– A magyarság hamarosan elfogy, ha továbbra is ilyen kevés gyermek születik. Ön milyennek látja a magyarság jövőjét?

– Katasztrofálisnak! Magyarországon 1958 óta nem születik annyi gyermek, amennyi a népesség szinten tartásához kellene. A reprodukciós hiány kezdetben nem volt olyan nagy, de ma már negyven százalékkal marad el a minimálisan szükségestől. Ez azt jelenti, hogy százötven-százhatvanezer gyermeknek kellene születnie a jelenlegi mintegy százezerhez képest. A magyar egy nagyon elöregedett s ennek következtében fogyó nép. Egy társadalom elöregedésének mértékét a tizennégy év alatti és a 65 évesnél idősebb lakosok számának összehasonlításával szokták mérni. Ez a kettő ma szinte fedi egymást, másfél-másfél millió, míg alig hetven évvel korábban, 1940-ben a fiatalkorúak száma két és fél millió, a 65 éveseknél idősebbeké hatszázezer körül mozgott. A születések számának csökkenése és a halandóság romlása végül 1981-ben vezetett el oda, hogy a népesség fogyni kezdett. A fogyás azóta 680 ezer fő és természetesen még nagyobb lenne, ha az elmúlt húsz évben nem pótlódik a hiány főképp a határainkon túl élő magyarok szintén fogyatkozó soraiból.

– Mióta fogyunk?

– A megbetegedési folyamat több mint száz évet ölel fel. Az első tünetek a polgárosodással együtt jelentkeztek, a kedvezőtlen jelenségek csak tovább erősödtek a dualizmus korában, a Horthy-rendszerben, aztán a különféle névvel jelölt szocialista próbálkozások idejében. A rendszerváltás pedig nemhogy javulást nem hozott, de a süllyedés még gyorsabb lett. A hivatalos szervek is csak a múlt század elején kezdtek foglalkozni vele, ugyanis addigra vált látványossá az egykézés.

– Tehát már igen régóta lehetett látni, hogy baj lesz?

– Aki nyitott szemmel járt, s aki nem csak a szájával szerette ezt a népet, látta is, írt is, szólt is róla. Csakhogy ilyen ember az elmúlt évszázadban nagyon kevés volt. Két kézen össze lehetne számolni őket, tegyük is meg, mert megérdemlik: Fülep Lajos, Kiss Géza, Kodolányi János, Hidvégi János, Kovács Imre, Illyés Gyula, majd Fekete Gyula és Kováts Zoltán. A születésszámok hosszú bevezető után, az első világháborút követő években kezdtek erőteljesen csökkenni. Noha Trianon szerepe nem hanyagolható el az életlehetőségek beszűkülése miatt, de erre fogni a dolgot tájékozatlanságra vall, hiszen a győztes országokban éppúgy csökkent a termékenység, mint nálunk. A születésszámok mérséklődése nem magyar nemzeti sorscsapás, hanem a modernizációval, a gazdasági, technikai átalakulással, az individualizálódással, ha keményebben akarok fogalmazni, akkor azt mondom, az önzés terjedésével együtt járó jelenség. Ahogy az is, hogy egy mai újszülöttnek sokkal jobbak az életben maradási esélyei, mint százharminc évvel ezelőtt. Csakhogy a társadalom vezetőinek figyelnie kellett volna arra – ezt sajnos már múlt időben kell mondanom –, hogy hova vezet a születésszámok folyamatos csökkenése és az öregek számának emelkedése. Időben meg kellett volna hozni azokat a döntéseket, amik segítségével a jövő nemzedékei nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy végül egyik feladatuknak se tudjanak megfelelni. Jelenleg sem az utódnemzésre, azok felnevelésére, sem az idősebb korosztály eltartására sincs lehetőségük, nincsenek forrásaik.

– Ha mindezt már a múlt évszázad kezdetén előre lehetett látni, miért nem történt semmi a magyarság kihalásának megakadályozására?

– Történni történt, de a szükségeshez képest mindig sokkal kevesebb. Úgy kezelték ezt a bajt, mintha az orvos az előrehaladott stádiumban lévő rákos betegnek azt mondaná, hogy igyon sok forró teát és szedje a C-vitamint. Persze volt idő, amikor még kis erőfeszítéssel rendbe lehetett volna tenni a dolgokat, ezt azonban elmulasztottuk. Folyton csak elodáztuk a kérdéssel való szembenézést is, pláne a cselekvést. A probléma csak dagadt és mára egy áthatolhatatlan nagy hegyként tornyosul előttünk. Már lassan az sem lenne elegendő, ha a minden pár négy gyermeket vállalna, mert pár évtized múlva már nyolcra nő a reprodukcióhoz szükséges gyermekek száma.

– Minden családban?

– Igen. A probléma gyökere a mai napig ugyanaz: a társadalom vezetői nem értettek és nem értenek semmit az élet újratermelésének alaptörvényéből, de ezt elmondhatom a társadalom egészére is. Engem sokan nem szeretnek azért, mert ebben a pusztulásban a nép bűnrészességét is emlegetni szoktam. Vajon a hideg közönyt, az olykori nyílt vicsorgást, ami a népesedési kérdésünkkel kapcsolatban az egész társadalomra jellemző, hova tegyem?

– A nemzeti oldalon talán mintha komolyabban vennék a kérdést…

– Szóban. Évek óta keresem azokat az embereket, akik a népesedési helyzetünkkel kapcsolatban érdemben megnyilvánulnak, felveszem velük a kapcsolatot, igyekszem bevonni őket közös munkánkba. Az internet ebben igen nagy segítség. Nemegyszer azonban, minden kedvező előjel ellenére azt tapasztalom, hogy nagy részük a probléma felismerését követően nem kíván tovább foglalkozni vele. A nemzeti oldalra általában ugyanez jellemző, néhány hangzatos szólamot követően elfelejtik, hogy a magyarság legfontosabb sorskérdéséről van szó, ami mellett nem lehet elsiklani.

– Mit ért el a Magyar Családokért, a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány?

– Sikerült körülbelül 30-40 olyan embert összehoznom, akiket a gondolatok szintjén, legalább néhanapján az foglalkoztat: mi lesz az önmagát fékevesztett iramban emésztő magyar néppel? Ez a néhány tucat ember egy internetes levelezőlista által tartja egymással a kapcsolatot. Ezen a levelezőlistán az iránytű tengelye a népesedési kérdés. Minden politikai, gazdasági eseményt és egyéb napi történéseket is abból a szempontból vizsgálunk, hogy azok a magyarság jövőjére nézve milyen hatással vannak. Heti egy alkalommal kiadunk egy, az internetre feltett, népesedéssel kapcsolatos cikkekből, tanulmányokból álló Népesedési Hírlevelet. Fenntartunk egy honlapot, ahova olyan írásokat tettünk, teszünk fel, amelyek kellőképpen érzékeltetik, hogy mekkora bajban vagyunk. Kérdés, hogy a mai információáradatban hányan veszik a fáradságot arra, hogy el is olvassák ezeket. Ennél többre a magyar társadalomtól első számú sorskérdése kapcsán nem futja. Ez pedig édeskevés.

– Mire számíthatunk az elmúlt évek megszorító csomagjainak következményeként?

– Meglepő, amit most mondok, de az ország jelenlegi válságos állapota és a magyar népesség leépülése között szoros összefüggés van. A gazdasági csőd igen nagy részben a társadalom fentebb vázolt egészségtelen elöregedéséből, fogyásából ered. Ám erről nem mernek beszélni a politikai élet szereplői, sem a válságból kiutat mutatni szándékozók. Egyrészt azért, mert nem képesek ezt az összefüggést felfedezni, másrészt azért nem, mert már a szóra is, hogy elöregedés, hárommillió nyugdíjas és nyugdíj előtt álló fortyanna fel. Népszerűtlen lenne az, aki ilyennel hozakodna elő. Egyszerűbb azt mondani, hogy minden azért rossz, mert az éppen kormányon lévő párt dilettáns, „nem szakértő, de ha majd mi odakerülünk, akkor…”

– Kemény szavak.

– Kimondom, a társadalom további elöregedése és fogyása a gazdaság, az életszínvonal további hanyatlását vonja maga után. Remény a kilábalásra csak úgy lehet, ha a romló gazdasági feltételek, a csökkenő aktív korú népesség és a még több öreg mellett a maihoz képest ötven-hatvanezerrel több gyermek születik.

– Hogy lehet erre rávenni a társadalmat?

– El kell gondolkodni azon, amit az előbb mondtam, és elhinni, hogy ez igaz. Ma ez tömegméretekben lehetetlennek látszik. Azok után azonban, hogy a társadalom felismeri és felfogja az őt fenyegető bajt, különböző gazdasági intézkedésekkel, a gyermektelenek magasabb mértékű közteherviselésével, családbarát munkahelyekkel, szülőeltartási járadékkal már lehet ösztönözni a gyermekvállalást. Amíg viszont a társadalmi közfelfogás az, hogy senki sem kíván részt vállalni megmaradásunk felelősségéből, minden próbálkozás meddő.

– Nem vesszük tudomásul, hogy elfogyunk?

– Annyira nem, hogy amikor úgy egy évvel ezelőtt szétküldtem Szegeden az összes általános és középiskola történelemtanárának egy levelet, amelyben azt tudakoltam, érdekelné-e őket egy előadás népesedési helyzetünkről, akkor mindössze egyetlenegy tanár jelzett vissza. A többieket nem érdekelte a dolog. Persze a gyermekszámok csökkenése gyorsan oda vezet, hogy be kell zárni az iskolákat is, el kell bocsátani a pedagógusokat, de be kell látnunk, az embereket sokszor a saját sorsukba közvetlenül belevágó kérdések sem érdeklik. Egyébként abban az egy iskolában is, ahonnan egy tanárnő visszajelzett, meghiúsult az előadás a tantestület totális érdektelensége miatt.

– A fiatalabb nemzedék?

– A fiatalokat s a középnemzedéket nem érdekli a kérdés. Ez az érdektelenség azért tragikus, mert a társadalom semmit sem ért abból a vészhelyzetből, amibe került. A nemzeti oldalon sokan abban a hitben élnek, hogy ha elzavarjuk a jelenlegi vezetést és a helyére ülünk, akkor jobb lesz. A társadalom erőteljes elöregedésére és mindenre, ami ezzel jár, s ami minden kitörést eleve leblokkol, ügyet sem vetünk. Nem fogjuk megérteni így sosem, hogy a gazdasági csődünk főgyökerei, a népesedési csődünkig érnek le. Egyébként a születések és a halálozások számának különbsége már most sem lassú fogyást jelent. Ennek üteme tovább fog gyorsulni az elkövetkező évtizedekben. A magyarság az egyre kevesebb gyermek világra engedésével és az ennek nyomában járó elöregedéssel a jövőjét tette kockára, és erről mit sem tud és nem is akar tudni.

– Miért?

– A modern, civilizált társadalmak sokat emlegetett anyagi jólétének igen jelentős részét az adja, hogy a gazdasági-technikai fejlődés miatt megdráguló emberi munkaerő előállításához szükséges befektetéseket megspórolják. A versenyképesség az egyik szent szava a liberális kapitalizmusnak. Ki a versenyképesebb? Aki olcsóbban tud termelni. A termelés mára szinte első számú tényezőjévé a minőségi emberi munkaerő lépett: a képzett ember tud új technológiákat kitalálni, amivel tovább fokozható a munkaerő kihasználása, olcsóbbá válhat a termelés és így tovább. Ahhoz, hogy egy ma született gyermekből a jelenlegi viszonyok között versenyképes értékteremtő ember váljék, többnyire legalább 25 évre van szükség. A termelő és fogyasztási egység alapú, jórészt paraszti családok megszűntével, a gyermek családbeli haszna minimálisra csökkent. A kor követelményeinek megfelelő, úgymond versenyképes felnevelésének költségei viszont jelentősen megemelkedtek. E költségeknek egy kisebb részét átvállalta a társadalom, a nagyobb részét azonban meghagyta a szülőknek. Így mára mind a társadalom, mind az egyén abban vált érdekeltté, hogy minél kevesebb gyermeke legyen.

– Mondjuk, egy?

– Mondjuk, egy sem. Ugyanis a legjobban, s ezt nyomatékkal mondom, pillanatnyilag akkor jár az egyén, ha egyáltalán nem születik gyermeke. Egyén is, társadalom is élvezi a gyermektelenség hasznát. Ennek az életellenes társadalmi-gazdasági berendezkedésnek aztán megvannak az ideológiai és a bamba nép által szajkózott kliséi is, amelyek úgy kezdődnek, hogy: „Jogom van hozzá, hogy…” Illetve: „Kinek mi köze hozzá, hogy…” Avagy: „Annyit igazán megérdemlek, hogy…”

– „Az én életem a legfontosabb”…

– Ez a jövőnkkel szembeni általános ellenérdekeltség az alapja a kérdéstől való rideg elfordulásnak. A pusztulásunk a társadalom többségének személyes érdeke.

– Ezek már nem kemény, hanem kegyetlen szavak.

– Az előbb érintettem azt a társadalmi légkört, ami a gyermektelenséget mintegy jutalmazza, míg a több gyermek felelős, gondos felnevelését bünteti. Ezen kellene változtatni. De tudomásul kell venni, hogy ez a változtatás rengeteg lemondást követelne tőlünk: kinek a kényelmi, kinek az anyagi igényeiből kellene visszametszenie. Nem is kicsit. Merthogy a jövő megalapozása mindig, minden körülmények között, minden történelmi korban munkát, áldozatot követelt. Mi, magyarok is azért értük meg a XXI. századot, mert elődeink meghozták értünk az áldozatot. Persze nem jószántukból tették ezt, hanem mert a körülmények rászorították erre őket. A civilizálódás, a modernizálódás azt jelentette, hogy az ember szabadulni igyekezett és tudott is egy sor nyűgös kötelességétől. Ez addig a pontig, amíg az ember egyéni kiteljesedése és a köz érdeke összhangban volt, amíg a társadalmat egy jobb, élhetőbb világ felé mozdította, áldás volt. Ám onnantól kezdve, hogy az individuum szabadságvágya a lét alapjait is fenyegető kötelezettség-megtagadássá változott, a folyamat pusztulásba csapott át. Száguldunk lefelé a lejtőn. És egyelőre semmi jele annak, hogy valahol meg tudnánk állni.

– Kihalunk?

– Remélem, nem. De hogy ez ne így történjen, arra én sem tudok mást mondani, mint amit Kiss Géza, az ormánsági Kákics református lelkésze hetven évvel ezelőtt, az egyke kapcsán írt: „Az első az, hogy nyíljanak meg a szemeink, lássuk meg, hogy halálra ítélt nép vagyunk, ébredjünk öntudatra, induljunk el az új honfoglalásra nagy hittel, világos látással és határozott programmal, mentsük meg a magyart és hódítsuk vissza számára azt az országot, amely földben, anyagi és szellemi hatalomban és vezetésben hovatovább kicsúszik a kezéből. Van-e idő? Holnap meghalunk, ha ma nem cselekszünk.” Ha a népesedési helyzetünket továbbra is a közöny, az érdektelenség, a nyílt gyűlölet eddig tapasztalt, áttörhetetlennek látszó gyűrűje fogja körülvenni, akkor igen. És nem kell ahhoz az utolsó magyarig várni. Sokkal hamarabb kitehetik maradék utódainkra a „Kihalt” táblát. Történelmünk során még soha nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy a jövőnket önként, dalolva fojtsuk meg, dobjuk el magunktól. Azért tudtunk túlélni annyi csapást, mert az utódok világra jötte kellő számban mindig biztosított volt. Ezért tudtunk magunkba olvasztani annyi népet is. Ezt valahogy mindig elfelejtik azok, akik a magyarság csodálatos életerejéről áradoznak. Miközben szemük előtt halt ki a tanyavilág, halnak ki a falvak. A lecke ma is ugyanaz, mint mindig: élni kell. Az a nép fogja túlélni a civilizációs pestist, amelyik megérti azt, hogy az utódokon keresztül veheti birtokba a saját jövőjét. Ennek a megértetését tűztük ki célul magunk elé. Noé megépítette a bárkáját és azok, akik hittek neki, túlélték az özönvizet.

Gerhát Petra

MAJOROS ISTVÁN

népesedéskutató

1970-ben született Szegeden.

1998-ban diplomázott a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, történelem-művelődésszervező szakon.

2005 óta „A Magyar Családokért, a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány” elnöke.

Nős, három gyermek édesapja.