Nincs jó sajtója a kormány tárgyalási stratégiájának, az látható. A jobboldali lapok igyekeznek magyarázni a bizonyítványt, a baloldaliak és az egyre befolyásosabb online média (internetes újságok) egésze viszont súlyosan elmarasztalja a magyar tárgyaló felet. Persze a manipulálástól sem riadnak vissza, a Népszabadság például a hétfői szám címlapján („Fekete hétfőt vár a piac”) olyan pénzváltó ártáblát hoz, amelyen csak a múlt heti vételi árfolyam látható, amely, mint tudjuk, mindig jóval alacsonyabb a középárfolyamnál, így még nagyobb a kontraszt az emelkedő hétfői árfolyammal.

„Zuhan a forint” – kiáltja világgá a hétfői Hírszerző, „Zuhanással nyitott a forint” – írja az Origo, „Szabadesésben a forint és a BUX” – olvasható az Indexen. Mindenesetre szögezzük le: a forintnak esze ágában sincs zuhanni. Esik, illetve hétfő délelőtt esett, az kétségtelen. Ne legyenek kétségeink: sokba kerül ez nekünk magyaroknak, és különösen azoknak, akik évekkel ezelőtt kénytelen-kelletlen svájci frankban adósodtak el. A törlesztőrészletek megint nőnek, ahogy az államkincstár törlesztőrészletei is. A forint megint gyengül, ami a világpiacon a munkánkat leértékeli: a külföld olcsóbban jut a mi termékeinkhez, és mi drágában az övékhez. A gazdasági válságból való kikecmergés még jobban elhúzódik, a kényszerpálya tovább fennmarad.

De mi történik, és miért? A nemzetközi pénzintézetek és a magyar kormány között lényegében három vitapont maradt feloldatlan: a valutaalap és az EU kisebb bankadót, ezzel párhuzamosan keményebb megszorításokat, végül a Nemzeti Bank elnöke fizetésének érintetlenül hagyását várja, a magyar kormány ragaszkodik a 200 milliárdos bankadóhoz, a további megszorítások leállításához és Simor havi nyolcmilliós fizetésének csökkentéséhez.

Tökéletesen félreértjük a helyzetet, ha a nemzetközi pénzintézetek vezetőiben mohó uzsorásokat látunk, akiknek egyetlen célja a minél több haszon bezsebelése. Nekik egyszerűen meggyőződésük, hogy a jól működő gazdaság fundamentuma a kiszámítható gazdasági környezetben nyereségesen működő bankrendszer, a lehető legolcsóbb állam és a minden körülmények között független jegybank, akár az ilyen arcátlanul magas fizetések árán is.

Mindehhez járul az a tény, hogy Görögország a közelmúltig valóban felelőtlen gazdaságpolitikát folytatott, az államcsőd itt minden pillanatban bekövetkezhet, több tekintélyes ország is súlyosan eladósodott, és az EU illetékesei most a közös valuta, még inkább a közös Európa megmentése érdekében ragaszkodnak a szigorú gazdaságpolitikához. Pénzügyi stabilitás mindenekfelett – ez most az EU politikájának lényege, és a nemzetközi pénzintézetek nem győznek eléggé helyeselni. A Nemzetközi Valutaalap és az EU pénzügyi vezetőinek pontos elgondolásuk van arról, hogy milyen úton válhat Magyarország sikeres országgá (nem mellékesen megbízható adóssá), és ezt érvényre is akarják juttatni. Ehhez nem csupán a saját pénzük a fegyver, hanem a másoké is. Ha ők leminősítik Magyarországot, akkor nem csak a tőlük felveendő hitel kamata emelkedik, hanem mindenki másé is. Minden kölcsön mellé belép az úgynevezett országkockázati felár, amely akár a hitelkamatok fölé is nőhet, megduplázva a törlesztés terheit. Ezt a felárat fizetjük közösen, mint adófizetők, és egyenként, mint devizahitelesek.

De mi van akkor, ha a nemzetközi pénzvilág vezetőinek nincs igazuk? Mi van akkor, ha végső soron, önmaguknak sem bevallva, de mégiscsak a lét határozza meg a tudatukat, ha kimunkált érvrendszerük mélyén mégiscsak a nyers haszonvágy húzódik? Nagyon sok közgazdász fogalmaz meg súlyos vádakat a nemzetközi pénzvilág gazdaságpolitikájáról. Nemzetközi hírű tudósok állítják, hogy a válság egyik fő oka az IMF, a Világbank és más pénzügyi szervezetek rövidlátó, merev, doktriner gazdaságpolitikája, amely kizárólag a pénzügyi folyamatokat tartja szem előtt, és képtelen az emberi tényezőt figyelembe venni. A dolgok rendszerint nem fekete-fehérek, de valószínű, hogy a pénzvilág bírálóinak szavaiban sok igazság rejtőzik.

Csakhogy más dolog, ha tudósok vitatkoznak tudósokkal, és más, ha pénzügyi kényszerpályán mozgó államok kormányai teszik ezt nemzetközi pénzintézetekkel. Az utóbbi ugyanis az állampolgárok zsebére megy. Ha a forint a svájci frankkal szemben tíz forinttal gyengül, az nekem, a jelzáloghitelesnek havi tízezer forintomba kerül. Ha a magyar kormány az IMF-fel tárgyal, akkor az én személyes jövedelmemről hoz döntést. És ez a tárgyalási pozíciókat nagyon nagy mértékben befolyásolja.

A közelmúltban kirobbant pénzügyi világválság alaposan kikezdte a pénzintézetek tekintélyét, a neoliberális gazdaságpolitika alapjaiban rendült meg. De még mindig óriási hatalom van a kezükben, és ezzel a hatalommal nem lehet nem számolni. A magyar kormány jól teszi, ha szakít elődje fal mellett járó, minden külföldi igényt kielégítő, a nagyhatalmak kegyeit kereső politikájával, de számot kell vetnie saját korlátaival is. Az eltökéltség nem elég, még a maga igazába vetett mély meggyőződés sem. Alkudni kell, a végsőkig elmenni az ország érdekében.

Amikor 1921-ben Bethlen István átvette Magyarország kormányzását, végsőkig kiszolgáltatott ország talpra állítása volt a feladata. Ehhez államkölcsönre volt szüksége – méghozzá a győztes hatalmaktól. Azok viszont a kölcsönt csak megalázó feltételekkel voltak hajlandók nyújtani. A korabeli ellenzék majd keresztre feszítette Bethlent emiatt, és követelték, hogy a tárgyalásokat azonnal szüntessék be. Bethlen azonban az ország érdekében megalkudott a nemzetközi bankokkal, felvette a kölcsönt, és annak segítségével konszolidálta az országot. Utólag senki nem vetette a szemére, hogy akkor engedett.

A jelenlegi magyar kormány egyetlen tagja sem tehet arról, hogy milyen katasztrofális örökséget kellett átvennie. Ráadásul legfőbb ideje annak, hogy végre markáns politikát vigyen Magyarország, merje a saját érdekeit képviselni, akár gazdaságról, akár határon túliakról, akár nemzetközi szerepvállalásról van szó. Ebben nem is lesz egyedül, sokkal inkább egy világméretű trendnek lesz részese.

De még így sem szabad elfelejteni, hogy a politika a lehetőségek művészete, és a politikust nem a szándékai, hanem az eredményei minősítik. Magyarország teljes pénzügyi szuverenitásához a nemzetközi pénzintézetekkel való megegyezésen át lehet eljutni. Kemény, markáns politikával, kicentizett alkuk árán. Van más út is, de az nagyon sokba kerülhet.

Bencsik Gábor