A Székelyföld határvidékén fekvő Gyimesekben ha Csíkszeredáról indulva utunkat a Tatros folyó völgye felé vesszük, hatalmas fenyvesek között szelhetjük át a szorost. A hágó tetejéről lenézve, harsány zöld legelők jelzik az állattartással foglalkozó gyimesi csángók megélhetését. A művelhető kis völgyekbe is fölhúzódnak, ahol némi pityóka is megterem. A széna első betakarítása már megvolt, július közepére művészien megrakott szekerekkel hordják haza az állatok téli eleségét. Az először erre járó turisták csodálkozva tapasztalják, hogy kevés szarvasmarha, juh, kecske legel a lankás oldalakon. A gyimesi csángók ugyanazt az életet folytatják, mint Belső-Ázsiából érkezett őseink. Tavasszal az állatokat felviszik a havasokba, ahol nyári szállást alakítanak ki maguknak. A pásztorok egész nyáron fönt laknak, csak néha látogatnak le a faluba, vagy családjuk visz föl nekik tiszta ruhát, élelmet, ugyanígy hordják le a tejterméket és a tejet. Ősszel, ahogy beköszönt a hideg idő, lehajtják az állatokat a téli szállásra, a faluba.

A Tatros völgyét követve hamarosan elérjük Gyimesfelsőlok első házait. Az ősi, gerendákból épített, időtálló házak közé sajnos már beépültek a most divatos, színesre festett, kétszintes családi házak. A valaha visszafogott, szerény településen egyre inkább meglátszik a globalizáció hatása. Az üzletekben ugyanaz az áru kapható, mint nálunk, még a márkájuk is ugyanaz. Ám az üzletek felírása magyar; mindjárt a falu elején „kenyér, pékárú” feliratú tábla fogad, kicsit arrébb autógumi-szerviz és más szolgáltatások. Igaz, a táblák másik oldalán a felirat román, de azt csak akkor vesszük észre, amikor visszafelé, Moldva felől jövünk a völgyben.

Itt találjuk az igazi magyar összefogással fölépült Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumot. A középiskola igazgatója Berszán Lajos atya az idén töltötte be 65. életévét. Már nyugdíjba is mehetne, de olyan energiák feszítik ma is, hogy most éppen egy modern tornatermet épít a líceum tanulói számára. Az iskola csendes, szinte kihalt, hiszen nemrég fejeződtek be a vizsgák. De nem sokáig maradnak üresen a szobák, aznap este várt egy csoportot táborozásra. Berszán Lajos – ahogy hívei és tanítványai szólítják, a „Pap bácsi” – huszonöt éve került a Gyimesekbe. Álmai közé tartozott egy magyar nyelvű iskola fölépítése, akkor még csak a gyimes-völgyi gyermekek számára.

A három település, Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk a hozzá tartozó szórványtelepülésekkel tizenötezer lelket számlál. Az utóbbit 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolták, bár a falu népének több mint fele magyarnak vallja magát. A gyimesiek szegény emberek, így csak néhány tehetősebb ember engedhette meg magának, hogy gyermekeit városokban taníttassa. A tehetséges, rossz anyagi körülmények között élő gyermekek nem juthattak magyar nyelvű iskolába. Pedig a csángóknak létkérdés az anyanyelvi oktatás, hiszen beolvadásuk az utóbbi évtizedekben nagyon fölgyorsult. Ezen segített Berszán Lajos atya, akkor gyimesfelsőloki plébános, amikor 1994-ben harminc diákkal elindult a magyar nyelvű oktatás a falu egyik közösségi házában: ebből nőtt ki az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium. Ezzel olyan missziót teljesített Lajos atya, hogy a magyar nemzet örökös hálával tartozik neki: megmentett egy leszakadóban lévő nemzetrészt a jövő számára. Ahogy az iskola híre terjedt, egyre többen jelentkeztek a magyar oktatási intézménybe. Kicsi lett a közösségi ház, ezért 2002 májusában, az akkori magyar kormány támogatásával megkezdték a ma álló épület építését.

– Jelenleg 368 diákja van a gimnáziumnak és 25 fős a tanári testület. A diákságot gyimesi csángók, moldvai csángók és székelyek alkotják. Az anyanyelvi oktatás, a keresztény értékrend adja azt a szilárd alapot a fiataloknak, amelyen felnőttként megvethetik lábukat – mondja Berszán Lajos. Érettségizett diákjai közül sokan tanulnak tovább, és később ők lehetnek a csángó magyarok vezetői a homályba vesző helyes úton. Csak néhány nevet említett Lajos atya, akikre igen büszke: Tankó Erika színésznő Temesváron, Ambrus István már felszentelt pap, Kasza László Rómában tanul és 2008. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén szentelik. Többen járnak orvosi fakultásra Marosvásárhelyen, Csíkszeredában informatika és angol szakra, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen tanítóképzőbe, illetve egészségügyi főiskolára, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön turisztikai képzésben vesznek részt.

Sokszor hallunk és olvasunk a csángók vallási nehézségeiről. Különösen a Moldvában – a Kárpátokon kívül – maradt csángók egy része hiányolja a magyar nyelvű szentmisét. Berszán atya szerint e téren a türelmetlenkedő, föltűnést keltő anyaországi politikusok néha több kárt tesznek, mint hasznot.

– Kampányszerűen, ajtóstól rohannak a házba, nem értik a régóta elszigetelten élő csángók lelkének finom rezdüléseit. De óvatosan, nagy tapintattal ezen a téren is érhető el siker – véli. Az elmúlt év májusában néhány bátor csángó gyermek elment a pusztinai plébánoshoz és megkérték, hogy engedje meg egyszer, hogy magyar nyelven misézzen a Pap bácsi a templomban. Pusztina a moldvai csángók egyik központja a Kárpátokon túl. A kérésnek a pusztinai plébános eleget tett, és megtörtént a csoda: Berszán Lajos anya magyarul prédikált a pusztinai templomban, tanítványaiból álló kórusa pedig latin nyelven énekelt. Az egyház két szolgája között megindult az emberi kapcsolat építése, ami reményekre jogosít föl. Az idén megismétlődött az esemény, ismét volt közös mise Pusztinában, ahol a gyimesfelsőloki kórus énekelt, Berszán atya misézett, magyarul prédikált, majd a mise végeztével barátságosan elbeszélgetett pusztinai paptársával.

Valahogy így kellene – az emberi lelkeket megérintve – rendezni az elfelejtett ősi életet. Különösen is azért, mert Lajos atya szerint a moldvai csángóknak csak mintegy fele igényli a magyar nyelvű misét, a többiek már csak románul tudnak részt venni a liturgiában.

Lassan elbúcsúzunk Berszán Lajos atyától, aki derűsen, bizakodva, Istenre bízva tanítványait és az iskola sorsát, köszönt el. Útra három piros almát adott és egy szép képet a gimnáziumról, bibliai idézettel: „Tartsd meg tehát Istenednek, az Úrnak a parancsolatait, az ő útjain járj, és őt féljed!” (Mózes ötödik könyve, 8:6).

Trianon óta több mint nyolc évtized telt el, és a gyimesiek szépen beszélik anyanyelvüket, ősi szokásaikat megtartották, gyermekeiket magyar iskolában taníttatják. Lassan felnő egy új értelmiségi elit, akiket már nem lehet megtörni, identitásukat elvenni. Köszönhetően egy erős lelkű, életét egy nemzeti ügyre föltevő keresztény papnak, Berszán Lajosnak, aki korábban már megkapta – iskolájával együtt – a Magyar Örökség Díjat. Okkal, mert csodát tett az ezeréves határ közelében élő magyarok között.

Hankó Ildikó

Székelyek, gyimesi és moldvai csángók

A felsőloki gimnázium tanulói az ünnepélyeken és a szentmisén háromféle magyar viseletben vesznek részt: külön a gyimesi csángók, a moldvai csángók és a székelyek. A három magyar nemzetrészt illetően néha elég sok zavar van a köztudatban. A mádéfalvai veszedelem (1764) után, amikor az osztrákok rátámadtak a székelyekre, sokan a Tatros folyó eldugott völgyeibe, a Gyimesekbe menekültek. Ugyanezen idő tájt a Kárpátokon kívül élő moldvai csángók szálláshelyén hatalmas árvíz pusztított, és sokan közülük elhagyták településeiket, behúzódtak a Kárpátokon belülre, ugyancsak a Gyimesek völgyeibe. Így a két népesség keveredéséből alakultak ki a ma ott élő gyimesi csángó magyarok. Főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. Az ősi paraszti műveltséget a zárt völgyekben máig meg tudták őrizni.

Az iskola tanulói közül a harmadik csoport a székelyek, akik a hunok leszármazottai, és korábban – 453-ban, Atilla király halála után – telepedtek le Erdély területén, mint ahogy Árpád bevonult a Kárpát-medencébe. Első széküket a hunok nagy csatája után hátramaradt családok hozták létre Csiglemezőn. Nem hunoknak vagy magyaroknak, hanem siculusoknak (székelyeknek) nevezték magukat. Mindhárom csoport a magyar etnikumhoz tartozik, kultúrájuk, nyelvük, hagyományaik és élettani tulajdonságaik egységesek. Ősi székely közmondás szerint „nemessé a király tehet valakit, de székellyé csak az Isten.”