– Tavaly nyáron, amikor édesapjáról nyilvánosságra hozták, hogy kényszerből együttműködött a diktatúra titkosszolgálatával, ön azzal indokolta lemondását, hogy úgy érzi, nem tudna indulatok nélkül politizálni, márpedig nem indulatokra, hanem higgadt munkára van szükség. Sikerült feldolgoznia a történteket?

– Remélem. Az ember sohasem tudhatja biztosan, hogy mi is van a lelke mélyén, ahová maga sem lát le, milyen érzelmek munkálnak benne. Én úgy érzem jól magam, akkor tudok jól dolgozni, ha méltányos tudok lenni a politikai ellenfelekkel szemben is. Politikai vezető nem tudja jól végezni a munkáját, ha a lelkében nincsen harmónia, nyugalom. Nagyon bízom benne, hogy magamban ezt el tudtam rendezni, de nehéz, mert természetesen nem lehet megmásítani a dolgokat, visszaforgatni az időt. Édesapám iránti szeretetem talán még erősebb, mint korábban, több elemből szövődik össze ez az érzés: szeretet, sajnálat, megértés, együvé tartozás. Elolvastam Esterházy Péter Javított kiadás című könyvét, tanulságos volt. Arról ír egy helyütt, hogy nincs mit tenni, ezzel együtt kell élni, de az lesz majd az elviselhetetlen, amikor tíz év múlva odalép majd hozzám egy fiatalember, hogy ugye, a te apád volt az az ávós? És én majd próbálom elmagyarázni, hogy nem, őt csak beszervezték, kényszerítették, jelentéseket kellett írnia. Mire ő: Ja, persze, persze. Ez lesz a kibírhatatlan, ez a persze, amelyik szétmállasztja a különbséget zsaroló és megzsarolt, a bűnös és áldozat között. S mindez csak nekünk lesz fontos, mert befedi az idő, s összemosódik az, amit mi éles különbségnek látunk.

– Az MSZP nemrég visszahozta Ron Werbert, aki a kampányban is a személyek támadására koncentrált, emlékezetes a Viktor című könyv vagy Kövér László köteles mondatának eltorzítása és országos üggyé tétele. Most ismét érezhető, hogy szakmai vagy politikai érvek helyett az embereket támadják meg, legutóbb a honvédelmi tárcát élesen bíráló Simicskó István került személyeskedő támadások kereszttüzébe.

– Nyilván nem véletlen, hogy a tavaszi ülésszak első napján Medgyessy Péter is az előző ciklusból származó idézettel indította felszólalását, és Kuncze Gábor vagy Lendvai Ildikó is ugyanezzel az eszközzel él. Ez a destruktív politikai logika, ami a kampányt is végig jellemezte, sokat ártott a magyar politikai kultúrának. Kirívó példája ennek az a még szocialistákat is megosztó módszer, ahogyan Juhász Ferenc egyszerűen antiszemitának bélyegezte az előző kormányt és kormányfőt. Természetesen pellengérre lehet állítani Juhász Ferencet is, de nem az ő személye az érdekes, hanem az a politikai logika, amelyik úgy gondolta, hogy ezt is megengedheti magának. Amely nem vitatkozik az ellenfelekkel, hanem megbélyegzi és kirekeszti azokat. Ebben a tekintetben az antiszemita jelzővel hadonászó Juhász Ferencet semmi sem különbözteti meg attól a politikustól, aki zsidózik. Eszközként használja ezt, ártva az egész politikai nyelvezetnek, és talán a legtöbbet ártva zsidó honfitársainknak.

– A kampány és a politikai közbeszéd eldurvulásáért mindkét oldal a másikat teszi felelőssé.

– Ez valahol természetes, de abban talán mindnyájan egyetértünk, hogy a helyzet kialakulásában nagy szerepe volt az említett kampánystratégának. Emlékezhetünk a 23 millió román beözönlésére, a magas minimálbér miatt tönkremenő kisvállalkozások tízezreinek rémképére, a fideszes szórólapokkal a határokon veszteglő augsburgi kamionok legendájára. Nem jó, ha a kormányzati kommunikáció továbbra is ezen a nyomvonalon halad. Szomorú jele ennek a ma már lassan feledésbe merülő kormányprogram, aminek jelentős részét az előző kormány szidalmazása, visszafelé csapkodása töltötte ki. Ez a negyedik kormányprogram, amit a szabad Magyarország parlamentjében előterjesztettek, de ilyenre még a rendszerváltáskor, amikor talán még indokolható lett volna, sem volt példa. Az elmúlt nyolc hónapban az az érzése az embernek, hogy kormányzás helyett az előző négy év eredményeinek, szimbolikus lépéseinek a támadása, szétverése veszi el a kormány erejét, mintha a kormány az ellenzék ellenzéke lenne. Amikor Magyarországon soha nem látott hullámban zárnak be gyárakat és bocsátanak el embereket, akkor ezért az előző kormányt teszik felelőssé, amiért az radikálisan megemelte a minimálbéreket. Függetlenül attól, hogy a bezárt gyárakban volt-e akár csak egyetlen ember, akit minimálbéren foglalkoztattak volna.

– A Fidesz nemrég bejelentett átalakulása körül is érzékelhető ez a személyeskedés. Nap mint nap arról kérdezik a fideszes politikusokat a televíziókban, újságokban, hogy tudják-e, milyen szerepet szánnak nekik, ki fog háttérbe szorulni.

– Ennek tájékoztatási célja nincs, az embereket ugyanis nem érdekli a pártok belső élete. Mint ahogy nagyon keveseket érdekel az is, hogy az autó, amit vezet, milyen befecskendezéssel működik, hány hengeres, a nagy többség azt várja el, hogy megfelelően működjön. Ilyenek a pártok is. Ez a taktika leginkább a Fidesznek azt a számomra legszimpatikusabb, fontos értékét kívánja gyengíteni, hogy tagjaiban, vezetőiben, más pártokkal ellentétben nagyon komoly szolidaritás működik. Hiába látjuk sok kérdésben különbözően a világot, az összetartás mégis erősebb. Ezt emlegeti a másik oldal pejorálóan „a fiúk” effektusként. Számomra ez azért is olyan fontos, mert kívülről jött ember vagyok, csak 1993-ban léptem be a Fideszbe, így az én példám is mutatja, hogy ez egy nyitott, befogadó, ugyanakkor nagyon összetartó csapat. Ezt a befogadó oldalt szeretnénk tovább erősíteni a következő hónapokban, hogy egy nagy, erős szervezetté formáljuk a Fideszt.

– A nyitás, összefogás gondolatával nem csak az embereket, de a többi jobboldali pártot is megszólították. A hazai politikában eddig csak közvetlenül a választásokra szóló együttműködések köttettek, a hosszú távú, szoros együttműködés nem volt szokás.

– Bízom benne, hogy ez a folyamat valamikor elérhet egy erős szervezeti stabilitást. 1994 ősze, az önkormányzati választások óta tart ez, amikor elindult a Polgári Szövetség, azóta egyre szorosabb az összefogás. 1998-ban külön listákkal, de együtt indultunk, míg 2002-ben már közös listával vágtunk neki a választásnak. Most, az előttünk lévő jól belátható egy-két esztendőben úgy vélem, hogy a meglévő szövetségi rendszer marad fenn, amelyben a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal a frakción belüli együttműködés mellett a pártokat mindenki szervezi tovább.

– Az MDF-et nem említi. Bár Dávid Ibolya meglehetősen ridegen válaszolt az összefogást sürgető felhívásra.

– Az MDF korrekt szövetséges, mindig tudtunk fegyelmezetten együttműködni, betartva a megállapodást. Ők most bizonyos kérdésekben a Fidesztől való elhatárolódással kívánják demonstrálni a politikai önállóságukat, ettől remélik megerősödésüket. Nem az a fő kérdés, hogy ez helyes vagy sem – mert ezt talán érthető módon igen eltérően látjuk -, hanem eredményes-e a polgári oldal egésze szempontjából, s ezt majd az idő dönti el. Ennek sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, persze nem alap nélkül, hiszen a kormányoldal részéről gyakran hozzák kellemetlen helyzetbe az MDF-et. Kovács László nemrég már mint stratégiai partnerről beszélt róluk. Nekünk azonban nem szabad ezekkel a kormánypárti zavaróakciókkal foglalkoznunk. Mi egy oldalon állunk, hosszú évtizedek állnak előttünk, amikor a Fidesznek és az MDF-nek együtt kell működnie.

– Dávid Ibolya nemrég egy interjúban azt mondta, a jobboldali pártok között is természetes versengés van.

– Ezzel nem értek egyet. Az MDF és a Fidesz között nincs versengés.

– Nincsen vagy csak nincs helye versengésnek?

– Nincs, és nem is hiszem, hogy valaha is lesz. Mi nem akarunk és nem is fogunk versengeni az MDF-fel. A verseny – ha mégoly baráti is – általában ellenfelek között zajlik, és annak a kérdésnek az eldöntésére szolgál, hogy ki a jobb? Erre nincs szükség közöttünk. Mindegy, hogy melyikünk a jobb, ha a végén együtt nem tudunk elég jók lenni. Nem egymásnál kell jobbaknak lennünk – ez mit sem ér -, hanem mostani önmagunknál, hogy egyre több magyar ember bizalmát tudjuk elnyerni, s a bennünk bízó polgárok ügyét jobban szolgáljuk. Még azt sem tartom szerencsésnek, ha különbözőségünket hangsúlyozzuk. Hiszen különbözünk, ez természetes, de egy gyermek szülei is, az édesanya és az édesapa is összetéveszthetetlenül különböznek, mégis különös volna, ha ezt lépten-nyomon hangoztatnák. Természetesen nem egyformák, közös az életük, de más és más a dolguk, néha mást tartanak fontosnak az élet dolgaiban, talán még vitatkoznak is, de nem versengenek egymással. Mindegyikük teszi a dolgát, és mindegyikük tud olyasmit is, amire a másik kevésbé képes – így egészítik ki egymást. Ha a különbözőségeket hangsúlyoznánk, akkor könnyen abba a hibába eshetünk, mint az a rossz szülő, aki azzal akar jó pontot szerezni a gyermeke előtt, hogy rosszat mond a másikra. Meggyőződésem, hogy az MDF-nek és a Fidesznek közös a feladata, közös a hivatása. Ezt a hivatást be kell töltenünk. Az út kijelölése csak kismértékben múlik a képviselők ambícióin, a politikusok akaratán. Nagyobb erők mérik azt ki. A mögöttünk hagyott évtized, a közös munka valóságot alakító ereje jelöli ki ezt az utat, és ez is köt össze bennünket. A bennünk közösen bízó több millió ember abroncsozza össze ezt a két pártot.

– A Fidesz helyzetéből ezt azért könnyebb így kimondani, mint az MDF-éből. Egykor az MDF volt a hazai jobboldal vezérhajója, az utóbbi két választáson azonban csak a Fidesszel összefogva tudott bejutni a parlamentbe. Ez a tudat számtalan, érthető emberi és politikai rugót megmozdíthat.

– Bizonyára.

– Miként értékeli, hogy az MDF frissen újraválasztott elnök asszonya azonnal bejelentette, hogy az MDF mindenképpen külön, önállóan indul az európai parlamenti választáson?

– Szerencsésebbnek tartottam volna az összefogást. Az Európai Unió Parlamentjének jelentőségét, mindennapi életünkre gyakorolt hatását még kevesen tudják felmérni, de bizonyos, hogy nem ez az a kérdés, amiben az önálló MDF-nek demonstrálnia kellene. Úgy érzem, hogy itt a pártérdek a közös, az emberek érdeke elé tolakodott. De ha már így döntött a szövetségesünk, akkor sok sikert és jó szerencsét kívánunk neki.

– A magyar jobboldal elmúlt 12 éves útját áthatja egy különös momentum. Érdekes módon mindig a sorsdöntő pillanatok előtt robban ki válság valamelyik pártban, ami aztán hatással lehet az egész politikai életre. Az 1998-as választás előtt a KDNP kezdett széthullani, 2002 tavaszára a Kisgazdapárt szakadt ezer darabra, most pedig, a sorsdöntő európai uniós népszavazás előtt az egyetlen, határozott nemet képviselő párt, a MIÉP jutott belső válságba. Ennyi véletlen sok.

– A magyar politikatörténet roppant tanulságos. Sokan emlékezhetünk tanulmányainkból a szalámipolitika kifejezésre, amivel gyakorta éltek egyes pártok. Nincs okunk feltételezni, hogy ez az eszköz kihalt volna a magyar politikai eszköztárból. De nincs okom arra sem, hogy MIÉP esetében ilyet feltételezzek. Az én szememben az egybeesés még nem bizonyíték.

– Körvonalazódik már valamiféle konkrét elképzelés a megújult Fideszen belüli munkamegosztásról?

– Természetesen. De akkor járunk el helyesen, ha a munkamegosztásból először a munkát, a feladatokat határozzuk meg, s csak utána keressük meg a megfelelő embereket hozzá, s nem fordítva. Az világos, hogy egy nagy néppárt felépítése önálló feladat, amit nem szabad a napi parlamenti politikai munkához kötni, de még a választási felkészülésnek sem szabad alárendelni. Ez három önálló feladat. Bizonyos értelemben ez volt az elmúlt évek egyik gondja, hogy a választási kampányok logikája uralta el a pártok belső életét. Pedig egy politikai pártban nem csak ez a fontos, egy politikai pártban az emberek szeretnek politizálni, társadalmi, szellemi életet élni. A tagozatok munkájának irányítása, szervezése is külön feladat, a napi politikai kérdések megvitatása, a sokat emlegetett „politikai kommunikáció” úgyszintén .

– Milyen szerep jut ebben a polgári köröknek?

– Az az erő, tenni vágyás, ami ebben a mozgalomban megmutatkozik, talán az elmúlt évtized legfontosabb politikai történése. Nem túlzás azt mondani, hogy ez kicsit olyan, mint a rendszerváltás. Nagyon sok embert ajándékoz meg a sors azzal a szép élménnyel, hogy a másik emberben felismerje a hozzá hasonlót, az együtt gondolkozót. Hadd meséljek el egy rövid történetet. A választások előtt megkértem néhány ismerősömet a XII. kerületben, hogy szerepeljenek velem a szórólapomon. Az egyik ismerősöm egy cukrász és a felesége volt, akik nagyon kedves sorokat írtak. Ők mesélték el, milyen szívmelengető volt, amikor a szórólapot fogva jöttek be a cukrászdájukba korábban zárkózott emberek, és széles mosollyal nyíltak meg, beszélgettek, egészen odáig, hogy végül a választások éjszakáján a cukrászdába levitt televízió előtt közösen várták az eredményeket. Megszületett valami, ami korábban nem létezett, és ehhez csupán annyi kellett, hogy az élet számtalan kérdése közül egyben egyet tudtak érteni. Politológusok egy része igyekezett ezt tömegpszichózisként leírni, pedig éppen ők tudják talán a leginkább, hogy a modern demokráciákban mennyire fontos a részvétel, annak felismerése, hogy az életünknek nem nézői vagyunk, hanem alakítói. Hogy a demokrácia nem egy felettünk álló mesterséges intézmény, hanem velünk együtt, általunk létező, élő szervezet. Ezt a gondolkodást hozták vissza a polgári körök. A körök természetesen tovább működnek, de bizonyára szép számmal vannak olyanok, akik megérezték annak a varázsát, amikor magunk alakítjuk az ügyeket. Ezek az emberek szívesen vállalnak szerepet, felelősséget.

– Ön szerint az uniós tagság, a magyar politika bizonyos szempontból határon kívül kerülése változtat-e majd azon a gyakorlaton, hogy a baloldal manapság gyakran viszi külföldre az itthoni politikai vitákat?

– Nem hiszem, hogy ennek olyan nagy jelentősége lenne. Az, hogy egyes publicisták vagy politikusok a határon túlra viszik a belpolitikai kérdéseket, a politikai ellenfelet külföldről bírálják vagy bíráltatják, elsősorban a mi problémánk. Ezek a cikkek, nyilatkozatok inkább azért születnek, hogy itthon lehessen rájuk hivatkozni. Nem hiszem, hogy az ezeregyszáz éves Magyarország képét hosszabb távon befolyásolnák. Az SZDSZ tizenkét pontos Európa-programja, amiben azt mondták, hogy ne köpködj, ne szemetelj, ne szemétkedj, ne zsidózz, ne cigányozz, gondolkozz Európában, szerintem sokkal többet ártott. Ezzel ugyanis azt mondták, hogy mindezt, amit eddig a – szerintük – bunkó Magyarországon csináltunk, Európában már nem szabad, szedjük össze magunkat. Ez az SZDSZ irányába is inkább ellenszenvet szült.

– A kormány nemrég mégis a Fideszt tette felelőssé a növekvő euroszkepticizmusért.

– Minden csatlakozás előtt álló országban, ahogy közeledett vagy közeledik a döntés pillanata, úgy nő a bizonytalanság és csökken az unió támogatottsága. Ezt más számlájára írni álságos dolog, inkább okulni kéne belőle. Most már nem elegendő történelmi példázatokkal, ünnepi beszédekbe illő lózungokkal traktálni az embereket. Azt már mindenki tudja, hogy „történelmi esély”, „a sikeres oldalon állunk”, „gyermekeink jövője”. Nem ez érdekli az egyszerű polgárt, hanem az, hogy működőképes lesz-e a fuvarozó vállalata, tehenészete, elismerik-e majd a diplomáját, hogyan alakul a bére, nyugdíja. Ezek mind az ő személyes életét érintő kérdések, amire mégsem kap választ. Sőt, aki ezeket a kérdéseket felteszi, azt ledorongolják, hogy a nemzet ellensége, és mindenki, aki fél, az sanda politikai célokat szolgál. Pedig az ismeretlentől való félelem érthető és emberi tulajdonság. Attól pedig nem fog kevésbé félni, hogy egyre hangosabban, már-már ordítva mondják neki, hogy ne félj! Meg kell válaszolni a kérdéseket, ha pedig nincs megnyugtató válasz, azt is meg kell mondani. Jobb megmondani, hogy bizony lesz ára is, mintsem milliók szívébe beleoltani a bizonytalanság, a félelem érzését. Ha a kormány ehelyett csak egy érzelemittas hangulatkeltéssel él, akkor még azokban is gyanút ébreszthet, akik egyébként jól járnak a csatlakozással, de ezt információ híján nem látják maguk előtt tisztán. Ha pedig a kormány úgy gondolta, hogy a népszavazás csak fügefalevél, ha nem úgy gondolják, hogy a csatlakozásról minden egyes embernek felelős mérlegelése alapján kell közösen döntést hozni, akkor ez csak egy álságos politikai akció, ami azt szolgálja, hogy kibújjon a felelősség alól.

– Az a vehemencia, ahogy a kormány szinte kitapossa a Fideszből, hogy nap mint nap hangosan és érthetően mondjon igent a csatlakozásra, azt a képzetet kelti, hogy az MSZP fél az uniótól. Mintha tudná, hogy a koppenhágai feltételek bizony nem olyan rózsásak, és a csatlakozás utáni hónapokban, években várható elégedetlenség elől menekülve előre igyekszik „tettestársat” állítani maga mellé.

– Egyetlen általunk ismert csatlakozás sem volt csupán sikertörténet, mindnek volt ára. Ha a koppenhágai tárgyalásokon a jelenleginél jobb eredményeket sikerül elérni, akkor is lenne ára, bár kisebb. Ezekkel kellene most szembenézni, hogy csökkenteni tudjuk a negatív hatásokat. Jelentős pénzügyi alapok megteremtésével jobb helyzetbe hozni a magyar vállalkozókat, a nyugdíjasokat, a gazdákat. Nemcsak erkölcsileg nem helyes eltitkolni a gondokat, hanem azért sem, mert később sokkal nehezebb lesz orvosolni azokat.

– A kormány éppen az ellenkezőjét csinálja, a kisvállalkozóknak esélyt jelentő Széchenyi Terv leépítésével, az ígért nyugdíjemelés elmaradásával, az árak rohamos emelésével.

– Így van. Természetesen igen bonyolult és hosszas folyamat azt megismerni például, hogy egy brüsszeli döntés, amely szabályozza a tej csíraszámát, hogyan hat egy magyar tehenész életére. A kormánynak az lenne a feladata, hogy ezeket a folyamatokat megismertesse az érintettekkel, információt, szakmai segítséget és anyagi támogatást nyújtson a majdani versenyhez.

– Ehelyett azzal foglalkoznak, hogy a Fidesz „igent„” vagy „igen, de”-t mond.

– Én igennel fogok szavazni áprilisban. De ettől még tudom, hogy sok gond van, ami megoldásra vár, és aminek az elhallgatása súlyos hiba. Nem ennek a kiforgatása, megbélyegzése lenne a kormány feladata. Eddig csak egy nyolcsoros levélre tellett tőlük, és azt a telefonszámot, amit mindent tudó információs vonalként meghirdettek, nem kis feladat felhívni, mert egy tízmilliós országban mindössze tucatnyi ember kezeli a telefonokat ebben a központban. A magyar kormányzati apparátusban több tízezer ember dolgozik. Ha valóban történelmi sorsforduló az uniós belépés, akkor ez a pár – nyilván hősies erőfeszítéssel dolgozó – ember igen kevésnek tűnik. Úgy látszik, sokkal több ember foglalkozik a mi gyalázásunkkal a kormány háza táján, mint a telefon felvételével.

– A kritikái inkább a kormánynak, mint az uniós csatlakozásnak szólnak, pedig a belépés után a legtöbb országban gyökeresen megfordult az uniópárti hangulat.

– A kormánynak az lenne a dolga, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a csatlakozás árát. Természetesen Magyarországon is sokan számolnak azzal, hogy az ünnepi szónoklatok és a petárdák elpukkanása után a megoldandó problémákkal fog küszködni nemcsak a kormány, hanem a gazdasági élet valamennyi szereplője is. Nyilván lesznek hangulati vagy akár gazdasági hullámvölgyei is a csatlakozásnak.

– Főképp Koppenhága után.

– Tény, hogy a csatlakozási tárgyalások eredményét ismerve ezek a borús jóslatok sötétebbé váltak. De 2007-től új költségvetési szakasz kezdődik az Európai Unióban, így pesszimistán nézve is addig kell csak kihúznunk ezek között a keretek között. Onnantól kezdve – ha gazdaságilag nem is, de jogilag mindenképpen – egyenrangú félként nagyobb lehetőségünk lesz, hogy az új hétéves költségvetést a saját érdekeinknek megfelelően alakítsuk.

– Azt mondta, a külföldön megjelenő cikkek, kommentárok érdemben nem befolyásolják a Magyarországról kialakult képet. De befolyásolja-e az a stílus, ami az utóbbi időben a magyar külpolitikát jellemzi? A koppenhágai tárgyalás után az unióból is számos döbbent kritika érte a magyar kormányt a rendkívül puha érdekérvényesítés miatt, az Irak körüli válság ügyében pedig az unió vezető hatalmaival kerültünk szembe, Amerika jobbján. Ahol egyébként ezt „honorálandó” az egyik vezető tévétársaság „az új csatlósok” jelzővel illette az USA mellett kiálló közép-európai országokat.

– Egy olyan kérdésben, ahol háború és béke, emberek élete a tét, lényegtelen, hogy erről hogyan vélekednek mások, még csak az sem számít, hogy az hogyan befolyásolja Magyarország megítélését. Egy ilyen éles helyzetben kizárólag azt kell nézni, hogy mik az érdekeink, másodlagos, hogy erről hogyan vélekedik akárki. Ezen szempontok fontossága azonban láthatóan eltérő a magyar politikai pártok értékrendszerében. A mostani kormányzó pártok a nemzetközi megítélést nem egy esetben a magyar érdekek elé helyezik. Az Európai Unióban ennek az ellenkezője az elfogadott, hiszen ott saját érdekeiket érvényesíteni kívánó közösségek vitatkoznak egymással, és próbálják megtalálni azokat a pontokat, ami közös alapot jelenthet. A számtalanszor hivatkozott európai politikai kultúra tehát a sok egyéb mellett itt is élesen eltér a szocialisták által képviselt értékrendtől.

– Az iraki konfliktus erősen megosztotta az Európai Uniót, Magyarország pedig az unió legerősebb tagállamaival került szembe. Befolyásolhatja ez a csatlakozásunkat vagy fogadtatásunkat?

– Nyilatkozata szerint csapdának látja a kialakult helyzetet maga a miniszterelnök, a sokat emlegetett háborús levelet a parlament felhatalmazása nélkül aláíró Medgyessy Péter is. Mindazonáltal úgy látom, hogy csatlakozásunkat nem befolyásolja ez a szerencsétlen történet, ám a megítélésünket igen.

– Mi áll a hátterében az amerikai kérésre a vasutak, közutak átengedése kapcsán tapasztalható ellentétes kommunikációnak? Gondolok itt a hétfő reggeli négypárti egyeztetésre: a Németh Zsolt és Simicskó István által képviselt, illetve a délutáni frakcióülés ezt felülbíráló álláspontjára.

– Két lépésről van szó, de felületes látszattal szemben nem ellentétes, hanem egy irányban tett két lépésről. S ezt az irányt Magyarország érdeke a háború és béke kérdésében kötelező felelősség jelölte ki. A kormány első javaslata átgondolatlan és felületes volt. A tárgyaláson részt vevő Németh Zsolt és Simicskó István javították azt, pontosítva, hogy Törökország védelmének megerősítéséről van szó, a szerződés 4. cikkelye alapján történik mindez, kizárva az esetleges iraki háborúra vonatkozó általános felhatalmazást és mindezt határidőhöz kötve. A frakcióülésen ugyanezt a célt szolgálva további javaslatok fogalmazódtak meg, elérendő, hogy pontosítsuk, melyek azok a védelmi technikai eszközök, amelyeknek az átengedéséhez lehetőséget adunk, és világossá téve, hogy mindezt csak kijelölt utakon, vasútvonalakon látjuk jónak. Mindenki előtt világos, hogy egy abszurd helyzetet kell feloldanunk. Hiszen Törökország a NATO-tagállamok védelmét kéri fenyegetettsége miatt, amit nekünk a szerződés értelmében teljesítenünk kell. Ám ezt a fenyegetettséget maga a várható Irak elleni támadás idézi elő. Az abszurd helyzetet jól jelzi, hogy a Törökország „védelmét ellátó” csapatok elhelyezése több tízmilliárd dollárt igényel. A magyar emberek joggal várják el a világos beszédet, kiváltképpen egy ilyen nehéz helyzetben. Ha a NATO Irak megtámadásáról kíván dönteni, akkor ebben kell kérnie a részvételünket, ám ha Törökország megvédéséről van szó, akkor valóban csak erre kell szorítkoznia a felhatalmazásnak. Magyarországnak a lehető legkisebb mértékben kell részesévé válnia e konfliktusnak.

– Nemrégiben nagy vihart kavart a tárca SZDSZ-es vezetése által benyújtott oktatási törvénymódosítási javaslat, amely szakemberek szerint súlyos károkat okozhat a felnövő generációnak.

– Az oktatás nagy rendszer: hosszú ideig tart, amíg egy-egy jó döntés meghozza eredményét, azonban az elhibázott intézkedések romboló hatása is csak évek, esetleg évtizedek múlva érzékelhető. Ez azt jelenti, hogy van mód, idő a szükséges korrekciókra. A közoktatási törvény módosítására most elkészített javaslattal a legnagyobb gond éppen az, hogy elkészítése előtt senki nem vizsgálta azt, hogy az elmúlt évek fejlesztései milyen folyamatokat indítottak el, s azok milyen eredménnyel kecsegtetnek. Rögeszmésen próbálnak meg egy nemzetközi mérés eredményével pánikhangulatot kelteni, csak éppen arról nem beszélnek, hogy ezek a mérések az oktatásnak egy jó tíz évvel ezelőtti állapotáról adnak információt. Ürügyként használják fel ezeket a kétségtelenül kedvezőtlen eredményeket ahhoz, hogy saját oktatási vízióikat ráerőszakolják a közoktatásra, legyen szó az iskolaszerkezet átalakításáról, az iskolai tantervek újraírásáról vagy éppen a finanszírozás kérdéseiről. Jól látható, hogy a minisztérium vezetőit nem érdeklik a szakmai észrevételek, vélemények. Újból elővették, leporolták a hat évvel ezelőtt egyszer már megbukott ötleteiket és azokat most tűzön-vízen át megpróbálják megvalósítani. Mindezt úgy, hogy naponta fogalmaznak meg bántó, igaztalan kritikát a tanároknak, tanítóknak. Azt üzenik nekik a Szalay utcából, hogy nem alkalmasak hivatásukra, hogy gyereknyúzók, akik képtelenek még azt is önállóan eldönteni, hogy adjanak-e házi feladatot a kisdiákoknak. Ez a méltatlan hangnem joggal vált ki indulatokat az iskolákban.

– A polgári kormány által kifejlesztett, jól működő diákhitelrendszerben is problémák jelentkeztek a szocialisták kormányra kerülése óta.

– Mi úgy alakítottuk ki a diákhitel rendszerét, hogy az a hallgatók számára legyen előnyös, a Medgyessy-kormány pedig úgy alakítja át, hogy a bankároknak legyen kedvezőbb. Az új kormány intézkedései azonban nem csupán az egyes diákok számára jelentenek hátrányt azáltal, hogy megszűnt az eddigi ingyenes számlavezetés és pénzfelvétel lehetősége, hogy a törlesztési idő meghosszabbodik, s így nő a diákok által visszafizetendő összeg. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a módosítások az egész rendszer működőképességét veszélyeztetik. A visszafizetés módjának megváltoztatása azt eredményezte, hogy azoknak a hallgatóknak, akiknek a törlesztést már meg kellett volna kezdeniük, csupán alig több mint fele kezdte el valóban a visszafizetést. Mondhatja erre azt az államtitkár, hogy nincs nagy baj, csak feledékenyek a diákok, de látni kell azt, hogy ilyen visszafizetési fegyelem mellett a diákhitelrendszer nem működtethető. A Fidesz fontosnak tartja, hogy ne kerüljön csődbe a diákhitelezés, ezért a rendszer védelme érdekében törvényjavaslatot terjesztünk az Országgyűlés elé.

– Ha ismét lehetőséget kapna, elvállalná megint az oktatási tárca vezetését, vagy inkább a párttisztséget választaná?

– Tizenöt éve foglalkozom oktatáspolitikával. Életem legszebb, legizgalmasabb időszaka volt az a három év, amíg miniszterként dolgozhattam az oktatásért. Két év után is úgy látom, nem volt eredménytelen ez a munka, s ha az élet úgy hozná, szívesen vállalnám ennek folytatását.

* * *

LEXIKON

Pokorni Zoltán tanár, oktatáspolitikus. 1962-ben született Budapesten. T.: ELTE BTK, magyar-történelem 1982-87. É.: 1987-94 a Toldy Ferenc Gimnázium tanára, 1998-tól oktatási miniszter, 1988-tól a fiatal pedagógusok egyesületének, majd a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapítója, 1993-tól a Fidesz tagja, az oktatási, a humánpolitikai kabinet vezetője, 1994-től alelnök, 2001-2002 elnök, országgyűlési képviselő,1994-98 az oktatási, ifjúsági és sportbizottság alelnöke, 1995-97 az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja, 1994-97 a Fidesz-frakció vezetőhelyettes, 1997-98, 2002-vezető. Nős, három gyermek édesapja.