„Isten ostora”, ám a mi kezünkben

– Pozitív vagy negatív a magyarság Attila-képe?

– Teljesen pozitív, ami már önmagában is figyelemre méltó, hiszen a középkori nyugat-európai forrásokban jellemzően negatív, sőt, sokszor úgy tekintenek rá és a hunokra, ahogyan mi, magyarok a Batu kánnal érkező mongolokra. Innen ered Attila egyik közkeletű megnevezése is, az Isten ostora – hasonló kontextusban, mint ahogy évszázadokkal később a reformáció korának egyes prédikátorai a törökökről szóltak. A magyar folklór és kulturális hagyomány ezzel a latin, frank, germán tradícióval gyökeresen ellentétes, amely arra utal, hogy még ha akartunk volna, sem vehettünk volna át pozitív Attila-képet a nyugat-európai népektől. Habár vándormotívumok a folklórban mindig is akadtak, a magyar Attila-hagyomány összességében olyan autochton örökség, amely csak itt, a Kárpát-medencében jöhetett létre, és például egyes horvát és szlovén mondák is e magyar kulturális expanzióval magyarázhatók. Attila tehát a magyar folklórban pozitív hős. Sőt, kronológiai tekintetben az első, akiről – a Turul-nemzetség ősének tartva – mondák, sőt egész mondakör maradt fenn.

– Milyen alakká vált Attila a képzeletvilágunkban? Mátyást, az igazságos királyt állandóan visszasírják, van-e ilyen eleme az Attila-mondakörnek?

– Az Attiláról szóló narratív hagyománykör alapvetően más, mint például Mátyás királyé. Mátyáshoz képest Attila is „mellékszereplő”, hiszen míg az igazságos hírű király alakjához az utóbbi ötszáz évben több mint 600 mese-, monda- és anekdotatípus tapadt, az Attiláról szóló mondatípusok száma mintegy félszáz – igaz, ezzel a számmal is ott van a magyar folklór élbolyában. A magyar néphagyomány Attilát nem átfogó módon, hanem életének egy-egy hangsúlyos pontján ábrázolja: isteni kiválasztottságának alkalmából, dicsőséges hadvezérként, valamint halála és temetése kapcsán. A halálával kapcsolatos mondahagyományból adódik, hogy többekkel ellentétben nem tekintettek rá visszavárt hősként – ellentétben például a Nibelung-éneknek is alapjául szolgáló germán hősmondákkal, amelyekben Attila halhatatlanságának toposza is megjelenik. Azonban ha rá nem is, legkisebb fiára, Csabára ez a folklórhősi szerep tökéletesen ráillik: őt ilyen szerepkörben a székelyek még nemzeti himnuszukba is beleszőtték.

– Mikortól adatolhatók az Attilával kapcsolatos mondák? Ezek a folklorizációból származnak, vagy eredeti néphagyományt képviselnek?

– Ha elfogadjuk László Gyula kettőshonfoglalás-elméletét – márpedig az utóbbi évtizedek történeti, régészeti és archeogenetikai kutatási eredményei is egyre inkább igazolják –, állítható, hogy valamilyen Attila-hagyomány lényegében egyidős lehet a magyarság Kárpát-medencei jelenlétével, azaz már legalább 1350 éves. Ez azonban most még csak közvetett adatokon alapuló hipotézis. A hun–magyar hagyomány atyja kétségkívül a XIII. században élt Kézai Simon, aki krónikájában Attilát már az Árpád-ház ősének teszi meg, és részletesen ismerteti a róla szóló krónikás hagyományokat is, igaz, ő még javarészt német forrásokból merítve. A magyar középkor jeles kutatója, Veszprémy László figyelt fel arra, hogy az Attila-hagyomány magyar adatai már Heinrich von München 1370 körül írt világkrónikájában is szerepelnek. Még inkább figyelemre méltó a Mátyás király kancelláriáján dolgozó Drági Tamás ama 1459 táján kelt széljegyzete, amely egy közelebbről meghatározott szerémségi helyszín kapcsán már Attila feltételezett sírhelyét is megemlíti. Egy évszázad múltán pedig már az első magyarországi humanista Attila-életrajz is elkészült a tudós esztergomi érsek, Oláh Miklós jóvoltából. Attiláról szóló magyar népmondákról azonban hallgatnak a középkori források – igaz, autentikus folklórhagyományok ebből a korból más történeti hősök kapcsán is csak szórványosan lettek feljegyezve, illetve maradtak fenn. Ez a csalóka látszat ragadtatott aztán olyan erősen kétségbe vonható kinyilatkoztatásokra egyes huszadik századi kutatókat, hogy a magyar Attila-mondák újabb kori folklorizáció eredményeképpen keletkeztek, illetve Gárdonyi Géza regényének (A láthatatlan ember) hatására születtek volna. Ez persze éppolyan ostobaság, mint hogy a magyar népnek ne lett volna történelmi emlékezete. Az kétségtelen, hogy több Attila-mondára is érvényes, hogy folklorizáció és refolklorizáció által terjedt el a nép körében, ahogy például a hagyománykör sarokkövének számító titkos temetés mondájának is szinte bizonyosan a szájhagyomány az alaprétege. A dombegyházi Attila-hagyományról Losontzi István már a XVIII. században említést tett Hármas kis tükör című művében, a Tisza medrébe temetett hun uralkodó motívuma pedig nem máshol, mint Petőfinél tűnik fel első ízben, az 1848-as Lehel vezér című elbeszélő költemény harmadik változatában.

– Az Attila-mondakör mely elemei jelennek meg a folklórban? Vannak esetleg területi eltérések, illetve más érdekességek?

– Más történeti hősökhöz hasonlóan Attila kapcsán is az életút fordulói kapnak hangsúlyos szerepet. Így többek között az Artúr-mondakörrel rokonítható a kiválasztottság motívuma: maga az Isten (a hadisten) küld neki csodás fegyvert, egy olyan kardot, amely az égből hull alá, illetve a földből a hegyével felfelé bukkan fel, és amit csak ő képes onnan kihúzni, és amely aztán magától harcol az ellenséggel. Részben a krónikák hatására a folklórban is nagyszámú variáns képviseli Attila és a római pápa találkozásának mondáját, amely szerint a hun királyt angyali jelenés készteti világhódító útjában visszavonulásra. Zalában a göcseji nép eredethagyományának is tekinthetők mindazok az Attila-mondák, amelyek a hun király ottjártát olyan formában örökítik meg, hogy egy a IX. század végén még létező famatuzsálem (az Attila-fa) mentette meg az életét. A magyar Attila-hagyományban általában nincsenek számottevő regionális eltérések. Persze vannak helyi vonatkozások szép számmal: olyan helyek, ahol állítólag átvonult, ahol megpihent; forrás, amelyet ő fakasztott; kincs, amelyet ő rejtett el; valamint palotáinak, várainak emléke. A legelterjedtebb és minden bizonnyal legkülönlegesebb hagyomány pedig arról szól, hogy a hun királyt egy máig titkos helyre temetik el (halomba, hegybe, folyómederbe), hármas koporsóban, a szemtanúkat kivégezve. Amikor összeállítottam A magyar történeti mondák katalógusa című kézikönyvem vonatkozó kötetét, magam is meglepődtem azon, hogy a magyar mondahagyomány mintegy 50 olyan konkrét helyszínt tart számon, ahol a környékbeli emberek szerint a hunok legendás királya van eltemetve. És mindez a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájain, márpedig ilyen mérvű és mélységű folklorizáció két-három emberöltő leforgása alatt képtelenség lenne. Ráadásul a titkos temetés ősi képzet: analógiái mind Belső-Ázsiából, mind Kínából nagy számban ismertek, de hogy közelebbi példát is mondjak, Priszkosz rétorra hivatkozva, Alarik gót király kapcsán már a VI. században élt Jordanes krónikájában is szerepel.

– Egyes kutatók szerint csak a székelyeknek volt, illetve van eredeti hun és Attila-hagyományuk. Mit gondol erről?

– E kérdésre a székelyek eredetének a megfejtése adhatná meg a választ. E tekintetben tűnik mérföldkőnek a kiváló rimaszombati történész, Szegedi László A magyar őstörténet revíziója című monográfiája, amelyet még kéziratos formában volt szerencsém olvasni. Szegedi új adatok és szempontok alapján meggyőző módon bizonyítja, hogy a ma ismert székelyek elődei, azok egy része a Kárpát-medencébe 670 körül érkezett úgynevezett késő avarokkal azonos. A székelyek körében élő hun hagyományt már egyes Árpád-kori történetírók (Anonymus és Kézai) is megemlítették, majd tőlük függetlenül Thuróczy János, Oláh János, Verancsics Antal egyaránt arról ír, hogy a székelyek úgy tartják, ők Attila népének a leszármazottai. Ez akár abból is adódhat, hogy már az Attila által uralt törzsszövetségben is lehettek magyar nyelven beszélő csoportok, illetve hogy a késő avarokba beolvadtak az V. századot követően a Kárpát-medencében maradt hun néptöredékek. A székelyek jelenlegi erdélyi lakóhelyén és a tőlük feljegyzett mondahagyományban természetesen Attila alakja is közismert, helyi mondák sora szól róla, és nem csupán az Orbán Balázs és Benedek Elek által megörökített történetek. Ám a székelyek hun hagyományának sajátossága, hogy a XIX–XX. században feljegyzett folklórszövegekben két közeli hozzátartozója még nála is népszerűbb: a már említett fia, a visszavárt, a Tejút csillagösvényén visszatérő Csaba királyfi, valamint Réka, Attila mondabeli felesége, akinek alakja körül kisebb mondakör is kialakult a Homoród mentén és az Erdővidéken.

Isten kardja a mi kezünkben! című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók. Alább belelapozhatnak a mellékletbe.