Mitnyan György a Hegyvidék és a távozás titkáról

A demokrácia egyik alapvető eleme mégiscsak a változás, a változatosság. Nem biztos, hogy én mindent jól látok, talán helyes bizonyos idő elteltével azt mondani, hogy most hátralépek, jöjjön más, hátha jobban tudja csinálni, mint én. A szocializmusban volt egy reklám, amiben kupakokat tettek egymásra, és amikor az utolsó kupak is felkerült, akkor azt mondták: „a soknál több az elég”. Belőlem egyelőre talán elég volt ennyi – mondta a Demokratának Mitnyan György, Hegyvidék fideszes polgármestere.

– A balliberális sajtó hetek óta cikkez arról, hogy le kell bontani a turulszobrot. Mit gondol erről?

– Ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: lóbőrben lovat, posztamensen szobrot tartanak. Komolyra fordítva, folyamatban van egy hatósági engedélyezési eljárás, és egyelőre semmilyen jogerős határozat nem mondja ki, hogy a szobrot el kellene távolítani. Amit mindig el szoktam mondani, bár meg szoktak róla feledkezni, hogy az összes építésjogilag releváns engedélyt a szobor állításához beszereztük. Egyetlen papír hiányzik, ez pedig a Fővárosi Közgyűlés jóváhagyása ahhoz, hogy a posztamenssel összeérjen a szobor. Egyszerűbben fogalmazva: építésjogilag minden papír megvan, politikai oldalról viszont egy jóváhagyás még hiányzik. Természetesen bírósághoz fordultunk, s a bírósági döntés majd pótolhatja ezt a közgyűlési engedélyt. Felmerül persze a kérdés, hogy egy fővárosi kerületnek miért nincs meg az a joga, ami egy vidéki településnek megvan – nevezetesen az, hogy eldönthesse, a saját területén miképpen emlékezik meg egy háború hőseiről és áldozatairól.

– Vagyis a szoborral nincs baj, a posztamenssel sincs, az egyetlen gond az, hogy a turul a talapzaton áll?

– Így igaz. Tovább színezi a történetet, hogy a közigazgatási hivatal vezetője fegyelmivel fenyegette meg az eljáró hatóság vezetőjét, esetünkben a várkerületi jegyzőt, hogy ezzel kikényszerítsen egy neki tetsző határozatot. Az elmúlt tizenhat esztendőben nem volt divat az ilyesmi, úgy tűnik, most, a választások után visszatérnek az ötvenes évek…

– Ahhoz mit szól, hogy kisebbfajta mozgalom van kibontakozóban a turul megvédésére?

– Jólesik. Néhány napja Berlinből kaptam például egy e-mailt, egy ott élő hetvenvalahány éves magyar ember azt írta, ha valaki bántani akarná a szobrot, akkor ő hazautazik és a testével fogja megvédeni. S persze nagyon sok hasonló üzenet érkezett hozzám az elmúlt hetekben. Ennek ellenére bízom abban, hogy a politikai érdekekkel szemben győz a józan ész, és végül semmi akadálya nem lesz annak, hogy ez a szobor évtizedeken, évszázadokon át méltó emléket állítson a II. világháború áldozatainak. Nagyon szeretném, ha nem jutnánk el addig, hogy a szobornál buldózerek és a turult védő polgárok álljanak egymással szemben. Ez senkinek sem lehet az érdeke. Nem is értem, hogy ez a nemzeti jelkép miért váltott ki ekkora indulatokat, hiszen turulszobor a főváros és az ország több más pontján is van, és – szerencsére – azokat nem bántja senki.

– Az elmúlt években kisebb fajta csodát vitt véghez. A budai Hegyvidék látványosan fejlődött, pedig Budapestre nem ez a jellemző. Honnan sikerült pénzt szereznie?

– Szigorúan gazdálkodunk, csak a szükséges mértékű és mennyiségű önkormányzati intézményi kapacitást működtetjük. Feleslegesen nem tartunk fenn üres termeket, nem működtetünk feleslegesen hivatalokat és nem tartunk olyan embereket, akik nem dolgoznak. Emellett nagyon vigyázunk a kerület vagyonára. Ez a titok.

– Úgy tudjuk, nemigen adnak el semmit. Nem privatizálnak…

– Erre céloztam azzal, hogy vigyázunk a kerületi vagyonra. Minél nagíobb a vagyon, ami dolgozik, tehát újabb és újabb bevételt hoz a költségvetésünkbe, annál inkább van mód a fejlesztésre is. Ilyen bevételi forrást jelentő vagyontárgyak a bérbe adott helyiségek, de ide sorolhatjuk a felújított Barabás- villát és a János-hegyi kilátót is. Ezek rendbetétele tehát nem volt pénzkidobás, folyamatosan hozzák vissza a befektetett pénzt. Ezáltal van módunk például a kerületi kezelésű utak megújítására, a járdák aszfaltjának térkő-burkolatra való folyamatos cseréjére.

– És még egy sportcsarnokra is telik?

– Azért az ésszerű gazdálkodás mellett vannak még más, korszerű finanszírozási eszközök is. Az épülő sportcsarnok esetében a fővárosi kerületek közül elsőként vállalkoztunk arra, hogy 16 éves kötvényprogramot indítsunk. Ennek keretében – gyakorlatilag mindenféle fedezet nélkül – egy bank lejegyezte az önkormányzat sportcsarnokra vonatkozó kötvényét, ezáltal két és fél milliárd forintnyi kötvényforráshoz jutottunk. Ez azt jelenti, hogy a négy és fél milliárdos befektetés költségének nagyobb részét ez a kötvénykibocsátás fedezi. Az összes többit pedig a költségvetésünk támasztja alá. Minderre azért volt lehetőség, mert megfelelően gazdálkodik a kerület. Az emberek rendesen befizetik az adójukat. Az adóért cserében mi pedig igyekszünk minél magasabb színvonalú közszolgáltatást nyújtani. Tegyük hozzá, a sportcsarnok építése egy hosszú, tudatos munka eredménye, hiszen bár ezt a MOM Parkkal szembeni területet sokan szerették volna megvenni, minden csábításnak ellenálltunk. Tudtuk, van igény egy kerületi sportcsarnokra, s mindent megtettünk annak érdekében, hogy ezen a területen el is kezdődhessen az építkezés.

– Állami támogatás?

– Az önkormányzatnak a magyar állam, illetve a Fővárosi Önkormányzat felé még van egy függőben lévő, több mint hárommilliárd forintos követelése. Ezt már bírósági ítéletek is alátámasztják, bízom benne, hamarosan a jogerős végzés is megszületik, és akkor megkapjuk a nekünk járó, 1990 óta felhalmozódott, ki nem fizetett juttatást is.

– A sportcsarnokot ki fogja működtetni? Nyilván ezt sem adják el…

– Természetesen nem. 1995 óta nem adtunk el ingatlant, sőt azóta vásároltunk is. Legfeljebb üres telket privatizálunk, de az abból befolyt összegeket is minden esetben fejlesztésre fordítjuk. A sportcsarnok olyan befektetés, amely vissza fogja hozni a befektetett pénzt.

– Ön sikeres polgármester, ősszel mégis távozik. Pokorni Zoltánnak szeretné átadni a stafétát. Miért döntött így?

– Több indokot lehetne felsorolni. Elsőként említeném, hogy a rendszerváltozás óta eltelt időszakból tizenkét évet – képviselőként, alpolgármesterként, majd két ciklusban polgármesterként – a kerületi önkormányzatban töltöttem. A demokrácia egyik alapvető eleme pedig mégiscsak a változás, a változatosság. Nem biztos, hogy én mindent jól látok, talán helyes bizonyos idő elteltével azt mondani, hogy most hátralépek, jöjjön más, hátha jobban tudja csinálni, mint én. A szocializmusban volt egy reklám, amiben kupakokat tettek egymásra, és amikor az utolsó kupak is felkerült, akkor azt mondták: „a soknál több az elég”. Belőlem egyelőre talán elég volt ennyi. S hogy miért Pokorni Zoltán? Nyilván azt szeretném, ha utánam olyan ember jönne, aki a Hegyvidéket, a kevés polgári kerületek egyikét ezen az oldalon tudja tartani. Pokorni Zoltánt pedig képesnek tartom arra, hogy egy elbukott országgyűlési választást követően is győzni tudjon.

– Önnek mik a tervei?

– Az embernek időnként szüksége van feltöltődésre. Az elmúlt tizenkét évben napi nyolc óránál jelentősen többet dolgoztam, így sok mindenre nem volt időm. Ha nem leszek polgármester, akkor talán lesz módon tovább képezni magam és új kihívásokat keresni. Természetesen nem szakadok el a politikától és a kerülettől. A Fővárosi Közgyűlésben szeretnék a továbbiakban is dolgozni, és segíteni fogom Pokorni Zoltán munkáját a tapasztalataimmal.

– Feltöltődésről beszélt. Elképzelhetőnek tartja, hogy néhány év múlva esetleg visszatér?

– Nem zárom be magam mögött a kaput. Ha egyszer megint úgy gondolják, hogy rám van szükség, nem fogok nemet mondani. Nincs annál szebb feladat, mint bírni egy közösség bizalmát, képviselni az érdekeit. A Hegyvidéken ez különösen igaz.

(bándy)