Százötven éve született Horthy Miklós, Magyarország egykori kormányzója. A nevével fémjelzett közel negyedszázad ellentmondásokkal terhes, összességében mégis sikeresnek, bizonyos területeken példaértékűnek tekinthető, hiszen az elkerülhetetlen háborúba sodródásig a Trianonban pusztulásra ítélt Magyarország feltámadt és gyarapodott.

Fotó: Wikipedia, szerk.

Fotó: Wikipedia, szerk. 

Nagybányai Horthy Miklós 1868. június 18-án született a Szolnok vármegyei Kenderesen nagybányai Horthy István és dévaványai Halassy Paula ötödik gyermekeként. A református család őse, Horti István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól, de a székely gyökerű nemzetséget már a XVI. század végén megemlítik Debrecen egyes okiratai.

Horthy Miklós nyolcéves koráig a kenderesi családi birtokon nevelkedett. Visszaemlékezések szerint eleven, bátor, igazságszerető, céltudatos, kemény akaratú és jó szívű gyerek volt. A Debreceni Református Kollégium, majd a német tannyelvű soproni Lähne-intézet után 1882-ben – családja akaratának ellenszegülve – a fiumei Császári és Királyi Tengerészeti Akadémiára jelentkezett. A szigorú felvételi követelményekre jellemző, hogy 612 jelentkezőből mindössze 42 főt vettek fel. Kadétévei alatt Horthy Miklós az akkor már általa kitűnően beszélt angol, német és francia nyelv mellett megtanult horvátul és olaszul, emellett kiváló sportember volt, vitorlásversenyeket nyert, de középtávfutóként, kerékpárversenyzőként is eredményeket tudott felmutatni, nagyszerű lovasnak és vívónak bizonyult, s a teniszütővel is ügyesen bánt.

1886-ban avatták a Császári és Királyi Haditengerészet másodosztályú tengerész-hadapródjává. Szolgálatát a Radetzky marsallról elnevezett fregatton kezdte meg. 1889-ben sorhajózászlóssá léptették elő, 1894-ben a tengerészeti műszaki bizottság főnöke mellé osztották be, ami bizalmi feladatkört jelentett.

Horthy Miklós 1901-ben Aradon feleségül vette egy vármegyebeli földbirtokos leányát, jószási Purgly Magdolnát. Házasságukból négy gyermek született. A család ekkor Pólában (ma Pula, Horvátország), a város Szent Polikárpról elnevezett, főleg tengerésztisztek által lakott negyedében építtetett villában élt.

Későbbi politikai pályafutása szempontjából nem elhanyagolható, hogy Horthy Miklós tengerésztiszti szolgálata során járt Indiában, Ausztráliában, Melanéziában, a Török Birodalomban, vagyis világot látott, más nemzetek tengerészeivel találkozva tapasztalatokat, ismereteket szerzett.

1908-ban sorhajóhadnagyként lett a Taurus parancsnoka, 1909-ben pedig Ferenc József császár és király szárnysegédjévé nevezték ki. Ez nagy elismerés volt, hiszen a magyar tengerésztiszt református családból jött, az uralkodó pedig közismert volt elkötelezett, buzgó katolikus hitgyakorlásáról. Ekkor a család Bécsbe költözött. Emlékirataiban Horthy meleg hangon és mély tisztelettel emlékezik Ferenc Józsefre, aki igazságossága és bölcsessége miatt később, államfői időszakában politikai példaként állott a kormányzó előtt. 1914-ig szolgált az uralkodó mellett, ebben az évben a király kezdeményezésére sorhajókapitánnyá léptették elő, ami a szárazföldi hadsereg ezredesi rangjának felel meg.

Háború és közép-európai összeomlás

Ekkor azonban vége szakadt a boldog békeidőknek, az első világháború kitörésekor Horthy Miklós a Habsburg nevű csatahajó parancsnoka lett, majd a hajóhad legkorszerűbb cirkálója, a Novara parancsnoki hídjára léphetett. Ő irányította a nevezetes otrantói ütközetet 1917 májusában, amikor a Novara, a Helgoland és az SMS Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók áttörték az antant tengeri blokádját, elsüllyesztve 12 ellenséges gőzöst, visszafelé pedig nyolc hajóból álló antant-rajjal ütköztek meg. E csatában Horthy súlyos fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, s onnan irányította tovább a hadmozdulatokat. Ragyogó teljesítménye és hősies helytállása nyomán 1916-ban trónra lépett IV. Károly király ellentengernaggyá és a flotta főparancsnokának nevezte ki. Sajnos a belső destrukció miatt egyre szerencsétlenebbé váló hadi helyzet oda vezetett, hogy 1918 őszére felbomlott a rend, szétesett a Monarchia, mely így – Magyarországgal együtt – vesztesként került ki a világégésből. Horthy Miklós azon esztendő október 28-án legfelsőbb utasítást kapott, hogy a soha le nem győzött flottát teljes egészében át kell adni a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek. A hajóhad parancsnoka emlékirataiban ekként számol be a megrendítő aktusról:

„Fél ötkor ütött aztán boldog életem eddig legszomorúbb órája. Megjelentem a Viribus Unitis fedélzetén, ahol a hajó egész személyzete vigyázzban állt. Annyira elfogott a megindultság, hogy pillanatokba tellett, amíg néhány búcsúzó szót tudtam mondani. Ferenc József őfelsége művészi arcképét, melyet ő maga ajándékozott a jelszavát viselő zászlóshajónak, a Viribus Unitis-nak, úgyszintén a hímzett selyem díszlobogót meg a parancsnoki zászlómat magammal vittem. Abban a pillanatban, mikor parancsnoki zászlóm ereszkedni kezdett, összes hajóink is bevonták lobogóikat, azt a hadilobogót, amelyet az ellenség előtt sohasem vontak be megadás jeléül.”

E szomorú jelenettel ért véget a Császári és Királyi Osztrák–Magyar Haditengerészet dicsőséges története, s ezzel Horthy Miklós életében is egészen új fejezet kezdődött, hiszen a katonai pályát a politikusi váltotta fel.

Főparancsnokból kormányzó

Ennek értékelésekor figyelembe kell venni, hogy Horthy Miklós a XIX. század végi kisnemesi-dzsentri Magyarország szülötte, mely különállásában is szerves része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, vagyis a felróható hibákkal működő, de végső soron mégiscsak regionális egyensúlyt teremteni képes Közép-Európa-szervező hatalomnak. Egész pályafutása szervesen kapcsolódott ezen államszövetséghez, hiszen annak egyik pillérének, a hadseregnek, jelesül a haditengerészetnek volt tisztje, végül főparancsnoka. Ennek megfelelően az 1919-ben Aradon, majd Szegeden szerveződő ellenforradalmi kormány a restaurációban érdekelt tisztet, az „ancien régime” jellegzetes alakját hívta meg személyében a honvédelmi miniszteri tisztségre. Horthy ellentengernagy rövid idő alatt megszervezte a Nemzeti Hadsereget, melynek élén 1919. november 16-án bevonult Budapestre. Ezzel a restauráció erői szimbolikus értelemben is visszavették, felszabadították a maradék Magyarországot. Tulajdonképpen törvényszerű volt ezután, hogy a Nemzetgyűlés 1920 márciusában kormányzóvá választotta Horthy Miklóst, deklarálva ezzel a Magyar Királyság folytonosságát, közjogi hagyományainknak megfelelően reagálva ugyanakkor a trón betöltetlenségére.

Magyarország ekkor romokban hevert. A trianoni békediktátummal gazdasági szövedékében, kulturális vérkeringésében, emberi kapcsolataiban egyaránt szétszabdalt, közösségi öntudatától és természeti erőforrásai jelentős részétől megfosztott országot kellett újra emelkedő pályára állítani – ez legalább akkora, ha nem nagyobb kihívás volt, mint az oszmándúlás évszázadai után újjáépíteni a hazát. 1920-ban Magyarországnak gyakorlatilag nem volt külső kereskedelmi, postai, vasúti forgalma, ipartelepeinket, nyersanyagforrásainkat megszállták, az országot ugrásra kész ellenséges államok vettek körül, a hadiállapot a gazdaságban, a politikában, a kommunikációban gyakorlatilag nem szűnt meg. A békediktátum aláírása előtt néhány héttel létrehozott Magyar Menekültügyi Hivatal 1920 és 1924 között 350 ezer szülőföldjéről elüldözött magyart regisztrált, de ha figyelembe vesszük, hogy a Trianonban elszakított országrészekből már 1918 novemberétől megindult a menekültáradat, akkor közel félmillió földönfutó, megélhetését máról holnapra elveszített, otthontalan magyar sereglett a fővárosba. Súlyos gondokkal, emberi és nemzeti tragédiával kellett szembenézni.

A halott feltámadt

A Horthy Miklós vezette Magyarország – leszögezhető – sikerrel szállt szembe a kihívásokkal. A kormányzó szíve mélyén soha nem tekintette magát politikusnak, sokkal inkább parancsnoknak, akinek feladata, hogy kiválogassa azokat az „altiszteket”, akikkel legeredményesebben tud együtt dolgozni. Horthy jeles erénye volt, hogy megtalálta ezeket a politikusokat, s hagyta őket kormányozni anélkül, hogy magát előtérbe tolta volna.

Ennek köszönhetően a magyar ipari termelés 1929-re, vagyis kilenc év alatt már több mint tíz százalékkal meghaladta az utolsó békeév teljesítményét, a költségvetés pedig ugyanekkorra a háborús jóvátételi kötelezettségek ellenére is többlettel zárt.

Jelentős földreformra is sor került, köszönhetően a hagyományos politikai elit és a parasztság történelmi kiegyezésének, melyet gróf Bethlen István miniszterelnök és Nagyatádi Szabó István, a Kisgazdapárt vezetője kézfogása, illetve a kormánypárt és a kisgazdák egyesülésével létrejött Keresztény Nemzeti Egység Pártja megalakulása szimbolikusan is kifejezett. A földreform ugyan nem érintette a nagybirtokokat, de nagyjából kétmillió embert juttatott földhöz. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás ugyanis nem teremtette meg a földhöz jutás, a megélhetés feltételeit, s így egyre nagyobb lélekszámú zsellérség, agrárproletariátus alakult ki az országban. Az ő helyzetüket volt hivatva rendezni a földreform a fejenként nagyjából 1-5 hold közti méretű birtokokkal.

A Horthy-korszak gazdaságpolitikájának fontos eleme volt a rendkívül erőteljes iparvédelem. Az ilyen jellegű vámok 25-30 százalékkal meghaladták a háború előtti mértéket, de bizonyos ágazatokban, például a textiliparban a korábbinak három-négyszeresére emelték a vámot. 1924 és 1926 között átfogó valutareformra került sor, a koronát felváltotta a pengő. Ezzel értékálló nemzeti fizetőeszközt teremtettek, s e közben úgy változtatták meg a magyar gazdaság belső arányait, hogy az átállás költségeit döntően a betéttulajdonosokra és a világháború hadiszállításain meggazdagodott spekulánsokra terhelték. A kommunista és liberális történelemhamisítással szemben tehát Horthy Magyarországa egyáltalán nem volt szociálisan érzéketlen. Ugyancsak figyelemre méltók és ma is aktuálisak a Horthy-korszak adósvédelmi rendelkezései. A törvényhozás ezt és a termelő mezőgazdasági birtokok védelmét stratégiai fontosságú területnek tekintette. Ezért az akkori adósvédelmi törvény értelmében, ha a megállapított kamatnak uzsorajellege volt, a bíróság azt visszamenőleg, bírói úton csökkenthette. A gazdasági rendszert úgy építették föl, hogy az a produktív szférákat, a hazai gazdasági energiákat erősítette, mozgósította, és szükség esetén állami eszközökkel védte a mindenkori hitelezőkkel szemben. Kitágították a társadalombiztosítottak körét, döntővé vált a nyolcórás munkaidő, s hatalmas költségvetési erőfeszítéssel létbiztonságot teremtettek az állami szolgálat körében, vagyis megvalósították a köztisztviselői életpálya-modellt. Birtokvédelmi, hitelvédelmi intézkedések sorozatát vezették be, bizonyos területeken az állam közvetlenül is megjelent, és hangsúlyosan védte a kis egzisztenciákat, a földhöz köthető anyagi és kulturális értékeket. A mezőgazdaságra különösen vigyáztak, s nagy figyelmet szenteltek az eredetvédelemnek, melynek későbbi felszámolását azóta is megszenvedi a hazai agrárium. Jó tudni, hogy az 1930-as években például 137 olyan agrárterméke volt Magyarországnak, amelyet a termőhelyéről márkáztak.

Ezzel szorosan összefügg a másik nagy stratégiai kérdés, az oktatás ügye. E téren gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter nevét kell említenünk, aki meghirdette, hogy leszorított, megalázott helyzetünkből csak a magunk erejéből, szellemi erőforrásaink mozgósításával tudunk kitörni. Ehhez kizárólag anyagi fedezet és politikai koncepció kell. A Horthy-rendszer gazdaságpolitikája néhány év alatt szabad forrásokat teremtett, a magyar elitnek pedig ekkoriban erős, határozott elképzelése volt a magyarság kulturális hivatásáról. E feltételrendszerre támaszkodott Klebelsberg miniszterként. Kultúrafejlesztő tevékenységének két fő célterülete az elitképzés, illetve a népiskolai oktatás volt. A háború előtt nagyjából tízezren tanultak a magyar felsőoktatásban, ezt a számot Klebelsbergék néhány év alatt megduplázták. Különböző ösztöndíjakat, kollégiumokat hoztak létre, szociális szempontból nagyobb lett a merítés. Létrejött a Nemzeti Közművelődési Alap, megalapították a külföldi – bécsi, berlini, római – Magyar Intézeteket (Collegium Hungaricum) és a külföldi ösztöndíjak rendszerét, támogatták a sportot és a művészeteket, a természettudományos és műszaki kutatást végző tudósokat és intézményeket, de az egyházakat is, és minderre a korabeli GDP közel 10 százalékát (!) biztosította az állam.

Ahogy lehet – külpolitika a realitások mentén

Jó ideig a Horthy-korszak külpolitikája is sikeresnek volt mondható. Legfőbb cél természetesen a trianoni békediktátum revíziója volt, a magyar politikai elit ehhez kereste az eszközöket. Fontos törekvés volt, hogy hazánk kitörjön az ellenséges elszigeteltségből. Ez Benito Mussolini Olaszországa segítségével sikerült, s onnantól Nyugat-Európa államaiban is bizonyos szimpátiával tekintettek Magyarországra. Ugyanakkor ez a revíziós törekvések támogatása szempontjából mit sem ért, hiszen e téren kifejezetten elzárkózott ügyünktől Anglia és Franciaország. Amikor az utókor Horthy Miklós szemére veti az olasz és német orientációt, akkor érdemes e tényt is figyelembe venni, és különösen fontos rátekinteni Európa térképére. Továbbá nem árt végiggondolni, hogy a Harmadik Birodalom elsőként taposta el Lengyelországot, melyet angol és francia szövetségesei szerződésben vállalt kötelezettségeiket megszegve semmilyen módon nem segítettek, majd a háború után a Szovjetunió prédájául vetették.

A magyar külpolitika azonban még ilyen körülmények, ilyen geopolitikai szorító mellett is sokáig sikeresnek bizonyult, hiszen a magyar diplomácia kezdeményező fellépése nyomán meghozott első bécsi döntés következtében 1938 novemberében visszatért Felvidék déli része, 1939-ben a Magyar Királyi Honvédség önálló katonai akcióval felszabadította Kárpátalját, a második bécsi döntés után 1940 kora őszén Észak-Erdély tért haza, s végül 1941 Húsvétján Délvidék egy része is újra összeforrt Magyarországgal. Utóbbi esemény kapcsán szükséges eloszlatni néhány történelmi tévedést. Magyarország nem szegte meg, nem is szeghette meg a nem sokkal korábban Jugoszláviával kötött „örök barátsági szerződést”, hiszen Jugoszlávia nem létezett már, amikor honvédeink felszabadították Bácskát. A délszláv államtákolmány ugyanis néhány nappal korábban szétesett, amikor Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Magyarország még ekkor is igyekezett egyensúlyozni a tengelyhatalmak és az angol–francia szövetség között, ám nem lehetett elkerülni a háborúba sodródást. A kassai repülőtér, valamint Munkács, illetve a Rahó-Tiszaborkút vasútvonal bombázását ugyanis szovjet felségjelzésű gépek hajtották végre, noha utólag valószínű, hogy – legalábbis Kassa esetében – román provokáció történt.

Nem vagyunk bűnös nemzet

Ezzel kapcsolatban is az utólag okoskodók figyelmébe kell ajánlani néhány tényt. Magyarország nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem megállapította a hadiállapot beálltát. Ez világosan kiderül a korabeli kormányzótanácsi ülések jegyzőkönyveiből, és épp e tény volt a döntő mozzanat Hóman Bálint akkori kultuszminiszter háborús bűnök hamis vádja alóli 2015-ös jogerős fölmentésében. Tehát bírósági verdikt igazolja, hogy Magyarország nem kezdeményezett háborút senki ellen. További fontos tény, hogy az 1943-as urivi szovjet áttöréskor a korábbi hamis sulykolástól eltérően a Don-kanyarban nem esett el 200 ezer magyar honvéd. Valójában a jól felszerelt 2. Magyar Hadsereg teljes létszáma volt ekkora, s közülük mintegy 40 ezren haltak hősi halált, körülbelül 25 ezren pedig fogságba estek vagy eltűntek. A keleti frontról tehát az oda vezényelt magyar haderő bő kétharmada rendben hazatért, vagyis velejéig hazug az a marxista narratíva, mely szerint Horthy Miklós odadobta, feláldozta a magyar honvédeket.

Ugyancsak fontos tényként kell leszögezni, hogy az 1944. március 19-i német megszállásig a magyarországi zsidóság háborítatlanul élhetett, sőt, az Európa más országaiból idemenekült zsidók is védelemre találtak itt, a német nyomásra kényszerűen meghozott, a gyakorlatban azonban gyakran csak színleg alkalmazott jogkorlátozó törvények ellenére is. És bár a megszállást követő deportálásokban magyarok is közreműködtek, rögzítendő történelmi tény, hogy a magyar állam, ameddig teljes szuverenitása birtokában volt, zsidó polgárait nem üldözte, nem deportálta, a német megszállással pedig maga is áldozattá vált.

Utólag lehet azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha Magyarország nem válik a Harmadik Birodalom és a bolsevista Szovjetunió tektonikus erejű összecsapásának harcterévé, ám a földrajzi-geopolitikai tények alapján erre aligha volt esély. A németekkel való korai szembefordulás – ezt Lengyelország és Csehszlovákia, nem utolsósorban az ezen országok zsidóságával történtek példája bizonyítja – még sokkal több véráldozatot vont volna maga után. Horthy Miklós kormányzó és a korabeli magyar politikai elit az evidens nemzeti célok és az akkor rendelkezésre álló ismeretek alapján az esetek többségében reálpolitikai döntéseket hoztak, Magyarország a háborúba sodródásig kifejezetten sikeresnek bizonyult, maga a kormányzó a stabilitás és a folyamatosság biztosítékaként szolgált. Itt az ideje ennek megfelelően értékelni történelmi szerepét.