– Mióta osztanak Tiszteletbeli Polgár címeket?

– Ez egy egészen friss alapítású elismerés. Hódmezővásárhely tavaly nem csak az európai parlamenti választásokon ért el kiemelkedően karizmatikus eredményeket, hiszen a választók kétharmada szavazott a konzervatív politikai mozgalmakra – a Fideszt, az MDF-et és a MIÉP-et értem ez alatt -, hanem a vásárhelyi polgárok december 5-én is kitettek magukért. Hatvanhat százaléknyian támogatták a kettős állampolgárságot, és több mint négyötöde a szavazóknak elutasította az egészségügy privatizációját. Ezzel a megyei jogú városok között Hódmezővásárhely igen előkelő helyezést tudhat a magáénak.

– Ezek szerint a választópolgárok fogékonyak voltak a némelyek szerint – főleg a kettős állampolgárság témakörben – erőtlennek ítélt kampányra.

– Általában is folyamatos a párbeszéd a képviselő-testület, a város vezetői és a polgárok között, a népszavazást megelőzően ugyancsak több fórumot szerveztünk, de olyan nagyon nem kellett győzködni a résztvevőket. A vásárhelyiek számára a közösségben való gondolkodás, a nemzethez tartozás természetes, kőfalon kívül és belül, országhatáron innen és túl egyaránt. Hódmezővásárhely eléggé keserves XX. századot tudhat maga mögött. A történelem tanította meg az itt élőket arra, hogy az átlagosnál kicsit jobban ellenálljanak a különböző káros és kóros eszméknek, amelyeknek a hatása egyébként megjelent a referendum országos eredményeiben. Egyik képviselőtársunknak jutott eszébe aztán december 5-ét követően, hogy bár az ügydöntő népszavazás jogi értelemben nem váltotta be a "két igenes"-pártiak reményeit, de azért valamilyen módon, legalább gesztus szintjén nyilvánvalóvá kellene tennünk, a saját, szerény eszközeinkkel, hogy igenis magunkhoz tartozóknak, honfitársainknak tekintjük azokat a magyarokat, akik Trianon következményeként ma más ország állampolgárai. Így született meg a Tiszteletbeli Polgár cím, amit beépítettünk a városi kitüntetéseket szabályozó rendeletbe.

– Az igenekkel szavazók közül is sokan kudarcként élték meg azt az ominózus decemberi vasárnapot, azóta nagyon foglalkozni sem akarnak a kérdéssel.

– Nincs szándékomban megbántani senkit, de a politikai mozgalmak szintén levették napirendről a témát, mondván, nem érdemes foglalkozni olyasmivel, ami iránt meglehetősen csekély az érdeklődés – ráadásul a felvetéssel kapcsolatos vélemények igencsak megoszlanak -, mert nem hoz szavazatot. Megítélésem szerint viszont közép, pláne hosszú távon nem szabad figyelmen kívül hagyni annak a másfélmillió embernek a meggyőződését, akik a kettős állampolgárság mellett foglaltak állást. Nem beszélve arról, hogy jómagam, Hódmezővásárhely polgármestereként pedig aztán végképp nem engedhetem meg, hogy valamilyen formában ne igazoljam vissza a helyi szavazók kétharmadának akaratát. Mert fontos a város építése, szépítése, nemkülönben a kátyúzás, de legalább ilyen kiemelkedő a szerepe a közösség testi és lelki formálásának.

– Egy kérdés közbevetőleg: mennyire lehet komoly az MDF kezdeményezése, amely szerint az országgyűlésnek fel kellene oszlatnia önmagát, mert nem sikerült törvényt alkotnia a kettős állampolgárságáról március 15-ig?

– Szerintem semennyire. Ez az egész egy olyan politikai mozgalomnak a törekvése, amelyik a parlamentbe jutásért harcol. Minél hangosabban, minél nagyobbat mondani, hogy egy kis figyelem jusson rájuk is.

– Mindenesetre erős üzenet lenne az önfeloszlatás.

– Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök egyszer arra a kérdésre, hogy kit tartana jó képviselőnek, a következőt válaszolta: azt, aki ingyen vállalná. Amihez én csak annyit fűznék hozzá: nem hiszem, hogy lesz Magyarországon parlament, amelyik feloszlatná magát.

– Térjünk vissza az eredeti mederbe! Kik kapták meg az elismerést, és miért pont ezerhárman vannak a kitüntetettek?

– Hódmezővásárhelynek Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken vannak testvér-települései. Elsősorban az ott élők számára kínáltuk fel ezt a lehetőséget. És hogy miért pont ezerhárman vannak, akik most megkapták ezt a címet? Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: éppen ennyien jelentkeztek március 15-ig. Az érdeklődők száma egyébként ma már meghaladja a háromezret. Mindenki kap egy lakcímkártyához hasonlatos kis plasztiklapot, egy oklevelet, és nyitottunk egy nagy anyakönyvet, amiben minden tiszteletbeli polgár neve szerepel. A későbbiekben szeretnénk kötetben megjelentetni a leveleket, amelyeket azok küldtek, akik jelentkeztek a felhívásra. Kommentár nélkül. A vásárhelyi és úgy általában a magyar társadalom okulására. Nagyon tanulságos lesz.

– Amikor azt mondja, hogy elsősorban a Kárpát-medencében élő magyarok számára nyitott a lehetőség vásárhelyivé lenni, ez pontosan mit jelent?

– A szándék kezdetben így fogalmazódott meg.

– Tehát bárki jelentkezhet?

– Igen. Már ebben a többször említett ezerhármas keretben is találunk például izraeli, amerikai, kanadai, ausztráliai magyarokat.

– Izraelt említette, s ezzel gyakorlatilag áttérhetünk a beszélgetés másik témájára. "Emlékpont", ezt a nevet adták egy készülő beruházásnak, ami sok hasonlóságot mutat a Terror Háza Múzeummal. Hasonlít a nagy testvérre, mégis kicsit más lesz.

– Messzebbről kezdeném a választ. Tavaly felújítottuk a vásárhelyi zsinagógát, és a hozzá tartozó, korábban a hitközség által működtetett iskolát, amelyben kétszáz négyzetméteren létrehoztuk Magyarország egyetlen vidéki holokausztmúzeumát, ahol azokra emlékezünk, akik odamaradtak Auschwitzban. Hódmezővásárhely 1944. május-június. Nevek, történetek, sorsok, életútinterjúk, visszaemlékezések. Egy komplett adatbázis. Felhasználtuk a mai modern muzeológia eredményeit. A vásárhelyi diákok pedig történelemórákon, meg máskor – és persze mások is -, megismerkedhetnek a város egy adott korszakával.

– Történészként, muzeológusként ki irányította a szakmai munkát?

– Schmidt Mária. Talán ennek is köszönhető, hogy a kiállítás hasonlít a Terror Háza Múzeumra. Kevés olyan múzeum van az országban, ami annyira megfelel a modern kihívásoknak, mint a Terror Háza. A múzeum ma már jóval több annál, mint hogy egy vagy több helyiségbe beteszünk néhány tárlót, ezt-azt felaggatunk a falakra, és kész. Élni kell a technikai lehetőségekkel, a hangokkal, a mozgóképekkel, a fényekkel. A cél ugyanis az, hogy a látogatók abban a néhány órában, amit átlagosan eltöltenek egy múzeumban, lehetőség szerint kerek, egész képet kapjanak a kiállítás tárgyáról, legyen szó történelmi korszakról, egy-egy eseményről vagy személyről.

– A holokausztmúzeum már működik…

– Úgy van. 1945-ben azonban nem ért véget a történelem – éppen most is zajlik, miközben beszélgetünk -, ezért mi egy olyan múzeumot szeretnénk, s ennek az elnevezése az "Emlékpont", amely Hódmezővásárhely történetét mutatja be a II. világháború végétől 1990-ig emberek és épületek sorsán keresztül. 1944 októberében bejönnek az oroszok, aztán negyvenöt április 4. – ki, hogyan éli meg, Hódmezővásárhely nem felszabadulásként élte meg, ha szabad így fogalmaznom -, majd a negyvenes évek vége-ötvenes évek eleje, ötvenhat, és szép sorban egészen kilencvenig. Múzeum lesz és oktatási központ. Mert úgy vélem, hogy beszélni kell a történelemről. Ki kell beszélni az eseményeket. A történelem-oktatásban komoly hiányosságok tapasztalhatók. Már a második világháborút is nagyon nagy távolságtartással kezelik, nem beszélve ötvenhatról, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekről pedig szó nincs. Külön említést érdemelnek az építészeti emlékek, amelyek ma már tényleg csak emlékek. Sajnos. Hódmezővásárhelyen a szocializmus által "a múltat végképp eltörölni" szlogen jegyében végrehajtott pusztítás különösen jelentős károkat okozott az épületekben. Teljes városrészeket romboltak le csak azért, mert azok a vásárhelyi gazdatársadalmat szimbolizálták.

– Schmidt Mária az "Emlékpont"-ba is besegít?

– Természetesen. De jelenős szerepet kaptak kiváló felkészültségű, képzett helytörténészeink, levéltárosaink is.

– Tehát nem az Andrássy 60.-ból osztják az észt?

– Szó nincs róla. Arra kértem Schmidt Máriát, hogy ennek az egész vállalkozásnak a történészi koncepcióját dolgozza ki, fogja össze, lényegében gondolja tovább a Terror Házát, hiszen ők ott csak az 1963-ig terjedő időszakkal foglalkoznak. Ugyancsak közreműködésre kértem fel Gerő Andrást, Kun Miklóst, Stark Tamást, Horváth Miklóst, Markó Györgyöt. Elképzelhető, hogy részt vesz az Emlékpont kialakításában Rainer M. János is.

– Számíthatnak azokra is, akik korábban a Terror Háza születése körül bábáskodtak: Fábry Sándor, Ákos…?

– Volt szó róla.

– Zárásként visszakanyarodnék a beszélgetés első témájához. A tiszteletbeli polgári cím, mint ötlet, felkeltette más magyarországi települések érdeklődését?

– Igen. Esztergom már csatlakozott is a kezdeményezéshez. És ha jól tudom, bővített formájában ez a gondolat jelent meg abban az előzetes egyeztető beszélgetésben, ami a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület vezetője, Tőkés László püspök és a Magyar Református Egyház Zsinatának elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök között zajlott le nemrégiben, nevezetesen, hamarosan határozat születik majd arról, hogy lakóhelyétől függetlenül minden magyar református tagja a magyar református egyháznak.

– Akkor az sem elképzelhetetlen, hogy az "Emlékpont"-ot újabb és újabb "Emlékpont"-ok követik, szerte az országban.

– Kaposváron és Debrecenben készültek hasonló koncepciók, nem tudom, hol tartanak a megvalósításukban. Arról nem hallottam, hogy mások, máshol hasonlóban törnék a fejüket, de az a véleményem, hogy egyetlen településnek sem válna a kárára egy Emlékpont.