Uralkodók, írók és betyárok a Hortobágyon
Hungarikum lett a csárda
A badacsonyi kéknyelű szőlőfajtával és a csárdával gazdagodott idén a Hungarikumok Gyűjteménye. A magyarság csúcsteljesítményei közé emelő minősítést az Alföld leghíresebb és egyben legnagyobb csárdájában jelentette be az agrárminiszter. A Hortobágyi Csárda napjainkban nemcsak a pusztai ízek kedvelőinek törzshelye, de a falai között működő hagyományéltető múzeum okán hazánk kultúrtörténeti és építészeti örökségének is fontos része.
Az ország legfőbb közlekedési útvonalai mentén, jellemzően az Alföldön felépített pusztai csárdák egykor a vásározó kereskedők, az állattartók és a tanyán élő emberek nélkülözhetetlen pihenőhelyei voltak.
Az UNESCO-világörökség részét képező, a Hortobágyi Nemzeti Park tulajdonában álló Hortobágyi Csárda eredeti nádtetős kis vályogépületét a különböző korok igényei és a megnövekedett forgalom miatt az elmúlt évszázadok során többször is átépítették és kibővítették, egyebek mellett kocsiszínnel, fedett szekérállással és vendégszobákkal látták el. Végleges történeti formáját a XIX. század elején nyerte el.
A Hortobágy legrégebbi épületeként, valamint az Alföld legjelentősebb csárdájaként számontartott vendégfogadó háromszáz éve szolgálja az utazókat azon a vidéken, amelyről Petőfi a Kerényi Frigyeshez írott, 1847-ben keltezett levelében ezt írja: „Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.”
Sóút és „korcsmaház”
Régi idők hangulatát őrző, fehérre meszelt falú, piros muskátlibokrokkal díszített tornácos csárda fogadja a Tiszafüred felől a klasszicista stílusú Kilenclyukú hídon át Hortobágyra igyekvő utazót.
A Hortobágyi Csárda bejáratánál kifüggesztett étlap helyi alapanyagokból készült autentikus pusztai ízeket, illetve a fogások modern változatait kínálja az étterembe betérőknek: mangalicasonkát és harcsatepertőt, szürke marhából készült hortobágyi húsos palacsintát, babgulyást, borjú- és rackapörköltet, kemencében sült csülköt, slambucot, juhtúrós sztrapacskát és káposztás cvekedlit.
A csárda azonban nemcsak étterem, hanem a hajdani pásztoréletet bemutató kiállítótér is. Éppen ezért a pusztai ételeket kedvelők a gasztronómiai élmények mellett kultúrtörténeti tudnivalókkal is gazdagodhatnak, ha egy finom magyaros étel elfogyasztását követően betérnek a vendéglő épületében berendezett múzeumba.
A település legrégebbi építményét, a Hortobágyi Csárda elődjének számító „korcsmaházat” Debrecen Város Tanácsa 1699-ben, a török kiűzését követően építtette a Hortobágy folyónál lévő vámszedő hely és postaállomás mellé. Itt húzódott ugyanis a pusztán átvezető forgalmas sóút, amelyen a máramarosi bányákból származó sókristályt szállították a Felső-Tisza vidékére.
A ma már kiemelt műemlékként jegyzett vendéglő a falusi és pusztai emberek, legeltető pásztorok, marhahajtók, kereskedők és átutazók számára nemcsak pihenőhelyként és menedékként, de korabeli információs központként is szolgált, ahol egy meszely bor mellett a vendégek elolvashatták a közzétett hirdetményeket és körözvényeket is.
Százéves képeslapok
„Ha nincs pénzed, kengyelbe! Nem adunk itt hitelbe” – olvashatjuk a korabeli figyelmeztetést a múzeum egyik szobájának falán, további tréfásan bölcselkedő szentenciák között.
A gazdagon berendezett vitrinekben pálinkásbutykosok, zöld mázas korsók, ónkulacsok, borosbutellák, fakupák, ivótökök, mérőpoharak, porciós- és pintes üvegek rengetege emlékeztet a régi italmérés történetére.
A nosztalgikus hangulatot a délibáb hazáját bemutató százéves képeslapgyűjtemény is fokozza. A megsárgult felvételek életképei nádfedeles házakban élő emberek hétköznapjairól, régi kirakodóvásárokról, a marhaterelésről és -itatásról, cigányzene melletti poharazgatásról, bográcsozásról, pörgekalapos-cifraszűrös ünnepi viseletről, tábortűznél melegedő pásztorok közösségéről mesélnek.
Látványos korhű maketteken a kezdetektől, vagyis 1699-től követhetjük nyomon, miként alakult át az egykori korcsmaház épülete többfunkciós csárdává és vendégfogadóvá.
A tárlaton egybegyűjtött használati tárgyak egy része, köztük például a faragott fatányérok és evőeszközök a pusztai ember kézügyességét dicsérik. De ízelítőt kapunk a debreceni iparosok, főként lószerszámkészítők és fazekasok munkáiból is. Utóbbiak sorából kiemelkednek azok az égetett cseréppipák, amelyekből a XIX. század első felében átlagosan évi tízmillió darab készült a városban. A kézművesremekeket nemcsak a hortobágyi pásztorok őrizték féltve, hanem hazánk távoli városaiban is nagy becsben tartották, de jutott belőlük Angliába és Hollandiába is, ahol zömmel matrózoknak kínálták a kereskedők.
Híres vendégek
A lécekből ácsolt kármentő mellett – ahová anno a garatra túlságosan is felöntő, verekedésre hajlamos vendégek keze ügyéből mentették a még menthetőt – éppen Jókai Mór és Móricz Zsigmond pipázgat békésen. Életük során többször is megfordultak a Hortobágyi Csárdában, kiválóan ismerték a műveiknek visszatérő témát nyújtó rónaságot, a pusztai ember megalkuvást nem ismerő karakterét, különös, gyanakvó lelkivilágát.
Az italpult szomszédságában elhelyezett asztaluknál mintha megállt volna az idő. Egy jó pohár bor mellett talán éppen a hortobágyi gulyás- és csikósbojtár közötti híres pusztai párbaj esélyeit latolgatják, amelyről az idősebb pályatárs a Sárga rózsa című kisregényében írt rendkívüli drámai erővel.
A hortobágyi rónaság számos jelentős életművet hátrahagyó alkotót inspirált ihletet adó forrásként. A legismertebb közülük minden bizonnyal az alföldi puszta témáját a magyar irodalomba bevezető Petőfi Sándor, aki versben énekelte meg az utókornak 1842 őszére tehető hortobágyi tartózkodását.
„Szép menyecske… savanyú bor… édes csók… / Az én lábam idestova tántorog; / Öleljen meg, kocsmárosné édesem! / Ne várja, míg itt hosszában elesem” – írta a reformkori poéta a Hortobágyi kocsmárosné… című költeményében, amelyben a magyar betyárvilág idején a csárda akkori bérlőjének híresen szép feleségét szólította meg.
A XIX. század második felében a környék zsiványai előszeretettel használták menekülő útvonalként a fogadó alatti pincerendszert. A Hortobágy egyik legismertebb betyárjának, a birkalopás miatt elítélt kalandos életű Sós Pistának feltehetően a közeli gémeskút aktuális állásával is jelezhette a csapláros, hogy elkészült-e az ebéd, iható-e a kút vize, biztonságos-e betérni az ivóba. A fogadós ugyanis jól tudta, hogy saját érdekében ajánlatos együttműködnie a martalócokkal.
A Hortobágyra látogató hírességek sorát egykor nemcsak a betyárok, hanem állami vezetők és politikusok is gazdagították. Debrecen város díszhintaján annak idején többek között Kossuth Lajos, Ferenc József, IV. Károly és Horthy Miklós is kocsizott. De nászútja során ellátogatott a pusztai vendéglőbe a brit királyi trónról 1936-ban lemondó VIII. Eduárd is. A visszaemlékezések szerint valamennyiüket lenyűgözte a romantikus hangulatú, sajátosan magyar vendégfogadó, a pusztai csárda, amely mostantól a Hungarikumok Gyűjteményét is gazdagítja.
