Zsúfolásig megtelt hétfőn az MCC Scruton a fővárosi Tas vezér utcában, ahol a Mathias Corvinus Collegium rendhagyó vitaestet szervezett a magyar eredettörténetről és a honfoglalásról Honnan jövünk és kik vagyunk? címmel, Gali Máté és Pócza Kálmán történészek moderálásával. A beszélgetés különösen azért volt érdekes, mivel írott források hiányában éppen az őstörténetünk számít a legrejtélyesebb szakasznak a magyar történelemben, így rendszeresen áldozatául esik különböző teóriáknak.

Hirdetés

Minek vitázunk az eredetünkről?

Arról, hogy mi a tétje az őstörténetről szóló vitáknak, Sudár Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa bevezetőként elmondta: minden nép megfogalmazza a maga eredettörténetét, például a szlovákok vagy a románok is. A magyar őstörténetet a fejedelemség korára vezetjük vissza, hiszen ekkor jön létre a magyar jogállamiság, rá száz évre pedig a keresztény magyar állam. 

– Ezek összevonása képezi identitásunk alapját – mutatott rá a történész.

Szabados György, a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója egy frappáns mondattal kezdte meg gondolatmenetét: 

Korábban írtuk

– Megszületésemre nem emlékszem, de az közelről érintett engem.

Ezzel arra utalt, hogy hiába nem ismerjük megfelelő források híján az eredetünket, meghatározza gondolkodásunkat. 

– Két identitásalapozó korszaka van egy népnek, nemzetnek: az őstörténet és a közelmúlt. A népi és etnikai őstörténetünk identitásalapot ad. Ha heves viták törnek elő, akkor erős lehet az identitás is. Azonban ha a társadalom lefojtja ezeket az ellentéteket, abból maradandó sebet okozó robbanás tör elő – fejtette ki az intézetvezető. 

Arra a kérdésre, hogy köze lehet a politikának a vitához, Szabados György szerint nem, azonban a politika mindig is hasznot húzott az eredettörténetből adódó identitáskülönbségből. Több évezredes hagyománynak nevezte a magyar történetírást, amelynek elsődleges szempontjaként a szakmaiságot jelölte meg.

Őstörténeti paradigmaváltás

Sudár Balázs korábban arról beszélt, hogy egy őstörténeti paradigmaváltás kellős közepén vagyunk, mivel a szinte csak nyelvészeti alapokon folytatott kutatások több tudományágra, például a régészetre, az archeogenetikára és a régi források értelmezésére válnak szét, meghaladva az addigi módszertant. A történész az elméletét azzal magyarázta, hogy a források a történelem kutatásának elmélyülésével elfogytak. Azonban egy kutató nem mondhatta azt, hogy „nem tudom”, hanem helyette ki kellett találnia egy teóriát, amelyet más tudományág szempontjai szerint igyekeztek vizsgálni. 

– A paradigmaváltás abban is tetten érhető, hogy az őstörténeti paradigmák már nemcsak az Urálig szóltak, hanem annál keletebbre is elterjedtek, szétfeszítve az addigi történészi kereteket.

Szabados György, csatlakozva a gondolatmenethez, azt közölte, hogy általánosságban tágul a múlt, azaz ugyanazt a tortát már többfelé kell szelnünk. 

– A módszerek folyamatosan fejlődnek, ezt kell folyamatosan nyomon követni, közben pedig kutatni, elemezni a historiográfiát – mondta a történész.

Van magyar őshaza?

A moderátorok megemlítették Juhani Nagy János (1953-2007) író, újságíró nevét, aki a magyar őshazának a kérdését a következőképpen veti fel: 

„Tankönyveinkben, őstörténeti munkáinkban általában mind a mai napig a Volga és a Káma menti őshazáról esik szó. A klasszikus, iskolában is tanított őshazaelmélet szerint a magyarság e két folyó vidékéről származott el több ezer évvel ezelőtt. Ha azonban az egyetemi vizsgán azt kérdezik a diáktól, hol volt a magyarok őshazája, legjobban teszi, ha visszakérdez: »Ki szerint?«”

Szabados erre úgy reagált: nem az a lényeg, hogy ki hova teszi a magyar őshazát, hanem mire alapozza azt. 

– A magyar őstörténet nem lineáris folyamat, hiszen több szálon, elágazásokon futó cselekmény. Nem szerencsés megjelölni őshazát, maximum kijelölni több lehetséges területet, ahol az adott nép élt, élhetett – fejtette ki.

Hasonlóan látja Sudár is, úgy véli, nem létezik „őshaza”, ugyanis egy őstörténet origóját nem lehet megtalálni, de szállásterületekről lehet és kell is beszélni. 

– A magyarság nem egy piros labda, amelyet Eurázsiából gurítottak és a Kárpát-medencébe pottyant. Fontos kérdés, hogy hány különféle nép lett magyarrá, és mennyi, eredeti magyar nemzet részének tekinthető nép tűnt el – fogalmazott. 

Alig van biztos tudásunk magyar szálláshelyekről, legfeljebb Etelközről, azonban az előző szállásterületről, Levédiáról a mai napig óriási vita folyik, hogy hol terült el pontosan. Az MTA kutatója szerint magyar őstörténetről nagyjából a IX. század közepétől beszélhetünk történészi értelemben, azonban túl kevés az információ ahhoz, hogy egy koherens egységet állíthassunk fel. A történész ugyanakkor nem tartja kizártnak, hogy a genetikai múltunk igazolása ennél messzebbre is visszanyúlik. Úgy véli, történészként kell szerénység és belátás, mert az információ hiánya miatt nem lehet százszázalékos ítéletet mondani.

Ebben vita alakult ki a kutatók között, az intézetvezető szerint ugyanis bizonyos őstörténeti szálak felidézhetők. 

– Az például már ismert, hogy az Avar Kaganátus túlélő népessége egybeolvadt a magyar őstörténettel – magyarázta Szabados György. 

Sudár ekkor „furmányos megoldásnak nevezte” az elméletet, szerinte ennyi erővel a szepességi szászok, a besenyők, az elmagyarosodó szlovákok és zsidók is a magyar őstörténethez tartoznak. 

– Meg kell beszélnünk, hogy mit értünk magyar őstörténet alatt, és a történészeknek vállalniuk kell a felelősséget a tévedésükért – reagált Szabados György.

„Hun vagyok?”

A moderátorok felvetették a hun-magyar kapcsolat kérdését is a beszélgetés során, amelynek témája  régóta nagy vihart kavar a történészek között. Két szélsőséges állítás van: az egyik, hogy az Árpád-ház a hunok leszármazottjai, a másik pedig teljes mértékben tagadja a hun-magyar összefonódást. Sudár szerint az etnogenezis, azaz a nép és nyelv kialakulásának folyamata nem választható szét egymástól. Globálisan magyarnak szokás hívni a Kárpát-medencében élőket, holott a túlélő avarok, kun törzsek, kabarok nem tekintették egy népnek magukat akkoriban.

Szabados György felhívta a figyelmet, hogy különválasztandó a hun hagyomány követése attól, hogy mely nép tartja magát a hunok leszármazottjának. 

– A germánok és a mongolok őrizték azokat a hagyományokat, amiket Attila népe gyakorolt, ugyanakkor nem vallják a hun ősiséget. Ezzel szemben a magyarok vagy a törökök büszkén húzzák magukra a hun származást, viszont utóbbi esetben ez azért furcsa, mivel nem használja az Attila nevet. A hun hagyomány nem egy természetes dolog, olyan, mintha Dzsingisz kánhoz hasonlítják magukat annak érdekében, hogy tekintélyt alakítsanak ki maguknak– részletezte az igazgató, hozzátéve, szerinte a hun-magyar rokonságra két kudarcos válasz van: az igen és a nem; az inkább igen és az inkább nem között érdemes mérlegelni.

Számára az „inkább igen” felé billenti a mérleget Attila „politikai hasznavehetetlensége” az Árpádok számára  – a király uralkodása alatt esik szét a Hun Birodalom és testvérgyilkosság szárad a lelkén; nem véletlenül patás ördögként jelenik meg az északi-germán krónikákban, szemben a magyarral. Szabados szerint ugyanakkor Attila szimbóluma helyett a Baján kagán-hagyomány jó választás lenne, hiszen uralkodása idején az Avar Kaganátus felemelkedése jellemző. 

– Az Attila-ős felvállalása azért is problémás, mert a XIII. századtól az Árpád-házi dinasztia István és László királyok, valamint Imre herceg szentté avatása után a Szent Királyok Nemzetségének nevezi magát.

Kettő helyett egy honfoglalás

A beszélgetés záró témája László Gyula régészprofesszor kettős honfoglalásról szóló elmélete volt, amely szerint először 670 körül érkeztek magyarok a Kárpát-medencébe, Árpád fejedelem 895-ös bevonulása csak „a második hullámot” jelentette. Az erdélyi kutatóról elnevezett intézet igazgatója ugyan szerencsétlennek tartja az elmélet elnevezését, hiszen honfoglalás csak egyszer volt, ám – mint mondta – nyelvi szempontból megvan a forrásfedezet az állításhoz. Nem kizárt ugyanis, hogy beszéltek magyarul 895 előtt. Sudár azonban úgy közelítette meg a kérdést, hogy ha csak a magyar etnikumra vonatkozik a kettős honfoglalás, akkor nincs realitása az elméletnek. 

– El tudom képzelni, hogy Árpád fejedelem előtt magyarul beszéltek a Kárpát-medencében, de nem biztos, hogy ők is magyarnak vallották magukat – vélte a történész, aki identitásalapon kizártnak, nyelvi értelmezésben ugyanakkor elképzelhetőnek tartotta a kettős honfoglalást.

Annyi bizonyos, hogy a huszadik századi magyar és európai történelemhez hasonlóan a honfoglalásunk története is a szélsőségesen eltérő narratívák áldozatává vált. Habár a magyar eredettörténet kutatása a fent említett paradigmaváltással tágabb perspektívákat nyithat meg, minden bizonnyal az ezzel kapcsolatos viták is egyre inkább erősödnek majd.