A Pilis és a Budai-hegység találkozásánál, a község legszélén él Kovács Október és családja. A természet közelsége szófordulat errefelé, nem csupán egy üres közhely: a kapuval szemközt kis erdei út, mögötte pedig már a sűrű rengeteg. Ami nem is véletlen, hiszen Kovácsék családja a természettel jegyezte el magát: Október, feleségéhez, Zsókához hasonlóan kémia- és biológiatanár, sőt a rokonságban akad két erdőmérnök is. Bár a családi házhoz mért földterület meglehetősen szűkös, arra mégis elég, hogy az oldalsó rész kis parcelláján konyhakertet neveljenek – megterem náluk a tök, paradicsom, a különböző fűszernövények, így például a télen teafűnek használt menta, de innen kerül a kamra polcaira a sűrű ribizliszörp is.

A kert fennmaradó része pedig éppen alkalmas arra, hogy a gyerekek, főként a tízéves ikerpár, Bözsi és Barnabás, felszabadultan játsszanak benne, a kiskamasz Borcsa már kezd kinőni az önfeledt bolondozásból, az idén érettségizett Boldizsár és egyetemista bátyja, Bertalan pedig már lassan felnőttkorba érnek.

A két nagyfiú és a három kisebb testvér közti korkülönbség egyébként nem a véletlen műve. Ahogyan az édesapa mondja, náluk a családtervezés tudatosan történt: Zsóka Berci és Boldi után még végigvitt egy osztályt, és csak ezután született meg a középső lány, majd dupla ajándékként az ikrek.

Forradalomtól a napkeleti bölcsig

Nemcsak a családtervezés, de a névadás is tudatosan zajlott a Kovács családban, történelmi ok éppúgy található benne, mint nyelvészeti furfang. Október különleges és bohémnak tűnő keresztnevére mindenki felkapja a fejét, pedig súlyos jelentés rejlik mögötte: édesapja az 1956-os forradalom élő emlékművének szánta legkisebb fiát.

– Édesapámat nagyon megérintette a szabadságharc szellemisége, s mivel nem volt tehetős ember, arra gondolt, következő gyermeke nevét a magyarság számára oly sorsfordító esemény emlékének szenteli. Az Október persze nem volt anyakönyvezhető, kérvényeket kellett írnia, ezért többnapos procedúra után lett egyáltalán hivatalosan keresztnevem. Hogy meg tudjanak keresztelni – ami abban az időben szintén nem volt egyszerű vállalkozás –, másodikként megkaptam az Áront is, amit nyelvész édesapám a következőképpen indokolt: „Október lesz mindenáron, legyen az ő neve Áron”.

A Kovács család második gyermekének, Boldizsárnak a neve is e találékony nagyapának köszönhető, ő javasolta, hogy a három napkeleti bölcs egyikéről nevezzék el a csemetét. A többieknél pedig már hagyománnyá vált a B kezdőbetű, igaz, Bözsi esetében szintén akad ebben egy kis furfang: az eredetileg Blankának keresztelt kislány másodikként kapta az Erzsébet nevet, édesanyja és apai nagyanyja után.

Ahogyan a felmenők tiszteletét, úgy a nagycsaládos lét iránti vágyat is otthonról hozta mindkét szülő, a látott példát követve egy percig nem volt sem számukra, sem testvéreik számára kérdés, hogy mindannyian sok gyereket szeretnének. Így Október egyik bátyjának hat gyermeke van, a másik most várja a nyolcadikat, és Zsóka négy testvére között is akad nagycsaládos. Vagyis ha egy-egy ünnep alkalmával összejön a család, még a legszűkebben is közel harmincan ülik körbe az asztalt.

Ezekből az együttlétekből a zajos jókedv mellett pedig egyvalami nem hiányozhat még: a közös családi örömzene.

– Tavalyelőtt karácsonykor ebben a szobában például Charpentier Te Deuma szólalt meg. De nálunk nem zajlik anyák napja sem zene és persze könnyek nélkül. Műsorral készülünk rá, ahogyan a többi ünnepre is, minden évben hangszerekkel vonulunk például locsolkodni. Van egy kézzel írott kis repertoárfüzetem, amelyben precízen vezetem évek óta, hogy akár a családi húsvéton kik zenéltek, mit adtak elő és kiknek – meséli Október, aki tudatosan vezette be gyerekei életébe a zenét, ma már mind az öten tanulnak valamilyen hangszeren.

A legnagyobb, Berci hegedül és brácsázik, egy solymári kvartett tagja, de megtanult zongorázni és gitározni is.

– Hihetetlen nagy élmény ezzel az együttessel játszani, életem legnagyobb őrültsége, hogy Pestről visszajárok Solymárra a vonósnégyes miatt, de nem bírom otthagyni őket. És játszom a Zöld Gomb nevű könnyűzenei együttesben is, akikkel az egyházi közösségünk rendezvényein muzsikálunk – meséli az egyetemista, aki mellett a többiek sem maradnak el.

Boldi három évig hegedült, mostanában gitározik, Borcsa zongorázik, Barni trombitál, Bözsi pedig fuvolázik. De mindegyikük megfordult már néptáncegyüttesben is, a leghűségesebbek a solymári Cédrushoz, és – talán az erős sváb gyökerek miatt – a kicsik a helyi nemzetiségi néptánccsoportban is táncolnak.

„A hazáért dolgozom”

A hűség persze nemcsak ezen a területen ilyen hangsúlyos Kovács Október családjának életében, hanem áthatja a hivatást és a mindennapokat is.

– Több mint húsz éve házasodtunk össze, az egyetemi gólyatábor óta ismerjük egymást, öt évig udvaroltam Zsókának, azóta töretlen köztünk a kapcsolat. Persze akadnak súrlódások és nehézségek, ám mi Isten szent színe előtt örök hűséget fogadtunk egymásnak, így ha válsághelyzet van, igyekszünk a nehézségeket megbeszélni, ahelyett hogy rögtön a váláson gondolkodnánk. A két együtt töltött évtized önmagában voks valami értékes mellett – hangsúlyozza Október a családtagok közti kötelék megtartó erejét, ami ugyanúgy tetten érhető a szakmához, munkahelyhez való töretlen ragaszkodásban is.

– Az egyetem elvégzése óta a Németh László Gimnáziumban dolgozom, Zsóka pedig az Árpád Gimnáziumban tanít. Hívtak több helyre és többször is, de nemhogy a tanári pályát nem szeretném elhagyni, de konkrétan az iskolámat sem.

– Októberen kívül nincs tanár a földön, akit ne foglalkoztatna időnként, hogy valami kevésbé stresszes állást kellene vállalnia. Amikor a nagyfiúk még kicsik voltak, és elvégeztem egy posztgraduális humánökológus szakot az ELTE-n, néha azért elgondolkodtam, milyen jó lenne inkább a környezetvédelemben vagy kint a természetben dolgozni – mondja Zsóka, akinek ma már eszébe sem jut hasonló. – Kivéve a tanév nehéz időszakaiban, félévkor vagy évzáró idején, ami iszonyú sok munkával jár, alig alszunk ilyenkor – teszi hozzá nevetve.

A jobb kereset miatt azonban egyikük fejében sem fordult meg a pályaelhagyás gondolata, sőt, örömmel vállalnak pluszfeladatokat is: Október például, amellett, hogy öt tantárgyat tanít a gimnáziumban, a Kutató Tanárok Országos Szövetségének alapító tagja, tankönyveket ír és még számos civil szerveződésben tevékenykedik.

– Nem biztos persze, hogy jó ennyi mindent magamra vállalnom. Ez azonban belső hajtóerő nálam: van, aki akkor érzi jól magát, ha henyél, én akkor, ha le vagyok terhelve. A nyári szünet alatt sem csak regenerálódom, éppen a Nemzeti Alaptanterven dolgozom, az egyik műveltségi területi bizottság társelnöke vagyok, ami egyszerre szervezői és alkotómunka: a 2011-es NAT-ban így ott lesz a kezem nyoma. Ezzel, úgy érzem, a hazáért dolgozom – magyarázza az édesapa.

Azt pedig egyöntetűen vallják, nem véletlen, hogy az embert éppen oda helyezi a Jóisten, ahol szükség van rá. És bár a tanév végére mentálisan az erejük végére érnek, az őszt még mindig olyan lelkesedéssel várják, mint pályakezdőként. Pedig, ahogy Zsóka meséli, a világ változásával sokat változtak a gyerekek is, és ez az utóbbi évtizedben a leginkább szembeötlő.

– A diákok és a szülők ma szolgáltatásként tekintenek az iskolára. Rengeteg elvárásuk van, ami rendben is lenne, hiszen egy normálisan gondolkodó embernek kell hogy legyenek igényei. De hogy ők mit vállalnak ezért cserébe, hajlandók-e teljesíteni, már más kérdés. Egyre kisebb a gyerekek teherbírása, a tanulás mint fáradságos munka pedig sokuktól teljesen idegen – mondja a pedagógus édesanya, akinek legnagyobb szívfájdalma, hogy a diákok és a szülők is sokszor azt hiszik, erőfeszítések helyett elég heti egy-két óra egy jól megfizetett magántanárnál.

– Azt azonban már senki nem magyarázza el a gyereknek, hogy neki kell leülnie a füzete, könyve elé ahhoz, hogy valóban az övé lehessen a tudás. A többségük nincs rászorítva a munkára, a szülők egy része pedig a problémákkal szembesülve nem gondol arra, hogy napi hány percet beszélget valójában otthon a gyermekével – mondja Zsóka, de hasonló szomorú tendenciáról számol be az édesapa is. – Egyértelmű, hogy az elmúlt évek miatt komoly gondok vannak az oktatáspolitikában, a legnagyobb baj mégis az, hogy eltűnt a szakma tekintélye. Pedig annak idején nekünk sem volt könnyű, a Németh László volt ugyanis az első nyolcosztályos gimnáziumi rendszert bevezető iskola az egész országban. Hoffmann Rózsa akkori igazgató azért vett fel engem, hogy az új rendszer kidolgozásában részt vegyek. Mi írtuk a szükséges tankönyveket, konferenciákat vezettem, tanmenetet állítottam össze: nehéz és szép időszak volt egyszerre. Persze ettől függetlenül jó, hogy ma már rengetegféle iskolatípus van, így a szülők választhatnak a gyerekük tehetsége, adottsága, hozzáállása szerint. A nyolcosztályos képzést szerintem azonban meg kellene tartani elitképzésnek, amit a liberálisokkal ellentétben nem szitokszónak tartok, éppen ellenkezőleg – mondja Október.

Szeretetből korlát

Egy ennyire impulzív, állandóan töprengő és alkotó társ mellett persze nem lehet mindig könnyű az élet, ám Zsóka csupán annyit mond erre: ha Október így boldog, én támogatom. Ahogyan az erős apakép kialakításában is, ami mindkettejük számára kulcsfontosságú a gyerekek nevelése során.

– Nálunk patriarchátus van – mosolyog a családfő, majd hozzáteszi, életünk rendjét az apai respekt alapozza meg. – Szerintem ugyanis akkor kezdődik a káosz egy családban, mikor megjelenik az individualizmus, és a gyerek nem fogadja el a szülőt. A szélsőséges liberális neveléselmélet szerint nem szabad korlátozni a gyereket, mert ezzel megnyomorítjuk. Ez egy épületes marhaság, hiszen én éppen szeretetből állítok korlátokat elé. Mert ki az a bolond, aki egy sziklaszirt szélére oda meri engedni a gyerekét, hadd nézzen csak le, ha ezzel a tudásvágyát kielégíti? Ellenkezőleg: pontosan szeretetből úgy ráordítok, még a fenekére is csapok, ha esetleg nem fogadna szót, és túl közel menne a szakadék széléhez. Én éppen ezért kiskoruktól arra neveltem a gyerekeimet, hogy engem mint családfőt, minden körülmények közt fogadjanak el. Hiába felnőtt már a két nagyfiú, eszükbe sem jut visszaszólni, ha azt mondom, csináld meg ezt, segíts anyádnak, menj el boltba vagy hasonlók. Persze nem vagyunk mintacsalád, sok dolog biztosan nem jól működik: van például lustaság, rendetlenség. De akadnak biztos, megtartó pontok, amelyek mindegyikünk számára egyértelműek.

És persze a szülők szerint a családi életnek a szeretetteljes légkör mellett bizonyos kötelező elemei is vannak, amelyek közül az egyik legfontosabb a közös étkezés. Mindegy, hogy hétköznapról vagy ünnepnapról van szó, az étkezéseken meg kell jelenni annak, aki a házon belül van, nincs olyan, hogy nem kérek vacsorát. Hasonlóan fontos a közös esti ima is, aminek színhelye a cserépkályhás, tágas nappali. Itt, a nagy üvegasztalra kihelyezett gyertyák köré gyűlnek össze esténként. Mindannyian tagjai ugyanis a második világháború után Olaszországban alapított Fokoláré Mozgalomnak, amely alapvetően a katolikus egyházon belül kezdett virágot bontani, ma pedig már sokféle más felekezettel és egyházzal lépett párbeszédre.

– Ez egyike azoknak az irányzatoknak, amelyek napjainkban az egyház megújításáért és a kereszténységért küzdenek – magyarázza Berci, a legnagyobb fiú, aki a közösség három másik korabeli tagjával lakik albérletben. – Számomra ez a közösség egy második otthon, kapcsolatokkal, barátokkal, és úgy gondolom, ha van jövője a kereszténységnek Európában, annak egyik pillére a miénkhez hasonló egyházi mozgalmak kiszélesedése lehet.

A mindennapok nehézségei, a rengeteg program, különóra, gyerekek és felnőttek szerteágazó tevékenysége mellett időnként persze mégsem könnyű egységként működtetni egy ekkora családot. Ennek egyik kulcsa, hogy bár nincs házirend, mégis mindenki tudja a dolgát. De Zsóka nagyon hálás az anyósának is, aki nyolcvanéves kora és számtalan másik unokája ellenére heti egy teljes napot még mindig rájuk szán: eltünteti a reggeli készülődés utáni csatateret, tereget, vasal, takarít – éppen, amit kell. Hétköznap egyébként Zsóka sem főz, hétvégén viszont hatalmas adag étel készül, amihez az édesapa mellett leginkább Bözsi a segítség: nem véletlen, hogy most éppen cukrásznak készül.

A kicsiknél persze még korai lenne választott hivatásról beszélni, ám Bertalan számára ugyanez már eldőlni látszik: kutatónak készül, szeptemberben kezdi a mesterképzést az ELTE-TTK kémia szakán. Koránál és alkatánál fogva ő a legönállóbb is, már az érettségi után elköltözött otthonról, az első két évet egy szakkollégiumban töltötte, ma pedig budapesti albérletében lakik.

– Berci az egyetemen végig kitűnővel végezte az alapképzést, harmadévben pedig köztársasági ösztöndíjas volt. Gyakorlatilag két éve egy vasat sem kér tőlünk, az albérletét, étkezési költségeit, sőt, még a nyaralását is ő fi zeti az ösztöndíjából. És ez nagyon nagy könnyebbség nekünk is, de nem feltétlenül a pénz miatt, hanem mert nagyon megnyugtató számunkra az a tudat, hogy a fiúnk van annyira karakteres jellem, hogy úgy gondolja, felnőtt ember módjára el tudja tartani magát – teszi hozzá az édesapa.

– Persze azért azt megkapom, hogy miért mosom egybe a színes ruhákat a fehérekkel – somolyog a fiú, aki óhatatlanul is elég nagy kihívás elé állítja a testvéreit.

– Amikor Boldizsár a kamaszkorba lépett, többször előjött, hogy miért hagyta abba a hegedülést, vagy hogy miért nem tanul egy kicsivel többet. Akkor mondta egyszer, hogy ő nem akar a bátyjával versenyezni. Nyilván ez tudatalatti dolog, mert mi igyekeztünk nem példálózni egyik gyerekkel a másik előtt. Már csak azért sem, mert szakmai tapasztalatból tudom, milyen rossz, ha a szülők ugyanazt a teljesítményt várják el két testvértől, hatalmas terhet rakva ezzel mindkettő vállára – meséli Zsóka.

– Ma is jóban vagyunk – erősíti meg édesanyja szavait az idén szintén az ELTE Természettudományi Karára, környezettan szakra felvételt nyert Boldizsár, aki azonban inkább itt, Szentivánon érzi jól magát, eszében sincs Pestre költözni. A fi ú pályaválasztása és a faluhoz való kötődése egyébként szerencsésen találkozik a természet szeretetével, Boldizsár ugyanis a nagyon aktívan működő helyi cserkészet egyik őrsvezetője. De nem kell félni a családi utánpótlás hiányától sem: az egyelőre színésznek vagy állatorvosnak készülő, jelenleg a Németh Lászlóban tanuló Borcsa szintén a cserkészcsapat tagja, míg a helyi általános iskolába járó ikrek jövőre készülnek belépni.

Jól működő mindennapjaik kulcsa tehát, hogy a személyes örömforrások mellett békés megelégedettségben élnek, mert – miként Október fogalmaz – megtanulták az életük során, hogy mindig az adott körülményeknek megfelelően kell létezni, és nem nagyobb dolgokra vágyni, mint amit megengedhetnek maguknak.

– Minket nem a horvátországi nyaralás, a külföldi nyelviskola meg a sítúra lelkesít fel, hanem a közösség, a család, a zene, a néptánc, a kultúra, a természet. Ezek jelentik számunkra a boldogságot, ezek töltenek el reménységgel, jókedvvel, ezért nincs bennünk sem keserűség, sem irigység mások élete iránt.

Farkas Anita, Szentei Anna