban lenni, de sohasem volt ott. Kádár sem foglalkozott vele, egyszerűen nem érdekelte. Nemcsak hektikus akarnok, hanem tolvaj is volt, hiszen miután az MSZMP-t megtagadta és elvtársaival megszüntették, a párt vagyonát ellopták, csak az 50 kötetnyi marxizmus maradt a polcon. Az MSZP létrehozása Hornék ravasz trükkje volt. Az 1989-es kongresszuson, ahol a küldöttek meg akarták újítani és erősíteni a pártot, Hornék egy hirtelen manőverrel a párt megszűnését és az MSZP létrehozását szavaztatták meg velük. Szavaztak, aztán elénekelték az Internacionálét. És igen, mindent elvittek, az utolsó szögig. A Munkáspárt ezért pert indított az MSZP ellen, és ha kell, a strasbourgi bíróságig megyünk.

A Demokrata munkatársa pedig megy az angyalföldi Gyermek térre, belenézni a szobor Horn Gyula szemébe, hátha Thürmer jellemzésével ellentétben lát benne csöppnyi bátorságot, hiszen ahhoz, hogy 1956-ban önként a karhatalmisták oldalára, sőt a gyilkosok soraiba álljon, arra is szüksége lehetett. Mint emlékszünk, miután pufajkásmúltjára fény derült és rákérdeztek, vállrándítva csak ennyit válaszolt: „Na és?”

Abban az időben volt vele egy beszélgetés, ahol viszont már így emlékezett: „Harmad- vagy negyedmagammal voltunk Czinege Lajos elvtársnál az irodájában, mert hívatott, és azt mondta, szeretné ha mi, fiatal kommunisták is fegyvert fognánk. Közülünk én voltam az, aki megkérdezte tőle, hogy ki ellen kell fegyvert fogni, Czinege elvtárs? A revizionista meg a reakciós ellenforradalmi bandák ellen. Mi vállaltuk ezt a harcot.” Állítólag a Nyugati téren történt 1956-os lövöldözés egyik AVH-s résztvevője hozta nyilvánosságra, aki gépkocsivezető volt az akcióban, hogy látta Horn Gyulát „a teherautóra rakott halottak testén ugrálni”. A szobrász Kutas László dicséretére legyen mondva, Horn Gyula tekintetében az ő alkotásán sem lehet bátorságot felfedezni. Pedig egyszer, 2006-ban megjöhetett egy pillanatra a bátorsága, hiszen a szabadságharc 50. évfordulója alkalmából azt nyilatkozta az akkor még MSZP-s képviselő Havas Szófia unokahúgával együtt, hogy 1956 igenis ellenforradalom volt.

Az angyalföldi Gyermek téren, erre utal a neve is, több mint 40 éven át óvodásoknak készült, útjelző táblákkal felszerelt közlekedési park üzemelt, ahol lelkes apukák a kerékpár nyerge alá erősített seprűnyél segítségével tanították csemetéiket biciklizni. Annak legalább haszna volt, mára viszont hűlt helyén két és fél méteres Horn Gyula-szobor áll, amely akár egy elhízott, de öltönyös kosárlabdázó emlékműve is lehetne a Horn Gyula sétány feliratú tábla alatt.

Amíg a politikai céllal átépített játszóteret hamisítatlan szocreál stílusú rákosista lakótelep szegélyezi, addig a Nővér utca másik oldalán a Horty-érában Koós Károly-os jegyeket hordozó kertes házak sorakoznak, és egészen más indíttatású, szellemiségű arculatot tükröznek. Tucatnyi gyalogossal beszélgettem. Van, akit nem zavar a szobor, van, aki a mai háborús állapotok miatt idegesítőnek tartja, és van, aki azzal védi, hogy félreeső helyre tették. Végül egy középkorú férfi a következőket mondja:

– Ez egy szocialista szentély akar lenni, ami az MSZP-s Tóth József polgármester fejéből pattant ki, és csak idő kérdése, mikor faragnak Horn mellé egy Kádárt, később pedig egy Tóth Józsefet. Szándékosan hergelik az embereket.

Az vajon mennyire hergelné az embereket, ha azt is tudnák Horn Gyuláról, hogy miniszterelnöksége első évében, 1995. február 28-án milyen tartalmú adásvételi szerződést írt alá a Princz Gábor vezette Postabankkal? Ennél alávalóbb iromány még nem született. Tarlós István főpolgármester segítségével jutottam hozzá, aki abban az időben még Óbudát vezette. Lényege az, hogy a Postabank eladja a Bp. III. kerületi Remetehegy utca 178. számú 300 négyszögöles telket a rajta megkezdett építkezéssel együtt a Horn családnak, potom 7 millió forintért akkor, amikor csak a telek több mint 40 millióba került volna, de ezzel nincs vége. A szerződés kiköti azt is, hogy Horn Gyula elviseli egy 216 négyzetméteres, kétszintes, kétgarázsos, teraszos, úszómedencés, szaunás ingatlan felépítését, amelyet a Postabank végeztet el és fizeti annak költségeit, ami akkori árakon mintegy 140 milliós beruházás, ingyen. Ki ne viselne el egy ilyen szerződést? Ki ne akarna egy lepukkant Csepel kerékpárért luxus Mercedesbe ülni? A szocialista miniszterelnök akart.

Miután a botrány kirobbant 1996 nyarán, Csurka István pártelnök vezetésével a MIÉP tüntetést szervezett a luxus­ingatlan elé, e sorok írója, akkor az Új Magyarország napilap főszerkesztője pedig Horn Gyulától kért magyarázatot, de helyette kabinetfőnöke, Apró Piroska, Dobrev Klára édesanyja nyilatkozott: „Miniszterelnök úr a saját házát saját maga építette a fizetéséből, az Újpest Rakpart 11. számú lakás eladásából meg a Cölöpök című könyvének a bevételéből.” Ez annyira hihetetlen, mint egyedül lebontani a vasfüggönyt, hiszen erre a lakás ára meg a sok éves fizetése, sőt százezer cölöp leverése is kevés lett volna.

Hát ezért állok az angyalföldi alkotással szemben, a jogszabályba ütköző Horn Gyula sétány névtábla alatt. A tanú, Thürmer Gyula azt mondja, miniszterelnökként részese lett ugyan a magyar történelemnek az egykori párttárs, de rajta kívül 1848 óta legalább hatvanan töltötték be ezt a tisztséget. Szobrot pedig olyanoknak állítsunk közülük, akik megítélésében legalább minimális közmegegyezés van.

Csőrében szemétdombról zsákmányolt nejlonzacskóval fekete varjú landol Horn Gyula kőbe gyökerezett lábai előtt. Először félrebiccentett fejjel méri végig a szobrot, aztán ideges csapkodással tépdesni kezdi a tasakot, hátha talál benne valami meglepetést.