Így lett az „Éljen a háború!”-ból „Végre béke!”

Miközben Trianonról évről évre megemlékezünk, a nemzeti tragédia évfordulója mellett szinte feledésbe merült az a nap, amikor a gyalázatos békediktátumhoz vezető folyamatok elkezdődtek: 1918. november 11-én ért véget az első világháború, vagy ahogy még akkoriban nevezték, a Világháború. Valójában hazánk számára már nyolc nappal korábban befejeződött a háború, ugyanis a Osztrák-Magyar Monarchia megbízottjai előzetes béketárgyalásokat kezdtek, és november 3-án Padovában aláírták a fegyverszüneti egyezményt, amely hivatalosan is véget vetett a harcoknak. De a világégés hivatalosan a mai napon ért véget 106 évvel ezelőtt, amikor a franciaországi Compiegne közelében az antant főparancsnok Ferdinand Foch marsall szalonkocsijában Németország aláírta a fegyverszünetet, véget vetve a négyéves vérontásnak. A hírt a háborúba régen belefáradt közvélemény világszerte örömmel fogadta, még hazánkban is, dacára a háborús vereségnek, a csalódottság mellett a megkönnyebbülés dominált.

Az háború kitörésekor ünnepelt a tömeg

Érdemes ugyanakkor azt is megnézni, hogyan fogadták négy évvel korábban az emberek a háború kitörésének hírét: „Éljen a háború” feliratú transzparensekkel ünnepeltek az utcákon. Tegyük hozzá, a korabeli sajtó mindent megtett a háborús láz fokozása érdekében, az önbizalomtól dagadó cikkek pedig azt a benyomást keltették az emberekben, hogy a gyors győzelem küszöbén állnak.

„Szerbia tehát nem akarta megtalálni az eszét. Rendben van. Rá fogják kényszeríteni, hogy megkeresse. És ebben nem fog bennünket megakadályozni az a bizonyos farkas sem, akit nagyzoló szerbek szerint a Monarchia a keresett nyúl helyén találni fog. Az a farkas pedig Oroszország volna. Nos, mi Szerbiát nem gondoljuk nyúlnak és Oroszországot nem nézzük farkasnak. Az egyiket le nem kicsinyeljük, a másiktól a kelleténél jobban meg nem ijedünk. De egyet mondhatunk. Farkasvadászatra is be vagyunk rendezkedve„ – írta a Pesti Hírlap, amely különkiadást szentelt annak, hogy a Szerbiának küldött hadüzenetről beszámoljon. A lap külön publicisztikával reagált Ferenc József híres háborús kiáltványára (Népeimhez). „Egy hónapra azután, hogy a Monarchia trónörökösét Szerbia meggyilkoltatta, ő felsége, a legfőbb hadúr, megüzente a háborút a királygyilkosok országának és manifesztumot írt népeihez arról, miként vált elkerülhetetlenné ez az ultima ráció. A Monarchia népei, elsősorban a magyar nemzet, szívébe fogadja a királyi szavakat. A magyar képviselőház kedden délelőtt előre megadta ennek bizonyítékát, mikor Apponyi a nemzeti közvélemény reprezentánsaként egyetlen szóba sűrítette egész Magyarország érzésvilágát, amely a Szerbiával való leszámolás ügyét kíséri: »Végre!« A király szava és a nemzet szava a Habsburgok alatt ennyire talán sohasem olvadt össze” – írta a lelkes publicista.

Végre béke!

A gyors győzelem reménye azonban hamar szertefoszlott, ehelyett egy négyéves, kegyetlen állóháború alakult ki. Az új, modern fegyverek, mint a géppuska, a tüzérségi ágyúk és a vegyi fegyverek borzalmas pusztítást okoztak. A lövészárok-hadviselés embertelen körülményei, a sár, a hideg, az éhezés és a folyamatos halálos veszély teljesen demoralizálták a katonákat és azokat, akik értesültek a front eseményeiről.

Az élelmiszer- és nyersanyaghiány, az infláció és az általános elszegényedés a lakosságot évről évre jobban megviselte. A háború elején a gazdaság még képes volt fenntartani az ellátást, de hamarosan egyre több terméket és szolgáltatást kellett hadicélokra fordítani, ami miatt a civil lakosság ellátása romlott. A kenyér, hús, szén és egyéb alapvető árucikkek hiánya miatt a városok és falvak lakói is szenvedtek, miközben a mindennapi élet nehézségei egyre súlyosbodtak.

A háború korai szakaszában a Monarchia lakossága nagy része még hitt abban, hogy a harc szükséges és igazságos. Azonban a háború végére egyre többen kezdték megkérdőjelezni a küzdelem értelmét. Az emberek belátták, hogy a konfliktus nem hozza meg a remélt eredményeket, és hogy a háborús propaganda által hirdetett célok nem igazolhatják a hatalmas emberi és anyagi veszteségeket. A kezdeti lelkesedés elszállt, helyét a békevágy és a kiábrándultság vette át.

„Magyarországra nézve vége a világháborúnak. A lövészárkok kálváriájának, anyák és hitvesek aggódásának, a legszörnyűbb emberi érzésnek: az élet örökös bizonytalansága és céltalansága tudatának vége szakadt. Nem tudtuk elképzelni a béke korszakában a háborút. Nem tudjuk, mit jelent az, étlen-szomjan óriási tömegeknek napokig vesztegelni, kultúrához szokott embereknek otthagyni a századokon, sőt ezredeken át letelepedett ember szokásait és rátérni a barlanglakó életmódjára. Ez a háború az eddig elért legnagyobb emberi kultúra háborúja volt. S mégsem süllyedt soha mélyebbre az emberiség, mint ebben a háborúban. Sohasem volt az öldöklés technikája ennyire kifejlődött. Vízen, szárazon és levegőben gyilkolta ember az embert mérgek, robbantószerek, a mesevilág szörnyeihez hasonló óriási gépezetek olyan tömegével, amelyet alig tudott követni szegényes képzeletünk (…)” –hozta címlapon a Népszava a padovai fegyverszünet hírét, a Budapesti Hírlap 1918. november 11-i száma pedig így tudósított a háború kitörésének fogadtatásáról: „Ma reggelre virradóan elhallgattak a fegyverek. A világ népei fellélegezhetnek, hiszen a négy éve tartó vérontás véget ért.„