ifj. Lomnici Zoltán: Azonos pályán Timmermans és Weber?

Tavaly december 8-án egyedüli jelöltként hivatalosan is Frans Timmermanst, az Európai Bizottság első alelnökét választotta listavezetőjévé lisszaboni kongresszusán az Európai Szocialisták Pártja, vagyis az úgynevezett csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszerben ő lett az európai baloldal jelöltje az Európai Bizottság elnöki tisztségére. 

Fotó: MTI/Mónus Márton

Timmermans ebben a minőségében kampányolt az MSZP budapesti kongresszusán is februárban, s a legkeményebb aktuálpolitikai üzeneteket fogalmazta meg a hivatalban lévő magyar kormány felé a Bizottság mostani felelős tisztégviselője. (E körben fel kell hívnunk a figyelmet arra a körülményre, hogy valószínűleg az Európai Bizottság jelenlegi első alelnöke, belügyekért felelős biztosa nem lehetne hivatali ideje alatt a PES aspiránsa)

Manfred Weber a Néppárt parlamenti frakcióvezetőjeként az EPP tavaly novemberi, Helsinkiben tartott kongresszusán lett csúcsjelölt. Közéleti ars poeticája a bajor politikusnak nehezen definiálható, leginkább az opportunista jelzővel illethető. A tautológikus jogállamiság fogalom számonkérése, a szolidaritás üres frázisának puffogtatása, az emberi jogok politikai hitvallássá transzformálása nem igazán különbözik Timmermans vagy akár Verhofstadt programjától.

Jóllehet az Európai Bizottság vezetését elsősorban a biztosok testülete látja el, a Bizottság elnökének nagyon erős a reprezentatív funkciója – akár az uniós polgárok közössége, akár a tágabb, külső környezet felé. Igaz, legvégül az Európai Tanácsban ülésező állam- és kormányfők állítanak majd jelöltet a Bizottság élére, a május 26-i EP-választás eredményeiből leszűrhető tanulságok figyelembevételével. 

Tekintettel a fenti tényekre is, Timmermans személye teljességgel alkalmatlan arra, hogy az utóbbi években (gazdasági tekintetben inkább észak-dél, politikailag pedig nyugat-kelet irányban) megosztott uniót sikerrel egyben tartsa. Timmermansból hiányoznak az államférfiúi képességek, és a korábbi baloldali-szocialista elnökökhöz képest is (Jacques Delors) sokkal kevésbé alkalmas a ma súlyos válságát élő EU politikai összhangjának megteremtésére. Konfrontatív habitusa akár eszkalálhatja is a problémát: erre példa, hogy arra a Magyarországra jött el most kampányolni és szereplésével olajat önteni a tűzre, amely Magyarország jelenleg feszült viszonyban áll – és szuverenitásvitát vív – az unió vezetésével.

A 2014 óta bel- és igazságügyi biztosként tevékenykedő Timmermans egyre inkább élesíteni szeretné saját politikai szerepfelfogását, noha éppen ellenkezőleg, immár valamennyi uniós polgár képviseletében és érdekeikért kellene kiállnia. Hollandia korábbi külügyminiszterét persze erősen kompromittálja Soros Györggyel való személyes kapcsolata is. Az amerikai milliárdos-spekuláns viselt szerepe miatt ma már megkerülhetetlen az európai politikában, Timmermans pedig szoros hivatali együttműködést alakított ki vele – maga sem titkolja, hogy ő Soros elkötelezett partnere, ahogyan tavaly egy brüsszeli lapinterjújában (Brussels Times, 2018. április) is fogalmazott: Soros nagyvonalú demokrata, aki szerinte „őszintén és igazán elkötelezett a szabadság, a demokrácia és a polgárainak egyenlő jogokat biztosító nyílt társadalom mellett”. Ezzel Timmermans nyíltan hadat üzent azoknak a nemzeti konzervatív kormányoknak, amelyek szeretnék megőrizni Európa hagyományos, keresztény gyökerű arculatát és identitását.

Miközben a migráció kérdése mára politikai értelemben kettévágta az integrációs közösséget, Timmermans most nyíltan beleállt a konfliktusba, hogy tovább élezze azt. Az európai szocialisták csúcsjelöltje azt is világossá tette, hogy az általa gyűlöletszítónak tekintett nacionalista politikákat „a végérvényesen a múltban kell hagyni”. 

Fotó: MTI/EPA

Mindeközben Weber is folyamatosan kampányol, legutóbbi, budapesti látogatásának első állomása a Soroshoz köthető CEU nevű magánegyetem volt. A néppárti politikus ráadásul nem érkezett üres kézzel a köztudottan liberális intézménybe, ami nyilván sok konzervatív európai és magyar választóban kérdéseket generálhat. A gesztusok és a megfelelési kényszer közepette ugyanis fennáll a veszély, hogy annyira elhalványulnak a választóvonalak az EPP, az ALDE és a PES – azaz a jobboldal, a liberálisok és a baloldal – között az Európai Parlamentben, amely a demokratikus pluralizmus lényegét alapjaiban érintheti. Valódi „differentia specifica” nélkül pedig Manfred Weber kerülhet könnyen olyan helyzetbe, hogy hintapolitikája folyományaként két szék között a pad alá, az Európai Néppárt pedig a szétesés felé kerül.