Iskola a korszakhatáron

Érdemes visszaidézni a diákokat is mozgósító „tanártüntetések” jelszavait. A Pankotai Lilik és Törley Katalinok azt követelték, hogy az iskola az elavult ismeretek helyett korszerűeket kínáljon, jöjjön el a teljes tanszabadság, amikor a diák maga választhatja meg, mit tanuljon, ne terhelje őt a számonkérés stressze, az iskola a felhőtlenül boldog ifjúság színtere legyen. Követeléseik túlnyomó többsége olyan, mintha a nyugati világ woke ideológusai fogalmazták volna meg őket.

A tüntetéseken és a sztrájkokban azonban az adatok szerint a tanároknak legfeljebb 10-15 százaléka vett részt: a pedagóguskar, úgy tűnik, átlátott a szitán. Meg is kapták a bélyeget: „penetránsan konzervatívnak” ítélték őket. A példa számukra most Lengyelország, ahol a Tusk-kormány megalakulásával megkezdődött a liberális átalakulás. Az újonnan kinevezett oktatási miniszter, Barbara Nowacka első intézkedése az volt, hogy megszüntesse a házi feladatot, mondván, hogy a szabadidő pihenésre való (Demokrata. 2024/6). Eltörölte a történelem tantárgyat mint az elavult ismeretek tárházát, és lefaragott a hittanórák számából. Mindezek mellett a tananyag radikális csökkentését ígéri minden területen. A lengyel gyerekek átprogramozása megkezdődött.

A szocializáció terepe

A hazai gyakorlat azt mutatja, hogy a magyar pedagóguskar összességében a fontolva haladás elvét vallja, és elutasítja a liberális követelések sarokpontjait. Ám az utóbbi harminc év törekvései arra utalnak, hogy a tanárok többsége igyekszik átvenni és alkalmazni számtalan helyesnek ítélt módszertani eszközt, amit a nyugati metódus kínál. Egyebek mellett sokan fellazították a frontális oktatás merevségét, meghonosították a magyar iskolákban a csoport- és projektmunkát, ami növeli a nebulók önállóságát, erősíti a tanulói közösségeket, segíti a diákokat abban, hogy felfedezzék saját erősségeiket és korlátaikat. A legkisebbek teljesítményéről pedig részletes írásbeli értékeléssel tájékoztatják a szülőket. Az utcára is kivitt kultúrharcban azonban szemmel láthatóan nem kívánnak részt venni.

– Nincsenek felméréseink arról, hogy a pedagógusok milyen arányban konzervatív vagy liberális érzelműek – mondja Horváth Péter, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, a győri Révai Miklós Gimnázium és Kollégium igazgatója. – Ám a személyes véleményem szerint minden országnak magának kell eldöntenie, milyen elvekre alapozva kívánja kiépíteni közoktatási rendszerét, mire akarja felkészíteni az iskoláztatás során az új nemzedéket.

Horváth Péter nem látja értelmét annak, hogy kritikátlanul átvegyünk egyes elemeket külföldről. Szerinte ez nem vezet koherens gyakorlathoz, csak kaotikus állapotokat idézne elő. Hasonlóan vélekedik az olyan sarkalatos liberális követelésekről, mint hogy a diákok maguk választhassák meg, mit, milyen ütemezéssel és hogyan tanuljanak. Úgy látja, ez az oktatási mód szintén káoszba torkollana, és nem nyújtana olyan rendezett ismereteket, valódi tudást, amely alapja lehetne akár a felsőoktatási tanulmányoknak, akár valamely szakma elsajátításának.

Azzal a felvetéssel sem ért egyet, hogy a korszerű iskolának szakítania kellene a hagyományos tantárgyi felosztással. Mint mondja, annak lehet létjogosultsága, hogy bizonyos típusú szakgimnáziumok eltérő súlyozással tanítsák például az egyes természettudományos tárgyakat. Műszaki típusú intézményben kapjon például nagyobb hangsúlyt a matematika és fizika, míg egy egészségügyi szakgimnáziumban fókuszáljanak a biológiára és a kémiára. A középiskolákban ma is van rá mód, hogy a diákok az érettségihez közeledve olyan fakultatív tantárgyakkal egészítsék ki tanulmányaikat, amelyeket későbbi választott pályájuk és az egyetemi felvételi szempontjából fontosnak ítélnek. Horváth Péter szerint ha minden diák csak azt tanulná, ami pillanatnyilag érdekli és ami könnyű sikert kínál, akkor soha nem ismernék meg, milyen sokszínű a tudomány világa, soha nem tudnák meg, igazából mihez van tehetségük.

A Nemzeti Pedagógus Kar elnöke nem ért egyet azzal sem, hogy száműzni kellene az osztályozást a magyar közoktatásból. Mint mondja, ha kiiktatjuk az értékelést, akkor megfosztjuk a gyerekeket attól, hogy képük legyen saját teljesítményükről. Nem tudják meg, milyen erőfeszítéseket kell még tenniük azért, hogy előrehaladjanak saját kitűzött céljaik felé. Az általános iskola alsóbb évfolyamain valóban elsőbbséget élvez a szóbeli értékelés – szögezi le Horváth Péter.

– Ám tapasztalataim szerint ezt a szülők nem igazán tudják hová tenni, ennek az értékelési módnak Magyarországon nincs meg a hagyománya és kultúrája. Mindenesetre a pedagógus kollégák rendszerint adnak szóbeli értékelést is az osztályzatokhoz, ez együtt pontosabb eligazítás szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Nemzeti Pedagógus Kar elnöke arra is felhívja a figyelmet: az iskola nem csak oktatási intézmény, a szocializáció legfontosabb terepe, amely az életre készíti fel a gyerekeket. Arra, hogy bizony érik majd őket sikerek és kudarcok is, ezek következményeivel pedig nekik kell megbirkózniuk.

Liberális zsákutca

Magyarországon, elsősorban a negyedik ciklus óta tartó konzervatív kormányzásnak köszönhetően, nem tudott igazán teret nyerni az oktatásban a liberálisnak mondott woke ideológia. Ám óriási médiazaj közepette folyik a küzdelem az iskoláért és a közvélemény megnyeréséért a haladónak tartott eszmék nevében. A médiában tikkasztó viták folynak arról, hány órakor kezdődjék a tanítás, lehet-e mobiltelefont használni az órákon, szabad-e osztályozni a tanulókat, sorolja Setényi János, a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézetének vezetője.

– Ezekre az értelmetlen kérdésekre természetesen nem adható értelmes válasz. Szerintem kicsit magasabb szintre kellene emelni az oktatásról folyó beszélgetést ahhoz, hogy ki tudjuk kapcsolni a médiából áradó általános krízistudatot. A médiacsönd lehetőséget teremtene rá, hogy meghallgassuk a baloldali, a liberális és a konzervatív elgondolásokat arról, merre haladjon tovább a közoktatás, milyen értékeket közvetítsen a posztmodern világ iskolája, milyen nevelési elveket tartsanak szem előtt a pedagógusok. Mit tanítsunk meg és mit várjunk el a diákoktól. Az ilyen beszélgetések, úgy érzem, komoly eredményeket hoznának.

A terméketlen csatározások helyébe lépő értelmes diskurzusra, úgy tűnik, valóban nagy szükség volna. Legalábbis az üzleti világ szereplői egy ideje már kongatják a vészharangot. Azt állítják, hogy a fiatalok nem lojálisak munkaadójukhoz, nem képesek elköteleződésre, nem terhelhetők, és a felkészültségük sem mondható jónak. Mindenesetre ez derül ki a nyugati világban lefolytatott közvélemény-kutatásokból. Az ukrajnai háború miatt felértékelődött katonai szempontok szerint is baj van a fiatal nemzedékkel. A tisztek Európa-szerte arra panaszkodnak, hogy az újoncok nem terhelhetők sem fizikailag, sem mentálisan. A való életből érkező, egyre hangosabb panaszok azt mutatják: a nyugati közoktatásban elterjedt angolszász mintájú, liberális oktatási-nevelési mód zsákutcába jutott. E hatások alól Magyarország sem képes kivonni magát.

– A liberális oktatási modell legteljesebben talán az amerikai nagyvárosok gettósodó belvárosainak iskoláiban valósult meg – állítja Setényi János. – Ezekben az intézményekben a tanároknak szinte az egyetlen törekvésük az, hogy a gyerekeket benn tartsák valahogyan az oktatásban 18 éves korukig. Ezek a fiatalok amint kilépnek a világba, gyorsan belesüllyednek ugyanabba a nyomorba, amiben a szüleik is élnek.

Az oktatáskutató leszögezi, már nyugaton is megkezdődött a kijózanodás a szélsőségesen individualista liberális oktatási elvekből. Az angolszász országokban már van valamiféle gondolkodás arról, miként kellene átalakítani a közoktatást, hogy életrevaló nemzedékeket tanítsanak, neveljenek az iskolák. Az európai kontinensen e gondolkodás még nem kezdődött el, bár próbálkozások vannak. A franciák például bevezették a filozófiaoktatást a középiskolákban. Ettől várják, hogy kifejlődjön valamiféle gondolkodási képesség a diákokban a körülöttük zajló eseményekről. Valamiféle közösség- és értéktudat, ami túlmutat a pragmatikus szempontokon.

Setényi János más példát is említ, ami az útkeresésre utal. A finn oktatási miniszter a tisztikartól kérte olyan nevelési program kidolgozását, ami fokozná a fiatalok mentális és fizikai terhelhetőségét. Legutóbb a NATO égisze alatt rendeztek nemzetközi konferenciát hasonló céllal. Mint mondja, amit látunk a nyugati világban, az nem pusztán a liberális közoktatás krízise, a társadalmi berendezkedés csődje is.

Az MCC Tanuláskutató Intézetének vezetője arra is felhívja a figyelmet, hogy eközben az ázsiai országok megőrizték, fejlesztették teljesítmény-központú közoktatásukat. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az Egyesült Államok nagy egyetemeinek és kutatóintézeteinek laboratóriumaiban elsősorban kínai, indiai, valamint közép- és kelet-európai kutatók dolgoznak. Ők még hajlandók erőfeszítést tenni a közös sikerért. Hozzáteszi: nekünk, magyaroknak is pontosan meg kell fogalmaznunk azokat a konzervatív elveket, amelyek igazodási pontként szolgálnak a pedagógusoknak és a közvéleménynek ahhoz, hogy ne lebontsuk, hanem továbbépíthessük közoktatásunkat.

A tét nem kicsi: Európa és a nyugati világ csak úgy tud versenyben maradni, sőt, túlélni, ha megtalálja a kivezető utat abból a zsákutcából, amelybe belekormányozta magát a szélsőséges liberalizmus nevében.

Út az intellektuális szabadság felé

Az utóbbi évtizedekben azt tapasztaljuk, hogy fokozatosan romlanak a gyerekek kognitív, vagyis megismerési, gondolkodási képességei, érzelmi intelligenciája, állítja Hal Melinda pszichológus, az MCC tanuláskutató Intézetének kutatója.

– Ebben komoly szerepe van annak is, hogy a közoktatásban, sőt gyakran akár egy iskolán belül párhuzamosan érvényesülnek a szélsőségesen poroszos és szélsőségesen liberális elvek. Az ilyen kevert formában a működési szabályok, az oktatási keretek zavarosak lesznek, amihez sem a gyerekek, sem a szülők nem tudnak alkalmazkodni.

A pszichológus is hangsúlyozza, hogy az iskola a szocializáció színtere is. A gyerekeknek ezért fejlődésük érdekében szükségük van értelmi és érzelmi szintjüknek megfelelő stabil keretrendszerre, világos, átlátható szabályokra. Ezek hiánya súlyos életkudarcokhoz vezethet, hiszen felnőtt életüket is szabályok között élik majd. Ráadásul ha hiányoznak a működési keretek, az a gyerekekből szorongást vált ki, ami szélsőséges esetben brutális agresszióba fordulhat.

Hal Melinda pusztítónak ítéli a gyerekek féloldalas terhelését is. Mint állítja, egyik oldalról a felnőtt-társadalom elvárja az iskolától, hogy ne terhelje túl a diákokat memoriterekkel, évszámokkal, példamegoldással. Másrészről elnézi a napi huszonnégy órás digitális terhelést, ami rájuk zúdul.

A pszichológus szerint nem igaz, hogy elegendő a számítógépre, az online keresésre hagyatkozni a gyerekek oktatása során. Hiszen egy egyszerű matematikafeladat megoldása vagy egy vers megtanulása is megmozgat egy sor idegpályát, fejleszti a logikus gondolkodást, az asszociatív képességeket. E tulajdonságok nélkül pedig nemigen lehet boldogulni a felnőtt életben sem.

Hal Melinda úgy látja, a zenei képzés vagy a sport kiváló terepe lehet a személyiség fejlődésének. E területeken a gyerekek megismerhetik a kitűzött célok érdekében tett erőfeszítések értékét, megtanulják helyén kezelni a siker vagy akár a kudarc élményét.

A pszichológus mindezek mellett tudja, hogy a szülők nincsenek egyszerű helyzetben, hiszen a magazinokból és az internetről zuhognak tájuk a „menő” nevelési tanácsok. Nekik azt ajánlja, hogy ezek helyett inkább értő figyelemmel forduljanak gyermekeik felé, ismerjék meg őket. És próbáljanak megbarátkozni a gondolattal, hogy csak az értékorientált, konzervatív elvek szerinti nevelés adja meg azt az intellektuális szabadságot, amire támaszkodva sikeres felnőttek lehet belőlük.