Isten tenyerén

Weeber Tibort és családját sokan ismerik Kőbányán. Ez az ismertség azonban csak részben tudható be annak a körülménynek, hogy a családfő 14 éve a kerület alpolgármestereként szolgálja a közösségét. Sokkal inkább szól a család lelkületének. Weeberék története a tündérmese és a vallásos példabeszéd találkozása.

Családi összhangzás

Weeber Tibor és felesége, Kaszap Sarolta a kőbányai Szent László-plébánia gitáros kórusában ismerkedett meg, a tinédzserszerelemből pedig házasság lett. Közös életük a kései Kádár-kor puha diktatúrájának időszakában kezdődött, amikor a vallásos háttér azért még nem számított jó ajánlólevélnek a továbbtanuláshoz. Tibor ráadásul a piaristáknál érettségizett, így aztán hiába is felvételizett az ELTE történelem szakára. Szombathelyre iratkozott be hát könyvtár–történelem szakra, miközben a Széchényi Könyvtár Kézirattárában dolgozott.

– Nagyon fiatalok, boldogok és szegények voltunk – kezdi a történetüket Wee­ber Tibor.

A könyvtárosi fizetés akkoriban is nagyon szerény volt, ezért Tibor a levéltári munka mellett időnként takarítást is vállalt. Egyvalamiben azonban a nehézségek közepette is biztosak voltak:

– Amikor összekötöttük az életünket, már tudtuk, hogy nagy családot szeretnénk – mondja.

Sarolta elmondása szerint már fiatal lányként is az anyaságról ábrándozott. Wee­berék végül hét saját gyermeket neveltek fel, hitben, szeretetben és nem utolsósorban egészségben. A legnagyobb fiú, Gyula 1986-ban, a legkisebb, Koppány 2003-ban született. Sarolta legboldogabb éveiként emlékszik vissza arra, amikor a gyerekekkel otthon voltak.

– Olyanok voltunk, mint egy óvoda. Kirándultunk, úszni jártunk, kézműveskedtünk, mindig csináltunk valamit – meséli csillogó szemekkel.

Tibor szerint a „logisztika” a legnehezebb, megszervezni a gyerekek, egyszersmind az egész család életét.

– Saci profi ebben, ennek köszönhetjük, hogy soha nem éreztük túlterhelve magunkat – mondja Tibor.

– Nyilván van az egésznek egy természetes terhe, de nem éreztük olyan nehéznek. Mi az egészet szívből csináltunk. Mások karriert építenek, mi a családunkat – teszi hozzá Sarolta.

A Széchényi Könyvtárból hazaérve este, mikor letették a gyerekeket, Tibor is részt vett a házimunkában, közben beszélgettek, tervezgettek. Az esti beszélgetések közben idővel felmerült, mi lesz, ha a gyerekek kirepülnek a családi fészekből…

A csodababák

Az akkor még négygyermekes Weeberék 2005-ben a NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) szervezésében görögországi nyaralásra indultak több másik nagycsaládossal, köztük olyanokkal, akik örökbe fogadott gyerekeket neveltek. Nagy volt az izgalom, először üdültek a tengernél, és miután a nagyobb gyerekek lassan önállósodtak, úgy tűnt, hogy talán ez lesz az utolsó közös nyaralásuk is egyben. Sarolta éppen interneten egyeztetett pakolási kérdésekben a másik anyukával, mikor az hirtelen nekiszegezte a kérdést:

– Nem kell nektek egy Down-szindrómás baba?

A meglepő kérdést végül gyors telefonváltás követte. Egy fiatal házaspár nagyon megijedt, amikor kiderült, hogy downos babát várnak. Sem elvetetni, sem megtartani nem akarták, így inkább nevelőszülőket kerestek, akik szeretettel gondját viselnék kisfiuknak, Máténak. Sarolta még aznap délután találkozóra hívta a szülőket.

– Elmondtuk nekik, hogy a Down-szindróma nem olyan nagy tragédia, mint ahogy ők most gondolják vagy az egészségügy sokszor sugallja. Biztattuk őket, hogy tartsák meg a gyermeket, de ha úgy döntenek, hogy nem tudják vállalni, akkor mi szívesen felneveljük – meséli Sarolta.

A vér szerinti szülők végül lemondtak Mátéról Weeberék javára. A családba fogadás után pedig igazán embert próbáló küzdelem vette kezdetét. A Down-szindrómás gyerekek gyakran szívfejlődési rendellenességgel jönnek a világra, Máténak ezért egy kockázatos szívműtéten kellett átesnie. A helyzetet nehezítette, hogy a kisfiú korán, így nagyon alacsony súllyal született. Az orvosi verdikt szerint hét hónapos korára el kellett érnie a négy kilogrammot, különben félő volt, hogy nem lehet elvégezni a beavatkozást, és visszafordíthatatlan károsodásokat szenved a szervezete.

– Olyan picike és törékeny volt, az első naptól nyomtuk bele az anyatejet, hogy nőjön – idézi fel az első heteket Sarolta.

A Weeber család emberfeletti küzdelmet vívott Máté életéért, közben azonban érezték a Mindenható támogatását is, aki Tibor szerint a nehéz feladathoz erőt is adott. Előtte meg kellett küzdeniük azzal is, hogy a kórház valamiért folyamatosan akadályozta, hogy hazavigyék Mátét és otthon folytassák a feltáplálását.

– Mit akarunk mi egy ilyen gyerekkel? Minek kell nekünk? Miért nem örülünk a sajátjainknak? Minek akarunk egy ilyet hazavinni? – emlékszik vissza az okvetetlenkedő kérdésekre Sarolta.

Végül egy nagy szakmai tekintélynek örvendő orvos segítsége oldotta meg a kérdést. Sarolta kérdésére, miszerint indokolt-e még a kórházban tartani Mátét, azt felelte, hogy a fiúcskának csak szeretetre van szüksége, semmi másra. Alá is írták a zárójelentést, Máté pedig hazamehetett új családjához. A szeretetteljes környezet megtette hatását, a kitűzött időpontra a kisfiú elérte a szükséges súlyt, így megtörténhetett a beavatkozás.

– Öt és fél órát tartott a műtét. Közben arra gondoltam, ha a Jóisten jónak látja, hogy mi neveljük, akkor sikerülni fog. Ha nem, akkor ennyi volt a feladatunk – meséli Tibor.

Végül az Isten úgy döntött, hogy Wee­berékre bízza Mátét, döntését pedig egy csodával nyomatékosította. A beavatkozás olyan jól sikerült, hogy még korrekciós műtétekre sem volt szükség, az orvosokat is ámulatba ejtette az eredmény. A csodához persze Máté is hozzájárult saját erőfeszítéseivel. Az operáló orvos szerint amikor a szívműtétnél a szívet leállítják és gép keringeti tovább a vért, érezni lehet, hogy ha egy gyerek élni akar. Máté pedig nagyon akart. Ma már 18 éves, a szíve pedig 99,9 százalékos teljesítményt mutat.

Weeberék a következő években nem keresték az egyéb kihívásokat, Máté babusgatása és fejlesztése teljesen lefoglalta őket. A sors azonban úgy rendelte, további kétségbeesett helyzetben levő életekkel kereszteződjék a házaspár útja. Tibor szerint véletlenek nincsenek, minden találkozásnak oka van. A Down-szindrómás szülők közösségének tagjaiként sok családot megismertek, és az egyik szülő, aki vidéken készült létrehozni egy Down-ambulanciát, tőlük kért segítséget. Egy kórházban hagyott hét hónapos kislánynak, Evelinnek szeretett volna befogadó családot találni.

– Mivel nekünk már volt tapasztalatunk a családba fogadásban, megkeresett minket, hogy segítsünk megoldani a helyzetet. Töprengés közben egyszer váratlanul rákérdezett: „Nem kell nektek egy lányka is?” Gondoltam magamban, miért ne, elfér – emlékszik vissza Sarolta.

Julcsika, a harmadik downos baba már amolyan bónuszként került Weeberékhez. A kislányt a kórházban hagyták, és mivel az élettel összeegyeztethetetlennek vélt szívrendellenességgel született, vidékről Budapestre, a szívklinikára hozták kivizsgálásra. Úgy tűnt, hogy valaki örökbe fogadja, amikor azonban kiderült, hogy nemcsak downos, hanem súlyos, nem operálható szívbetegséggel is küzd, és legfeljebb fél évet élhet, visszaléptek az örökbefogadástól. Weeberék közös döntést hoztak az ügyben.

– Mindenki egyetértett, hogy hozzuk haza a babát. Úgy éreztük, hogy neki is joga van ahhoz, hogy ha csak fél évig is, de szeresse és megölelje valaki – meséli Sarolta.

A hivatalos formaságok és nehézségek után Julcsikát családba, majd örökbe fogadták. Ma már nyolc és fél éves, iskolába jár és annyi ölelést és szeretetet kap, amennyit csak a legszerencsésebbek. Ameddig Isten és a szíve engedi, addig családi biztonságban él.

A Weeber család befogadott gyerekei több esetben is rácáfoltak az orvosi szakkönyvek állításaira.

– A Down-szindrómát középsúlyos értelmi fogyatékosságként tartják számon, ami egyesek szerint lehetetlené teszi, hogy például hintázni vagy biciklizni megtanuljanak. Máténak mindkettő megy – sorolja Sarolta.

A downos babák befogadásával mérhetetlen lelki gazdagságban lett része az egész családnak. Vér szerinti gyermekeik édestestvérükként tekintenek a három befogadottra, és a szülőkhöz való viszonyukat is elmélyítette, mivel megértették, hogy ők is mindig számíthatnak rájuk.

– A gyerekeink is rádöbbentek, hogy nem magától értetődő mindaz, amiben felnőttek: az egészség és a család – teszi hozzá az anyuka.

A keskeny ösvény

Mikor először hallottuk a Weeber család történetét, az elismerés és a megindultság érzése mellett ott motoszkált a fejünkben az a kérdés, amely valószínűleg a legtöbbünkben megfogalmazódik. Miért vállalja át valaki mások terhét a mai világban? Mi vezeti Weeberéket, amikor feláldozzák magukat három vadidegen gyermekért?

– Szó sincs önfeláldozásról. Amikor komoly döntés elé kerültünk, mindig a nehezebbnek látszó utat választottuk. Végül mindig kiderült, hogy az volt a helyes, mert az vitt előre. Szó sincs ugyanakkor arról, hogy mazochista lelkülettel halmozni kellene a terheket és szenvedve élni, teszi hozzá Weeber Tibor. Számukra egyszerűen természetes volt, hogy igent mondjanak, amikor szükség volt a segítségükre, és nehézségeik sosem váltak teherré.

– Mondhattunk igent vagy nemet is, megnyugtatva a lelkiismeretünket, hogy már megtettük a magunkét, felneveltük hét gyermekünket. Az emberben azonban ott van, hogy kaptunk hét egészséges gyermeket a Jóistentől. Mennyi baj történhetett volna, születhetett volna nekünk is beteg gyerekünk. Nem lehet véletlen, hogy összesodort minket az élet ezekkel a kisbabákkal. Biztos vagyok benne, hogy életünk végéig bennünk marad, ha nemet mondok valamire, valakire, amire-akire mondhattam volna igent is. És utólag azt kell mondjam, hogy hihetetlen kalandokon, örömökön mentünk, megyünk keresztül. Sokat veszítettünk volna, ha mindez kimarad az életünkből – zárja gondolatait a családfő.