Hősiesen helytálltunk Mohácsnál

– A mohácsi csatához kapcsolódó kutatások 2018-ban vették kezdetüket. Milyen célokat tűztek ki a projekt indításakor?

– A kutatás közvetlen előzménye Szulejmán szultán elveszett síremlékének megtalálása és feltárása volt. Azt a módszertant, amelyet Mohácsnál is alkalmaztunk, Szigetváron fejlesztettük ki. Miután sikerrel jártunk Szigetváron, felmerült egy hasonló kutatási ötlet. Van ugyanis egy másik elveszett település, a Földvár nevű falu, amelyet a mohácsi csata krónikása, Brodarics István említ.

Egy szemtanú beszámolója szerint ott állították fel az oszmán tüzérséget, ott állomásoztak a janicsárok, tehát ennek alapján a harcok helyét Földvárhoz köti a hagyomány. Ezt a települést bár sokan keresték már, még senki nem tudta azonosítani. Az eredeti célunk tehát nem az volt, hogy felforgassuk a csata történeti értelmezését, hanem csak annyi, hogy Földvár azonosításával egy fontos részletkérdést tisztázzunk. Aztán úgy alakult, hogy sokkal többet sikerült.

– Milyen módszerekkel dolgoztak?

– A történész fő módszere a forrásszövegek felkutatása, kritikai értelmezése. Elolvassa például a latin vagy az oszmán forrásokat és értelmezi őket, de nem foglalkozik műholdképekkel, geoinformatikai adatelemzésekkel, geofizikai és más műszeres vizsgálatokkal, mint amiket mi kiegészítésül alkalmazunk. Mi a korábban megszokotthoz képest szokatlan megközelítést választottunk. Vizsgálataink fókuszában a tájváltozás állt. Olyan kérdésekre kerestük a választ, mint például: milyen lehetett a Mohács környéki táj a csata idején? Hogyan nézett ki a vízrendszer, a mikrodomborzat és a növényzet? Sőt – bár sokan furcsállták – azt is vizsgáltuk, mikor kelt, delelt és nyugodott le a Nap azon a napon. A korabeli források ugyanis számos olyan jellemzőt említenek, amelyeket ma már nem látunk a Mohácsi-síkságon: vízfolyásokat, erdőket, mélyedéseket, és ezekhez konkrét eseményeket kötnek. Emellett a Nap járása is fontos szerepet kap, például az imaidők alapján határozzák meg az események időpontját. De használtuk a régi írott forrásokat is, jó együttműködés jött létre történészekkel, turkológusokkal, régészekkel. A kutatás egy kooperáció eredménye, a Bölcsészettudományi Kutatóközponttal együtt dolgozunk, Fodor Pállal közösen vezetjük a tágabb Mohács-projektet.

– Hogyan lehetett a XVI. századi Mohács környékét rekonstruálni?

– Térinformatikai modellezéssel, régi térképekkel, műholdképekkel, környezettörténeti kutatással. A vízrendszer, a domborzat, az erdők, a mocsarak mind hatással voltak a csata kimenetelére. Előbb rekonstruálnunk kellett, hogyan nézett ki Mohács környéke 1526 nyarán, mit láthattak a korabeli emberek, amiről be is számoltak. Amikor ezzel elkészültünk, akkor vált világossá a csatamező teljes topográfiája.

– Miért volt fontos Földvár megtalálása?

– Brodarics István krónikája alapján világos volt, ha megtaláljuk ezt a falut, akkor a harcok egy fontos központi terét tudjuk azonosítani. Az elmúlt évtizedekben uralkodó nézet szerint a síkság nyugati szélén fekvő Majs falu közelében zajlott az ütközet. Ez a verzió az 1920-as években jelent meg, főként Gyalókay Jenő és más hadtörténészek elképzelései nyomán. Ők nyilván nem rendelkeztek a szükséges tudományos eszközökkel, így figyelmen kívül hagyták a táj évszázadok alatt bekövetkező változásait, a korabeli vízrendszer, a mocsarak, elárasztott területek elhelyezkedését. A mi rekonstrukciónk szerint 1526-ban nagy kiterjedésű vizenyős rétek, mocsarak voltak azon a területen, nehézlovasság nem tudott volna ott olyan hadműveleteket folytatni, amilyeneket a korabeli források leírtak, elakadtak volna a vízben és a sárban. Földvár nem Majsnál volt.

– Hogyan találták meg a valódi Földvárt?

– Savoyai Jenő 1699-ben kapta birtokba a vizsgálati területünket, ami után készült egy térkép is az akkori állapotról, alig pár évvel a falu végső pusztulása előtt: úgy tűnik, ez az egyetlen, ami valaha is ábrázolta. Ennek alapján elég pontosan meghatározható Földvár helye. De ez csak egy megerősítés volt: térinformatikai modellezésünk és a régészeti adatok alapján már erősen gyanítottuk, hol kell keresni. A térkép később került elénk, az csak rátette a pecsétet a megoldásra. Ezután a Brodarics István szövegében és más szemtanúk beszámolóiban szereplő távolságok, csapatmozgások, megjelölt helyszínek értelmet nyertek, helyek rendszereként jelentek meg.

– Ennek alapján került máshová a csata helyszíne is?

– Pontosan, hiszen a korábban elfogadott csatatér sem a terepadottságok, sem a vízrendszer alapján nem felel meg a leírásoknak. A Földvárhoz vezető utak, a vízfolyások, az erdős térségek, mocsarak elhelyezkedése segített értelmezni, hol és hogyan haladhatott a magyar és a török sereg, hol táborozhattak, hogy álltak fel harcolni, milyen műveleteket végeztek. Ez alapján kirajzolódott egy olyan csatatáj, ami nagyon pontosan illeszkedik a leírásokhoz, szemben a korábban feltételezett csatatérrel, ami viszont egyáltalán nem. Ugyanakkor feszültség támadt a terep és a régészeti jelenségek egy része között. Így fontossá vált egy már nem földrajzi, hanem természettudományos és technikatörténeti kérdés tisztázása: milyen puskákat használtak a felek a csatában. Különösen a török fegyverek típusa és jellemzői váltak meghatározó kutatási szemponttá. Így ezzel is elkezdtünk foglalkozni, amiben főként Fodor Pálnak köszönhetően a török források kulcsszerepet játszottak. A könyvben ennek külön fejezetet szenteltünk. Ennek alapján a Majs térségében felgyűjtött több mint háromszáz kézitűzfegyver-lövedék mérete, jellege nem felel meg a mohácsi csatában használt janicsárpuskáknak. A további vizsgálatok kiderítették, hogy ezek egy 1687. augusztus 6-i, kevéssé ismert ütközethez köthetőek, amit a felszabadító háborúk idején főként német csapatok vívtak a török ellen, egy héttel az ún. második mohácsi csata előtt. Szóval az 1526-os és az 1687-es csaták eseményei részben ugyanazon a területen zajlottak.

– Hol zajlott pontosan az 1526-os első mohácsi csata?

– Kutatásaink szerint Majstól keletebbre, Sátorhely térségében, amely földrajzi szempontból jól megfelel a csata feltételeinek, leírásainak. Digitális terepmodell alkalmazásával rekonstruáltuk a XVI. századi domborzatot és vízrajzot, különös tekintettel a Duna ágaira, mocsaras területeire, illetve azokra a régi folyómedrekre, amelyek ma már nem is léteznek. A vízfolyások mentén haladó utak, az átkelési pontok, valamint a stratégiailag fontos dombhátak lehetővé tették, hogy a csata lefolyásának legvalószínűbb pályáját megrajzoljuk. Ez nemcsak a csatatér lokalizálását segítette, hanem a harci műveletek értelmezését is. Ha ismerjük a terepviszonyokat, a domborzatot és a vízrendszert, valamint azt is, hogy egy korabeli lovas vagy gyalogos egység milyen sebességgel haladt, akkor pontosan modellezhető, hogyan tudott egy csapattest adott körülmények között leküzdeni egy meghatározott távolságot.

– Említette, hogy kutatásuk a csata időpontját is újraértelmezte. Mi ennek a jelentősége, és hogyan jutottak erre a gondolatra?

– Ahogy egyre pontosabban megismertük a környezeti, térbeli viszonyokat, egy idő után világossá vált előttünk, ha az eseményeket a korábbiaknál precízebben akarjuk rekonstruálni, akkor értelmeznünk kell a korabeli időmérést is. A XVI. században nyilván nem volt még karóra vagy okostelefon, mindenki az égitestek, főként a Nap járásából következtetett az aktuális időre. A muszlim források például az imaidők alapján számoltak be az eseményekről, amelyek szorosan a Nap mozgásához igazodnak, de a nyugati krónikások is a napkelte, dél, napnyugta, tehát a fényviszonyok alapján tájékozódtak. Ebből kiindulva úgy rekonstruáltuk a csata napjának történéseit, hogy minden eseményt a földrajzilag azonosított helyén, az akkor mérhető helyi idő szerint helyeztünk el a nap menetében.

– Miért fontos a csata pontos időpontja?

– Brodarics István azt írja, hogy a csata négy órakor kezdődött, és az éj leszállta, valamint azzal egy időben egy kiadós eső vetett véget neki. Kutatásunk során modelleztük a Nap járását és azt találtuk, hogy a csata idején fennálló fényviszonyok, csillagászati jelenségek a mi időnkben a szeptember 8-i állapotoknak felelnek meg. A király halála nemcsak ikonikus pillanat, hanem kronológiai sarokpont is. A beszámolók szerint ez alig néhány perccel a szürkület vége előtt, este hét óra körül történhetett. Ehhez pontosan kellett tudnunk, hogy 1526-ban, azon a napon, azon a helyen mikor volt a napnyugta, és mikor ért véget a szürkület. Figyelembe kellett vennünk a korrekcióban a XIII. Gergely pápa nevéhez kötődő, 1582-ben elindított naptárreformot, illetve az 1884-es washingtoni meridiánkonferencián eldöntött időzónarendszert is. Ma a Gergely-naptárat használjuk, a csata napja augusztus 29-én volt, ezt őriztük meg emléknapként. Ugyanakkor a csata forrásai a korábbi julián naptár szerint születtek. Ez a tíznapnyi különbség már elég tetemes: nem késő nyári, hanem kora őszi napra esett. Ennél is nagyobb a hatása az időzónarendszernek. A helyi idő és a zónaidő között különbség van. Amit a telefonunk mutat, az a közép-európai zónaidő. Mindezek alapján mintegy ötven perc különbséget kell az egykori és a mai időméréshez képest figyelembe vennünk. A julián naptár szerint a mohácsi csata augusztus 29-én zajlott, de a csillagászati viszonyok, tehát a napkelte, napnyugta a mostani Gergely-naptár szerinti szeptember 8-ának felelnek meg. Az akkori helyi időszámítás, ami az írott forrásokban megjelenik, nem a mai óráinkon látható értékekkel számolt, mert azok 1884 óta az időzóna idejét mutatják. Nekünk az akkori helyi időt kell figyelembe vennünk, ami a Mohács mellett megfigyelt napkeltére és napnyugtára támaszkodott. Így sikerült helyre tennünk az írott források időmegjelöléseit, miáltal a tér és az idő vonatkozásában egy helyenként percre pontos keretrendszert kaptunk, sokkal pontosabbat, mint amivel az elődeink számolhattak.

– Mit tudunk a mohácsi csata két haderejéről?

– A magyar sereg körülbelül harmincezer főből állt, a csatát eldönteni hivatott erő ezen belül a nehézlovasság volt. Jelentős zsoldos gyalogság és könnyűlovasság is a részét képezte, de az ágyúkat elhanyagolták. Ezekből kevés volt, és még azoknak is csak egy részét vitték partra a hajókról. Ez a struktúra középkori szemléletet tükröz: páncélozott lovasok, zászlós bandériumok, elég kevés tűzfegyverrel felszerelt katonaság. Egy pusztító lovasrohammal szerették volna kikényszeríteni a győzelmet. Ezzel szemben az oszmán hadsereg szervezési és technikai értelemben is már új korszakot képviselt. Nemcsak nagyobb volt az oszmán sereg, mintegy nyolcvanezer fő, de sokkal jobban vezetett, fegyelmezett is. Nagyon jó volt a felderítésük és a logisztika is. A legnagyobb harcértékű janicsárok példás kiképzést kaptak, és kiválóan kezelték a fegyvereiket, a tüfékeket (puska, lőfegyver törökül – a szerk.), amelyekből négyezer darab volt a harctéren felszerelve.

– A kutatás abban is forradalmi, hogy minden eddiginél részletesebben kitér az oszmánok fegyverzetére. Miért fontos ez?

– Mert a beszámolók szerint ez döntötte el a csata kimenetelét. Az oszmán puskák, amelyekből a janicsárok kétféle változatot is használtak, nagyobb kaliberűek, hosszabb csövűek voltak, mint a keresztény fegyverek. Továbbá nagyobb rombolóerővel, jelentős páncéltörő képességgel is bírtak. Lőszerük nem sima ólomgolyó volt, hanem egy különleges ötvözet: ólom, ón és antimon alkotta, amit a törökök szürbnek hívtak. Ez egy drága, nehezen előállítható anyag, nem is alkalmazták sokáig, de a hatása félelmetesnek bizonyult: az európai nehézlovasság páncéljait a források szerint könnyedén átvitte. Ez műszaki fölényt jelentett, amit a magyar sereg nem tudott sem fegyverzetben, sem taktikában ellensúlyozni. Persze nem csak ebben voltak fölényben, az oszmánok legalább háromszáz ágyút vonultattak fel a harcmezőre, amivel szemben alig több mint ötven magyar ágyú állt.

– Milyen taktikai döntéseket hoztak a felek, és hogyan zajlott a csata?

– A magyar oldal elég jól választotta meg a számára kedvező helyet, és annak megfelelően alakította ki a harcrendet, bár talán túl kevés katonával. Egy, a síkon keresztben húzódó, mintegy ötven méter széles, két-három méter mély természetes árok, egykori folyómeder mögé állították fel a sereget, ami elvileg védelmi előnyt biztosított. A terv az volt, hogy az oszmánok várhatóan támadásra indulnak, azt a természetes akadályra támaszkodva megállítják, majd a lovassággal ellentámadásba mennek át. A támadókat részenként szerették volna megverni. Az oszmánoknak azonban kiváló hírszerzésük volt, felismerték a rájuk nézve nyilvánvalóan előnytelen helyzetet, és nem menetből indítottak támadást, hanem miután megérkeztek Földvár térségébe, táborozni kezdtek és beásták a tüzérséget. Meg akarták várni a teljes, nyolcvanezer fős sereget, hogy másnap, jelentős túlerővel indítsanak támadást.

– Mi volt a magyar sereg fő gyengesége?

– A technikai lemaradás. Persze kevesebben is voltak, de nem ez volt a vereség fő oka. A felderítés és a vezetés hiányosságai is szerepet játszottak, de például a morállal nem volt probléma. Ugyanakkor hiába voltak bátrak és harcoltak hősiesen, egy olyan hadsereggel néztek szembe, amely harminc évvel előrébb tartott fegyverzetben, fegyelmezettségben és katonai doktrínában. Nem stratégiai hiba volt a vereség oka, hanem a haditechnikai korszakváltás.

– Ez új megvilágításba helyezi a vereség fogalmát?

– Igen. Nem a vezetés gyengesége és széthúzása volt a fő gond, ahogyan azt évtizedek óta tanítják az iskolákban, bár természetesen akadtak viták. Nem is a katonák emberi minősége volt a gond, hanem a fegyverek és a hadviselés formája volt elavult. Egy középkori haderő állt szemben egy kora újkori, nagyon jól vezetett, professzionális katonai gépezettel. Ezért is fontos hangsúlyozni: a mohácsi csata nem egyszerű vereség, hanem egy történelmi átbillenés szimbolikus pillanata.

– Mire jutott a kutatás II. Lajos királyunk halálával kapcsolatban?

– Az a korábbi elképzelés, miszerint a király a Csele-patakba fulladt, ma már nem tartható. A kortárs történeti forrásokban rendre megjelenik a Duna „mellékága”, „kicsiny ága” kifejezés, mint a hely, ahol Lajos meghalt. A Csele-patak sem vízhozamában, sem elhelyezkedésében nem felel meg ezeknek. Vízrajzi rekonstrukciónk alapján egyértelmű, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba, hanem a Duna egy mellékágába fulladt bele, mégpedig a Mohácsi-sziget nyugati oldalánál.

A XVI. században a Duna főága – erről egyébként Brodarics is beszámolt – a Mohácsi-sziget keleti, tehát az alföldi oldalán húzódott, míg a mai mohácsi ág, amelyet sokáig főágnak véltek, valójában egy keskeny mellékág volt. A mederváltás a XVIII–XIX. században következett be, és ez félrevezette a kérdéssel foglalkozó kutatókat. A XIX. század végi és a XX. században a kérdéssel foglalkozó történészek a saját koruk vízrajzi viszonyait vetítették vissza a múltra, ők nem a Mohács melletti mellékágat látták, hanem egy hétszáz méter széles, hatalmas folyót. A Csele-patak neve egy sok évtizeddel 1526 után megjelenő humanista kitaláció, amúgy egy cseh forrásban bukkan fel először, ami idővel megerősödött és így került be a történelemtankönyvekbe. Ezzel szemben jól rekonstruálható a király menekülésének útja a csata helyszínétől oda, ahol végül sikerült elég pontosan azonosítani a vízbe fulladás helyét. A király halálának helyszíne egy ma strandként használt dunai homokzátony közvetlen közelében van, ahol jelenleg semmi sem utal a történelmi eseményre. Ez a Csele-patak torkolata közelében található.

– A kutatás új értelmezést vet fel a hetvenes években megtalált tömegsírokat illetően is, miszerint azokban nem kivégzettek, hanem harcok során elhunyt személyek nyugszanak. Milyen módszerekkel jutottak erre a következtetésre?

– A tömegsírok nem előre kiásott sírgödrök voltak, hanem lőállások, ágyúállások, amelyeket a csata előtt építettek ki, majd ezekbe dobálták bele a törökök a harcban elesett katonákat, miután a csata véget ért. Az első ilyen feltárt sír egy kifli alakú lőállás, amely délnyugat felé nézett, pontosan arra, ahonnan az oszmán támadást várták. Kutatásunk szerint a tömegsírokban részben egy bajor zsoldosalakulat tagjai fekszenek, akiket az érmék alapján sikerült azonosítani: Augsburgból, Regensburgból és Passauból származnak az ezüstpénzek. A vizsgálatok arra mutatnak, hogy nem kivégezték őket, hanem harc közben estek el. A koponyákon és nyakcsigolyákon sok szablyavágás látható, ami arra utal, hogy az oszmán lovasság rohama során a gyalogosok futni kezdtek, és lekaszabolták őket. Ez az első alkalom, hogy konkrét személyeket, konkrét alakulatot tudtunk azonosítani a mohácsi tömegsírokban.

– Milyen szemléletváltásra lenne szükség az általános és középiskolai oktatásban a mohácsi csata tanításával kapcsolatban?

– Mohácson hősies helytállás történt, ezt a kutatásaink nem cáfolják, sőt megerősítik. A résztvevők többsége tudatosan vállalta, hogy egy meglehetősen kilátástalan harcban elveszítheti az életét. Ez mindenképpen hősi áldozat volt a magyar oldalon harcolók részéről. Fontos lenne azonban az is, hogy ne csak a hősiességet tanítsák, hanem a történelmi realitást is. A diákoknak tudniuk kell, hogy miért volt reménytelen a küzdelem, hogy milyen globális összefüggések vezettek a vereséghez, és hogy miért volt a csata hadvezetési, technikai értelemben is fordulópont. Bele kellene építeni a tananyagba, hogy a magyar hadvezetés nem reagált megfelelően azokra a haditechnikai változásokra, amelyek már néhány évvel korábban látszottak, például az előző évi paviai csatában, ami kísértetiesen hasonló eredményű volt. A mohácsi csata nemzeti tragédia, de egyben történelmi tanulság is, amelyet nem legendákra, hanem adatokra alapozva kell bemutatni.