– Erdélyországban egyre több az ön által életre hívott intézmény.

– 1993-ban Déván befogadtunk néhány gyereket, akiket szerencsére még nagyon sokan követtek. 1999-ben elgondolkoztunk azon, hogy fel kellene állítanunk valamilyen millecentenáriumi emlékművet, ezért úgy döntöttünk, hogy Szászvároson megalapítjuk a Szent Erzsébet tiszteletére szentelt gyermekvédelmi központot. Ez a kezdeményezésünk is sikerrel járt. Aztán 2002-ben húsvét tájékán a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a híveket felszólította, hogy segítsék adományokkal az erdélyi árvákat. Végül olyan visszhangja támadt eme akciónak, hogy több mint 14 millió forint jött össze, ezért Szovátán megvehettünk egy ingatlant. Itt Szent József tiszteletére gyermekházat indíthattunk útjára. Majd 2004-ben a magyar határ mentén fekvő Nagyszalontán – Arany János szülőföldjén -, a közép-erdélyi Torockón és a bánsági Zsombolyán is létrehoztunk gyermekvédelmi központokat. Utóbbi két helyen egyébként az önkormányzati vezetők és az iskolaigazgatók biztattak, kértek minket, hogy vigyünk oda gyerekeket. Így is tettünk, megmentve az ottani magyar iskolákat. Kolozsvárott már vagy két éve több olyan fiatal egyetemista tanul, aki nálunk érettségizett. Ezért tavaly novemberben a számukra is vásároltunk egy házat, hogy legyen hol lakniuk. Mindezek mellett Gyergyószárhegyen is megjelenhettünk, hiszen a rendünk felkínálta nekünk a kolostort, tehát immár ott is közel harminc gyerek tanulhat. Ám szerencsére ez még nem minden. Még 2003-ban az egyházmegye visszakapott egy petrozsényi iskolát, amelyet elkezdtünk átépíteni, javítgatni. Úgy néz ki, hogy legkésőbb ősszel beindulhat az élet ott is. Tehát eme kilenc – saját tulajdonú – intézményünk működik jelenleg a Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt. Ugyanakkor Csíkfalván, Fogarason, Nyárádszeredán és még pár helyen működnek olyan házak, amelyek ugyan nem a mi tulajdonunk, de valamilyen módon a fenntartásukba beszállunk.

– A szerb határ közelében fekvő Zsombolyától a Gyergyói-medencéig behálózzák a magyarok által is lakott területeket. Hogy bírják mindezt erővel?

– A világ nagyon jó, és mindig is szerettem volna meggyőzni az embereket, hogy ők is jók. Tapasztalataim szerint rengeteg rendes magyar él Erdélyben, Magyarországon és másutt is, de nyugati polgároktól szintén rendkívül sok segítséget kapunk. Az egyszerű emberek kisebb-nagyobb adományaiból tudunk már évek óta építkezni, és szállást, élelmet, tanulási lehetőséget biztosítani körülbelül 500 gyermeknek.

– Az év elején felröppent a hír, hogy a moldvai csángómagyaroknak iskolát épít.

– Ennek az az előzménye, hogy a moldvai Csíkfalván az ősszel béreltünk egy házat, ahol egy tanító néni közel 70 gyereket tanít magyar nyelven, iskolán kívüli foglalkozások alkalmával. Mindez a néhány éve beindult moldvai magyar oktatási program részét képezi, de a költségeket mi álljuk. Ez egy nagy kísérletnek indult, hiszen rettentően kíváncsi voltam, hogy a moldvai csángók a tiszta magyar szóra mennyire fogékonyak. Szerencsére a 70 gyermek nagyon szépen halad, eredményesen tanul. Ezek a csemeték beszélik az anyanyelvünket, annak is egy archaikus változatát, de mi az irodalmi nyelvet szeretnénk nekik megtanítani. Nos, a csíkfalvi kezdeményezésnek a sikere, valamint a magyar nemzet december 5-ei megtorpanása érlelte meg bennem az elhatározást, hogy bármennyire is kemény dió, de Moldvában muszáj alapítani egy magyar iskolát. Január elején pedig a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége írásban fordult a Szent Ferenc Alapítványhoz, hogy hozzunk létre Moldvában egy magyar iskolaközpontot. Vásároltunk is egy nagy földterületet Külsőrekecsin mellett, hogy építsünk egy iskolaközpontot kollégiummal, tanári lakásokkal. Azon a vidéken több tucat csángó falu van, de közülük csak 12-ben lehet magyarul tanulni, s ezeken a helyeken is csak fakultatív jelleggel, kis óraszámban. Tehát égető szükség mutatkozik az iskolaközpontra, ahol 12 osztályos és szakiskola egyaránt működne. A központ emellett kulturális rendezvényeknek is helyet adhat majd, s a – kisszámú, de egyre gyarapodó – csángómagyar értelmiség egyik legfontosabb találkozó-, s talán lakhelyévé válhat. Egy kis csángó városka képe lebeg előttem.

– Mi indította arra, hogy ebbe a teljességgel példátlan vállalkozásba belefogjon?

– Úgy gondolom, ezt is Istenre kell bízni. Az első lépést meg kell tegyük, aztán majd elválik, miképp lesz. Egyébként pedig csíkszeredai vagyok, így sokszor láttam, hogy csángó testvéreink a somlyói pünkösdi búcsúra nagy számban zarándokolnak el Moldvából. Ezért úgy éreztem, hogy a Szűzanya is arra indít engem, hogy cselekedjek értük. A csángók oly sokszor eljöttek már Csíksomlyóra Máriához, itt az ideje, hogy az ő nevében mi, erdélyi magyarok is elmenjünk hozzájuk. Terveink szerint május 15-én, pünkösd napján átzarándokolunk a csíksomlyói búcsúról a körülbelül kétszáz kilométerre keletre fekvő Külsőrekecsinbe, hogy letegyük az iskola alapkövét egy csendes, egyszerű ünnepség keretében. Ide a pápai nuncius urat is meghívjuk, s szeretettel várjuk – többek között – Tőkés Lászlót és Markó Bélát is.

– Káprázatos emberi teljesítményekre szerencsére azért jó néhány példa akad a Kárpát-medencében, de ami az ön nevéhez fűződik, az egészen példátlan. Honnan meríti az erőt ehhez a már-már emberfeletti küzdelemhez?

– Nem szabad egy helyben járnunk! Istennek fáj, ha egy gyerek az utcán koldul, éhezik. Déván a múltkor beállított hozzánk két rendőr, mondván, ráakadtak három kicsi emberre, akik egy teherautó platóján élnek. A legkisebb két-, a legnagyobb hatéves, hát fogadjuk be őket! Kimentem a "lakhelyükre". Döbbenetes volt látni, hogy ilyen hidegben hol húzták meg magukat. Ilyen esetben az ember nem mondhatja, hogy nincs erőm, lehetőségem segíteni. Egy gyereknek a léte függhet attól, hogy lépünk-e vagy sem. S itt tudatosítanom kell, hogy nem egyedül végzem mindezt, ugyanis immár közel 100 munkatársam van. A legtöbb esetben csak Böjte Csabáról esik szó, holott nagyon komoly közösségi munkát végzünk. Együtt dolgozunk, álmodunk, tervezgetünk, kínlódunk, s olyan dolgokkal foglalkozunk, aminek valódi szükségét látjuk. Moldvába több minden hajtott. Nem csupán az, hogy a magyar emberek azon a tájon sorra veszítik el a nemzeti identitásukat, hanem az a mérhetetlen szegénység is, amit a csángó falvakban tapasztaltam. Több moldvai településen emberemlékezet óta senki nem érettségizett. Egy tanító néni elmondta, hogy 24 éve oktat az egyik településen, de azalatt senki nem ment még kilencedik osztályba, illetve szakiskolába sem. És most egyáltalán nem apró településekről beszélek. A moldvai csángók nagy része 14-15 éves korától nemhogy magyarul nem tanulhat, de még románul sem, akkora a szegénység. S ez további elmaradottságot, nélkülözést szül. A probléma tehát nagyon összetett. A huszonegyedik században a magyar nemzet nem tűrheti el, hogy legyenek olyan magyar falvak, ahol az embereknek nincs lehetőségük megtanulni írni, olvasni az anyanyelvükön! Úgy is mondhatom, hogy a bennem lévő erő a felelősségtudatból táplálkozik.

– December 5-e után hogyan látja a magyar nemzet életesélyeit?

– Nemzetünket csak az igen mentheti meg. Minél többen és minél hangosabban kéne igent mondanunk az életre. A fiatalok mondjanak igent a szerelemre, a házasságra, a gyermekáldásra, az anyaországiak a határon túli magyarokra, s általában mindenki a testvérre, a szomszédra! A magam részéről a Moldvában alapítandó, a Béke Királynőjének tiszteletére felszentelendő iskolát egy nagy igenként fogom fel. Ugyanakkor Moldvában az idő nem nekünk, magyaroknak dolgozik, ezért minél hamarabb szeretnénk eredményeket felmutatni.

– Már több ízben hangot adott annak, hogy a magyarság legnagyobb gondja az egész Kárpát-medencében az, hogy riasztóan csekély a gyermekáldás. Miképpen lehetne serkenti a magyarok gyermekvállalási kedvét?

– A félelem, a szorongás szinte megbénítja az embereket. A magyar nemzetnek jelen pillanatban szintén ezek a legnagyobb ellenségei. Miközben nem látom a reális okát a majd mindannyiunkat kínzó idegeskedésnek. A bennünk és körülöttünk lévő szorongást és félelmet le kell győznünk! A megnyugvásban segíthet, ha arra gondolunk, hogy a legtöbb magyar ember úgy él, mint a Napkirály egyik hercege: meleg otthonokban finom ételeket eszünk és kényelmesen pihenhetünk esténként. Ráadásul a Föld lakóinak legalább 80 százaléka rosszabbul él nálunk, magyaroknál. Napjainkban már nem zajlanak háborúk a Kárpát-medencében, s egyelőre a pusztító járványok is elkerültek minket. Az átlagéletkor is mennyivel magasabb, mint mondjuk Bethlen Gábor korában! A múlt hibáival, bűneivel szembenéztünk, ezekért már mindenkitől bocsánatot kértünk. Mindezt tudatosítanunk kell magunkban és egymással, hogy megnyugodjunk. Csak így válhatunk békés, életigenlő emberekké. Amennyiben ez sikerülne, akkor a demográfiai mutatók is helyreállnának. Úgy vélem, most egy olyan időszaknak kell következnie, amikor Isten ajándékainak kellene örvendeni.

– Ám a média félelmetesen felkorbácsolja az emberek vágyait, szerzési ösztönét, miközben Európa ezen részén ott él a legtöbb emberben az egzisztenciális bizonytalanság. Ez az ordító ellentét jelentősen visszaszorítja a gyermekvállalási kedvet.

– Igen, ez az a félelem, szorongás, amiről beszélek. Mindenkinek le kellene ülnie, s el kellene gondolkodnia, hogy mi az, ami igazán fontos. 13 év alatt minden hozzánk forduló magyar embernek valamiképpen tudtunk munkát biztosítani. Sok olyan vállalkozót ismerek, akikhez koldusokat, egyszerű embereket küldtem el, hogy vegyék fel őket. Másnap már dolgozhattak is ezek az emberek. Tehát nem igaz, hogy nincsen munka. Persze kivételes helyzetek előfordulnak, de összességében nincs valós oka a magyar emberek ilyen fokú szorongásának, idegeskedésének.

– Nemrégiben Böjte Csaba elnyerte a Magyar Hírlap "Az év embere" díját, amelyet el is fogadott. Emiatt több kritika érte…

– Nagyon szeretnék odafentről olyan célokat kapni, amelyekkel mindannyian azonosulhatunk. Ha éhező, fázó gyerekeken segítünk, hogy melegben lehessenek, tanulhassanak, akkor az olyan érték, ami mellé a jobb- és a baloldal egyaránt felsorakozhat. Igazán örvendek ennek az elismerésnek, mert úgy érzem, hogy van remény. Egyik oldalnak sem hajbókoltam soha életemben, de ha már megkaptam a Magyar Hírlap díját, akkor az azt jelenti, hogy az újságnak és körének, a liberális oldalnak, legalábbis jelentős részének a gyerekek sorsa fontos. Ez pedig számomra óriási örömet jelent. Igen szeretném, ha a Moldvában felépítendő iskolának – jelképesen – lenne jobb- és balszárnya is, sőt mi több, ha az egyik osztályterem fölé mondjuk az lenne kiírva, hogy a Magyar Demokrata olvasói támogatták a munkálatokat, egy másik fölé pedig esetleg az, hogy a Magyar Hírlap előfizetőitől kapott adományokból rendezhettük be a helyiséget. Egyébként mások mellett három szocialista parlamenti képviselő is hozzájárult a csángómagyar gyermekek ösztöndíjához. Rendkívül sok jó ember él közöttünk, erről nap mint nap megbizonyosodhatok. Egyszer például megállt nálunk két nagyon csinos hölgy, akik drága gépkocsiból szálltak ki, s afelől érdeklődtek, hogy utcanők gyermekei élnek-e nálunk. Mondtam nekik, hogy igen. Bevallották, hogy ők szintén a legősibb mesterséget űzik, majd igen tekintélyes összeget nyújtottak át, hogy ezeket a gyerekeket gondozzam. A szeretetben, az emberségben a legtöbben értéket látnak, így erre kellene alapozni minden párbeszédet. Magyarországon véget kéne vetni az örökös szembenállásnak, mert ha két autó ütközik, abból egyiknek se lesz haszna! Meg kellene próbálnunk végre közösen felépíteni egy nyugodt, békés Magyarországot – határon innen és túl.

– Kettőn áll a vásár…

– Valóban, és persze nem felejtem el a december 5-e előtti balliberális hangulatkeltést, vádaskodást. Nem is tettem le arról, hogy magyar állampolgár legyek erdélyi és más határon túli magyar testvéreimmel együtt. Ez nekem fontos, hiszen a szülőföldemről, Erdélyről és a magyar nemzeti identitásomról sem szeretnék s tudok lemondani. A kettős állampolgárság minderre megoldást nyújthat. Tehát semmi, ez a díj sem tántorít el attól, hogy továbbra is alázattal, szeretettel kopogtassak: adják már meg nekünk a magyar állampolgárságot! Magyarországon több elismerést kaptam már, Az év embere díjat is. Az év embere lehettem. Magyar lehetek?