„Igazi pesti srácok voltunk”

– Hogyan ismerkedtek meg?

Csupó Gábor: – Laci szerette a Syriust, én meg nagy Kex-rajongó voltam. Megismerkedtem az Illés együttes akkori menedzserével és hangmérnökével, Jánosi Bélával, aki bevitt minket a koncertekre ingyen, mert utána segítettünk összeszerelni a felszerelést. Végül is road voltam, és közben fotózhattam is. Négy-ötszáz ilyen fényképem van az Illésről, a tesóm eladta őket a trafikoknak, vitték, mint a cukrot. Szóval ugyanabban a művészi közegben mozogtunk, igazi pesti srácok voltunk.

– Miért döntöttek a disszidálás mellett? Széles körben ismert történet, hogy kalandos úton, egy alagúton keresztül szöktek át a határon.

Mándoki László: – Van egy Bacsó Péter-film, a Kitörés. A főhőse egy disszidálni akaró jóember, akit elkapnak a Fertő tónál, és bebörtönöznek. A szabadulása után van egy jelenet, amikor egy szép nő kikérdezi, hogy az elvtárs miért akarta elhagyni a munkásosztály paradicsomát. Autószerelőként dolgozik, és ahogy kitolja magát a teherautó alól, a nő fölé magasodik; nagyon jó kameraállásai voltak az operatőr Zsombolyai Jánosnak. A főhős megkérdi, hogy az elvtársnő hány centi, mire ő, hogy 178. Jó, mondja a pasas, akkor képzelje el, hogy egy 150 centis szobában kell leélnie az életét. Na, ez volt a kommunizmus. A vasfüggöny mögött láttam, ahogy tönkretették a Syriust, minden idők legnagyobb magyar zenekarát. Esélyünk sem lett volna. Ezt meg is mondták nekünk, világosan. Művészként az ember célja az is, hogy a társadalmat megmozgassa, engem pedig mindig érdekelt a politika. A szabadságvágyat ez az igény is mozgatja.

Cs.G.: – Íme, a vasfüggöny mögül a bársonyfüggöny elé. Így lehetne a karrieredet a legrövidebben összefoglalni. Próbáltuk előrevetíteni a perspektívát, hova lehet eljutni. Számomra szupersztár volt Jankovics Marcell és Nepp József, és egy akkora szobában görnyedtek a gyár legvégén, mint két asztal. Arra gondoltam, ha annyira ügyes vagyok, mint ők, akkor ez a plafon. Nekem ez nem volt elég.

– Nehéz volt kint érvényesülni?

Cs.G.: – Visszatekintve, elég bátrak voltunk, ugyanis semmilyen nyelvet sem beszéltünk. Oroszul tudtam annyit körülbelül, hogy jó napot, tanárnő, jelentem, az osztály létszáma teljes. Ha már hiányzott valaki, bajban voltunk, mert azt a verziót senki se tudta. Három koszos zokni volt a hátizsákomban, pénz meg semmi. Óriási szerencsénk volt, mert egy ismerős révén megtudtuk, hogy Svédországban egy stúdióban rajzolókat keresnek. Így nem kellett átmenetileg valami mást csinálni és küzdeni. Rögtön egy hét alatt annyi fizetést kaptam, mint három hónap alatt a Pannóniában. Nagyon gazdagnak éreztem magam, meglepődtem, hogy tényleg mennyire könnyű Nyugaton. Igazából egész életemben szerencsém volt, csak dolgoznom kellett, amit meg szerettem.

M.L.: – Bizonyos értelemben én is szerencsés voltam, mert akkor München volt a negyedik legfontosabb zenei főváros Los Angeles, New York és London után. Ott élt Freddie Mercury, ott csinált három albumot a Rolling Stones, négyet Elton John. Volt ott a Deep Purple és Donna Summer is. Az egész disco sound Münchenben született. Mi meg az új fiúk voltunk a városban, a friss vér. Ugyanis többen is eljöttünk. Akkor mindegy volt, beszéled-e a nyelvet, ha tudtál kottát olvasni, és jól zenéltél. Ahhoz idő kellett, míg a saját művészetünknek helyet csináltunk, de zenei munkánk azonnal volt, és komoly elismerés is járt vele. Hála Klaus Doldinger barátomnak, aki mindenhová beajánlott. Vele a mai napig együtt játszunk.

Cs.G.: – Hasonlóan alakult nálam is, idő kellett, mire önmagam lehettem. Amikor bekerültem a Hannah-Barbera animációs stúdióhoz, akkor azt éreztem, hogy pont ezt nem akartam, mit keresek én itt a futószalagos rajzfilmgyártásban, amiben semmi kreativitás nincs. Akkor találkoztam a nagy bálványommal, Bill Keillel, aki a 101 kiskutya egyik főanimátora volt egykor. Ő lett a közvetlen főnököm. Sokat segített a döntésben, hogy a magam útjára lépjek. Amikor a feleségem is hirtelen otthagyta a korábbi munkahelyét, összetettük a kreativitásunkat, és elég gyorsan be is robbantunk A Simpson családdal. Nem mi találtuk ki, megkerestek az ötlettel, de mi keltettük életre az elképzelést. Amikor Jim Davis látta, milyen őrült csapatunk van, mondta is, hogy biztos túl erős lesz az eredmény. De szükség is volt rá, hogy kiugorjon az átlagból. Ez fontos szempont volt nekem.

1 2 / 2

– Végig tartották egymással a kapcsolatot?

M.L.: – Egyszer Phil Collinsszal meg a Disney-vezetőséggel voltam valami partin Hollywoodban, mert aláírtunk egy új szerződést; zenei igazgatóként közreműködtem a Mackó testvér, a Tarzan meg néhány rajzfilm munkálataiban. Beszélgettünk, és valahogy a tokaji borokra terelődött a szó, mire a stúdió vezetője megkérdezte, honnan tudok ennyit a magyar borokról, hiszen bajor vagyok. Mondtam, hogy nem, én magyar vagyok. Akkor valaki benyögte, hallottam-e róla, hogy van itt egy másik, nagyon híres magyar is, Gabor Csupo. Mondom igen, nála lakom, amikor itt vagyok, és az egyik autóját használom. Elég komoly családi kötelékek is kialakultak köztünk, a gyerekeink is jóban vannak. Egyszer felhívott a lányom egy júniusi éjjelen, könnyes hangon, hogy itt vannak a Lánchídon Gábor fiával, mert mi itt döntöttük el a szökést. És valóban, 1975-ben, egy júniusi éjszakán beszéltünk erről Gáborral a Lánchídon, gondoltuk, ott nem hallgathatnak le. A nagylányomat mindig is nagyon érdekelte ez a történet, hogy a mi tettünk következményeként ők már a szabadságban születhettek meg, ezért zarándokoltak el erre helyre. Mágikus pillanat volt.

– Milyennek látják most Magyarországot? Ilyennek várták a rendszerváltás után?

M.L.: – Volt, amin meglepődtem. Amikor leomlott a fal, akkor született az első lányom, és három amerikai produkció is volt egyszerre a stúdióban, egyszóval nem tudtam ideutazni, pedig nagyon akartam. Nem hittem volna, hogy négy évvel később újra a korábbi kommunista állampárt utódja kapja a legtöbb szavazatot. Ezt sokáig nem értettem. Meg is mondtam élő adásban a véleményem, amikor Németországtól kitüntetést kapott Horn Gyula, és engem kértek fel a méltatásra. Azzal kezdtem, hogy ön lőtt apámra, apám meg magára, amikor a forradalmat leverték.

– Mi volt a reakció?

M.L.: – Eléggé meglepődött mindenki, hogy ott áll a német rocksztár, és ilyet mond a magyar miniszterelnöknek, aki azt híresztelte saját magáról, hogy ő az antikommunista hős. Lefordítottam németre azt is, mit jelent a pufajkás tiszt. Nem szólt semmit, annyit mondott, danke, és elment. Nem szeretem kiegyenlítetlenül hagyni a számlát. Az egykor a teljes magyar popzenei világot irányító Erdős Péternek is benyújtottam, aki gyakran elbüszkélkedett vele, hogyan vágta el a magyar zenekarok nemzetközi útját, így a Syriusét is. Ő azt is nagyon sokszor hangoztatta, hogy nem ért a zenéhez, és ebben igaza is volt. Amikor Szöulban én voltam az olimpia megnyitójának zenei igazgatója, a sportminiszter tartott egy vacsorát, ahol Erdős is ott volt a Hungarotonnal, mert Csepit, Csepregi Évát tiszta szívből, szeretettel meghívtam. Felkértek egy beszédre mint német sztárt, ő meg azt sziszegte, hazaáruló. Erre a koreai belügyminiszter reakciója az volt, hogy jött két biztonsági ember, a hotelszobáig elkísérték, aztán az ajtaja előtt vigyáztak, hogy semmiképp ne jöjjön ki. Én egy ízig-vérig hazaszerető pesti srác vagyok, mindig is antikommunista voltam, és maradok.

Cs.G.: – Tényleg olyan életünk volt, hogy azt nem lehet kitalálni, filmnek sem. Volt egy lemezcégem, és egyszer csak besétált hozzám a Kex frontembere, Baksa-Soós János. Ő is disszidált, festő lett, ki is adtuk egy lemezét és egy könyvét. Óriási bálványom volt, és hirtelen megjelent Amerikában, nálam. De a kérdésre visszatérve, nekem az nem tetszik most Magyarországon, ahogy a politikai élet szereplői viselkednek és beszélnek egymással. Nem értek a politikához, és a kommunizmusból szökve az ember nem lesz sehogy se baloldali, egyszóval biztosan elfogult vagyok, de én inkább a baloldal felől érzem ezt, amit elutasítanék.

M.L.: – Szerintem a szabadság azt jelenti, hogy szabadsága van annak, aki más véleményen van, mint én. Csúnyán minősítik egymást az emberek az eltérő politikai vélemény okán. Ez az egyetlen kritikám. A megtermékenyítő vita nagyon fontos.

Cs.G.: – Még mindig van egy erős keserűség. Amikor először jöttem vissza, rosszabb volt a helyzet, de még most is ritkán lehet látni az embereket szívből mosolyogni. Ömlik az arcukról a harag. Én itthon nagyon szeretek villamosozni, és érzékelem, még a fiatalokon is. Atyaisten, mondom, fiatal vagy, hát mi bajod lehet. Egyszer kijött hozzám valamelyik ismert hazai tévés riporter, és az volt az első kérdése, nem zavar-e, hogy itt, Amerikában mindenki mosolyog. Röhögtem, hogy ne haragudj, de nem. De hát az hamis mosoly, mondta erre ő. Tudod mit, én a hamis mosolynak is jobban örülök, mint ennek a szívből jövő fapofának. Akkor leesett nekik, mekkora hülyeség ez.

L.M.: – Ezen én is átestem, a vendégeim szegezték nekem, hogy ez az állandó amerikai jókedv olyan felületes. De nekem például a felszolgálóval nincs más viszonyom, mint az, hogy felszolgál, és jobban esik, ha ezt jókedvvel teszi, mint amikor a pokolba kíván.

Cs.G.: – Azért érthető is ez, Magyarország sok szenvedésen átment.

– Vannak közös munkáik is?

M.L.: – Igen, mert Gábor egy olyan zseni, hogy ha leülsz vele beszélgetni, kialakul benned minden. Mint az összes művész, nagyon alázatos az alkotómunkával szemben, ezért amikor hozzászól valamihez, annak értéke és súlya van. Mindketten megszállottak vagyunk, nehéz velünk dolgozni. De nem is az egy producer vagy rendező feladata, hogy jó fej legyen. Nem szeretik, amikor azt mondod, hogy figyelj, jó volt a vacsora, de most visszamegyünk a stúdióba, még van három óra éjfélig, kéne dolgozni rajta, aztán másnap korán kelünk. Ez a világsiker ára.

– Hogyan született a szeptemberben megjelenő új album? Ez egy különleges audiovizuális alkotás, Csontváry képeinek az animálásával.

M.L.: – Gábor házának van egy mágikus, kreatív kisugárzása. Andy Vajna hollywoodi temetése után gyűltünk ott össze, az egész koncepció ott született, Gábor találta ki a lényegét.

Cs.G.: – Kedves tőled, hogy ekkora szerepet tulajdonítasz nekem, de valami olyasmit mondtam csak, hogy meg kéne mozgatni a festményeket.

M.L.: – Egy fontos koncert és album vizuális nyelvezetét teremtette meg. A berlini fal leomlásának a harmincadik évfordulójára csináltunk egy koncertet a német döntéshozóknak és véleményformálóknak, hogy emlékeztessük a német lelkeket arra, mégiscsak a magyar szabadságvágy ütötte ki az első téglát a berlini falból. Részben Bartók Béla Magyar képek című művét dolgoztuk fel, a hátunk mögött pedig Csontváry képeinek animációi mentek. A világjárvány alatt pedig ebből a zenei anyagból az egyik legsikeresebb online koncertet játszottuk a stúdiómból. Ebből lett aztán a Utopia For Realists: Hungarian Pictures című holisztikus audiovizuális kiadvány, amelynek a lemezbemutató koncertjére került sor nemrégiben Budapesten. Ezzel az albummal szeretnénk elhagyni ezt a végtelenül hosszú és sötét Covid-alagutat, hogy végre kiléphessünk a fénybe.