Hirdetés

Alföldi tevén, egy lestrapált kerékpáron jön elénk a falutábláig. Azt mondja, ma is hajnalban kelt, azóta kergeti dudával, bottal vagy tapssal a seregélyt, mert érik a meggy, és ilyenkor csapatostul dézsmálják a gyümölcsfákat. Ha legalább két hétig képes kitartóan lármázni, akkor az idén a szokásosnál néhány rekesszel több termést kínálhat a kunmadarasi piacon, ad hangot reményeinek, majd a rövid prognosztikát követően nyeregbe száll, és fölvezet minket a tiszajenői portáig.

– Mikor tudta meg, Csaba bátyám, hogy a kommunizmusban csöppet sem kedvelt, sőt üldözött Horthy família ivadéka?

– Idén lesz 70 éve annak, hogy a nagyapám a kárpátaljai Mezőkaszonyban áthívott magához, és a konyhában tudomásomra hozta, hiába nem tehetünk róla, mi a bűnös Horthy-fajzat tagjai vagyunk, de erről mindenütt hallgassak, különben még nagyobb bajt hozok a családunkra.

– Mondani sem kellett, a neve elárult mindent?

– De azt meg lehetett, sőt meg is kellett változtatni úgy, hogy én még Horthy Csabának születtem, aztán amikor a szovjet elvette Kárpátalját, akkor oroszul Gorti Csobának anyakönyveztek; miután pedig 1959-ben áttelepülhettünk a csonka hazába, ide, Tiszajenőre, akkor arra utasították édesapámat, hogy ha jót akar, a h-t és az y-t felejtse el. Így lettem 1999-ig simán Horti Csaba. Na, akkor a rendszerváltás küszöbén fordultam a kommunista Vitányi Ivánhoz, mert nyilvánosan kiderült róla, szintén Horthy-ivadék, csak addig elhallgatta, végül az ő segítségével vehettem vissza a becsületes nevemet, remélem, már örökre.

A borsóleves-illatú konyha előtti pitvarban Horthyné, Katalin asszony nyújtja a kezét, akihez, látva termetét, a Törékeny Katalin jobban illene, figyelembe véve mindazt, amit hűséggel a férje mellett átélt. Három fiúgyermeket neveltek fel, közülük az egyik Horthy gyerek, a Zoli Tiszajenő hivatásos rendőre, és akivel immáron hat unokának örvendhetnek.

– Itt is van a hivatalos családfánk – terít fénymásolt papírlepedőt a dohányzóasztalra, miután egy meredek lépcsőn emeleti munkaszobájába terelt. – Ennek az 1943-ban készült kutatásnak az adatai szerint kormányzó urunk nagyapja, István és az én ükapám, Sándor édestestvérek voltak. Na, erről kellett hallgatni, de nagyon, pedig szívesen dicsekedtem volna a többi kamasz előtt például, amikor már hajnaltól órákon át álltunk sorba tégla alakú fekete kenyérért a mezőkaszonyi, akkor éppen szovjet bolt előtt. Az én falumban élő magyarok Trianon óta anélkül váltottak ötször állampolgárságot, hogy egyszer is elköltöztek volna. Ez a magyar Golgota! Aki nem élte át, vagy nem tanult róla, az meg sem érti.

Édesapja átélte és értette: miután Kárpátalját visszakaptuk, Debrecenbe járt a reformátusokhoz, mert földrajztanár szeretett volna lenni, de a háború néhány hónapos szovjet hadifogsággal tetézve jócskán arrébb lökte a diploma dátumát. Anélkül is népszerű tanár volt a falusi iskolában, és sem vele, sem a családjával nem akadt gondja a hatalomnak egészen az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtásáig. Akkor koncepciós eljárás alá vonták két helyi egyetemistával, politikai röplapok készítésével, terjesztésével vádolva meg őket. A két fiatalt elhurcolták, a tanár urat pedig kicsapták az iskolából, és egy másik faluba, Hetyenbe száműzték. Végül többéves utánajárás és némi szerencse kíséretében áttelepülési engedélyt kaptak 1959-ben Hruscsov birodalmától.

– Közönséges marhavagonban jöttünk át magyarba, és azért Tiszajenőre, mert édesapám az egyik debreceni diáktársa közbenjárására itt kapott tanári állást. Akár odaát, itt is hamar népszerű lett, mert a földrajz, a biológia és az orosz tanítása mellett mindig szívesen szervezte, olykor irányította is a falu közösségi életét. Közvetlen ember volt, aki állandóan humorizált, mesélt, még verseket is írt.

– Mit mesélt, ha a disputa közben olykor előjött a származásuk?

– Olyankor ügyesen elütötte a szót. Bizonyosan piszkálták, behívatták, de soha sehol, még a családi asztalnál sem beszélt róla, mint ahogyan én is hallgattam, hiszen itt befogadtak bennünket, a gyüttmenteket, meg aztán élni akartunk. Szerintem az 1600 lelkes falunak a fele ma sem tudja, hogy én annak a Horthynak az egyik sarjadéka vagyok – néz maga elé, és a dohányzóra kipakolt fényképek, iratok között matat. – Még a mezőtúri gimnáziumban sem hozták fel kártékony fajtámat. Először 1965-ben szembesültem a kommunista törődéssel, amikor nem vettek fel az egri tanárképzőbe, hiába jelentkeztem sima Horti néven. Ott már számon tartottak.

Ami Tiszajenőn stikában még elment, az a városban már úgy akadt fenn, akár az Eger-patakba sodródott hordalék. A jenőpusztai meg a vezsenyi szőlők tanyáinak népéből alapított folyóparti falu még nincsen 70 esztendős, mégis annyira távol esik a világ zajától, hogy a vándormadár is GPS-szel röpdös, viszont lehet házi tejet kapni. Errefelé lassabban jártak a hírek és mérgezett a politika, de hősünket innen is elüldözte ősei múltja.

– Felvettek a martfűi Tisza Cipőgyárba tornacipő-felkészítő betanított munkásnak, ahol eleinte durva vásznakat, később finom bőröket válogattunk és szabdaltunk három műszakban. Szüleim azzal engedtek el, hogy eszembe ne jusson panaszkodni, hőbörögni, csak dolgozzak és nyeljek. Kérésükhöz híven a következő évben behúzott nyakkal ismét jelentkeztem a tanárképzőbe, ahol megint elutasítottak, és mehettem vissza Palmatex-szagú dorkókat adjusztálni.

És akkor akár Isten egyik hírvivője, angyala, a tiszajenői tanácselnök jelent meg a színen, és interurbán telefonhívást indítva felajánlotta a megüresedett falusi könyvtár vezetését, „mert neked, gyerek, legalább van érettségid” indoklással. Az időzített politikai szemhunyás és csalogatás örömét az sem feledtette, hogy a bibliotéka karbantartásáért, később pedig a kultúrház vezetéséért együtt sem kapott többet havi 700 forintnál, amennyiért az 1960-as évek végén Pesten egy csempészett Levi Strauss farmert sem lehetett kialkudni a nepperektől.

Ahhoz pedig, hogy jókora késéssel, de végül 1974-ben népművelői diplomát szerezhessen Debrecenben, sokat kellett plakátot ragasztani, ünnepi köszöntőt mondani és alázatosan hajlongani szocialista hazánk helyi pártfunkcionáriusai előtt, vagy vörös zászlót szorongatni november 7-én, netán éppen tüntetni a vietnámi háború ellen. Mindvégig hunyászkodni, mert még így is mielőtt házasodott volna, raportra rendelték leendő feleségét.

– Véletlen, de én is az ukrán–magyar határ mellett nőttem fel, csak a magyar oldali Barabáson – mondja a megszólított Katalin asszony. – Ráadásul én is egy megüresedett tanári állásnak köszönhetően kerültem Tiszajenőre. Miután Csabával összeismerkedtünk, és 1974-ben megkérte a kezemet, az iskolaigazgató, mellesleg történelemtanár elvtárs magához hívatott, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte: „Jól meggondolta maga azt, hogy egy Horthyhoz menjen férjhez?” Végül azért sem csinált belőle ügyet, mert az iskolában nem volt rajtam kívül magyar–orosz tanár – zárja rövidre a múltat. – Ma már fontosabb, hogy elkészült a zsenge borsólevesem, meg sütöttem mellé pitét is, még a tavalyi meggy van benne.

– Katám, csak kávét hozzál, látod, hogy dolgozunk – hárítja Horthy Csaba szelíden, aztán súgva mondja:

– Sokat kibírt mellettem, főleg a rendszerváltás után, mert akkor kinyílt a csipám, és az MDF színeiben 1990-ben elindultam a helyi polgármester-választáson. Képzelheti, egy ilyen kis faluban hatan szálltunk ringbe, köztük Zsemle Feri is, a volt párttitkár, de mindnyájukat megvertem. Jött is utána a haddelhadd, a falu összes kommunistája, élükön a bukott tanácselnökkel összefogott ellenem, és ahol csak lehetett, feljelentettek, gyaláztak, még a Horthy-fajtámat is felhánytorgatták, amire a Népszava újság rátett egy lapáttal, és telekürtölte vele az országot. Volt olyan testületi ülésünk, amit délután kettőkor nyitottam meg, de még másnap hajnalban sem tudtam bezárni, és ha százszor nem hangzott el, hogy mondjak le, akkor egyszer sem. Igyekeztem nyugodt maradni, volt benne rutinom, meg hogy ne üljek fel a rágalmaknak, mert éreztem, a falu többsége, a kisemberek mellettem vannak – néz ki az emeleti ablakon, mintha a pártolói most is az utcán állnának. – Összesen négy ciklust, azaz 16 évet húztam le a falu élén, amit elégtételként is hálásan köszönök a sorsnak. Végleg persze nem tudok elszakadni Tiszajenőtől, mert 77 évesen most is képviselő vagyok.

– És visszatekintve, az ősei múltjától mennyire kellett elszakadnia?

– Semennyire! Amikor hátrányom volt belőle, persze hogy nem dicsekedtem vele, de amikor már lehet, én akkor sem verem a mellemet, és nem is siránkozom. Ahová elhívnak mint a kormányzó úr családjának egyik sarját, oda szívesen megyek és tartok beszédeket, sőt a Horthy Miklós Társaság alelnöki tisztét is betöltöttem – áll meg a felsorolásban –, de az igenis fáj, hogy amíg az újratemetésén hatvanezren voltak jelen, addig mostanában például a születésének 155. évfordulóján jó ha hatvanan lesznek ott, már ahol egyáltalán megemlékeznek róla. Pedig bátran büszkék lehetünk rá, mert megmentette a hazánkat, és amit csak tehetett, azt megtette Magyarországért. A háborút a végsőkig igyekezett elkerülni, de a nagyhatalmak szorításában szinte lehetetlen volt. Miért nem ezt látjuk ma? Kik és mit művelnek, művelhetnek a szomszédunkban azzal a szerencsétlen ukrán néppel? Szerintem a magyar történelem elmúlt száz évének három legkiemelkedőbb politikusa Horthy Miklós, Antall József és Orbán Viktor. Éppen ezért három éve 74 éves fejemmel az MDF után beléptem a Fideszbe.

Korábban írtuk

Most viszont kilépünk az utcára, és az irányt a seregélyinvázió alatt álló tanya felé vesszük, ahol június negyedike lévén nemzeti összetartozás napi ünnepséget rendez, és már nem először Horthy uram. Azt mondja, lesz köszöntő, versmondás, ünnepi beszéd, mellé üdítő és pogácsa. Büszkén mutatja az alkalomra lenyírt pázsitra állított apró emelvényt és a tucatnyi széket, aztán pedig egy használaton kívüli vil­lany­oszlopra csavarozott Nagy-Magyarország-térképet, végül az előre összerakott máglyát, az esti őrtüzet. Mellette papírlapra festett betűket lenget a szél: „Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen.” (Wass Albert)

– Már csak egy dolgom maradt, mielőtt Szent Mihály lován távozom a földi világból – mutat a tanyán álló régi istállóra. – Szeretném ezt az épületet a saját kétkezi munkámmal és költségemen egy néprajzi és helytörténeti múzeummá alakítani, amit a falura hagyatékozok, és ahol a Horthyak rám maradt relikviáinak is jutna hely, mert nekünk nem telik szoborra, mint a pestieknek Horn Gyulára.

Kikanyarodva a szolnoki aszfaltos útra még látni a visszapillantó tükörben, amint Katával integetnek. De az is lehet, hogy a dézsmáló seregélyeket kergetik.