„Istennek van humorérzéke”

Pestszentlőrinc kertvárosában él a Borkó család, Tamás és Kriszta gyerekeikkel, egy fiúval és négy kislánnyal. Mindennapjaikba pillantva láthattuk, mennyi nehézsége és szépsége lehet a nagycsaládos életnek – de mindenekelőtt olyan közös élmények, amik egy életre szólnak.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Érkezésünkkor a bejárati ajtónál három szőke kislány toporog, kellő zsivajjal és vidám szaladgálással veszik tudomásul, hogy a mai délután kicsit eltér majd a megszokottól. Amíg Kriszta, az édesanya ellátja a legkisebb, másfél éves Lillát, addig Marci, a legnagyobb tart eligazítást. Megmutatja a birodalmukat, a gyerekszobát, ahol a tágas játszószőnyegen éppen komoly elfoglaltságban vannak a lányok. A játék szereplője egy tucat hupikék törpike mesefigura, és persze a három kislány: Emma, Anna és Julcsi. Marci komoly arccal magyarázza a szoba elrendezését, hogy a fából készült galérián alszanak húgaival, az építmény alatt pedig, mint egy aprócska várudvaron, még játszani is lehet. Elmeséli azt is, mennyi feladata lesz a holnapi iskolai foglalkozáson, a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumban ugyanis negyedik osztályos, éppen projekttel készülnek az intézmény névadójának születési évfordulójára. Mikor a családfő hazaérkezik a munkából, teljes létszámban telepszünk le az ebédlőasztal mellé beszélgetni.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Budapest–Hollandia-tengely

Tamás és Kriszta találkozása nem éppen szokványos történet. Bár mindketten a Budapesti Corvinus Egyetemen diplomáztak közgazdászként, mégis egészen Hollandiáig kellett repülniük ahhoz, hogy megismerjék egymást, ugyanis mind a ketten egy évig ott tanultak ösztöndíjjal. 2007-ben házasodtak össze, a gyerekek pedig kis korkülönbséggel születtek egymás után – Marci tíz-, Emma nyolc-, Anna hat-, Julcsi négy-, a kicsi Lilla pedig másfél éves.

– Valójában abban egyetértettünk, hogy legalább négy gyereket szeretnénk, de nyitottan álltunk a kérdéshez. Bár mi csak ketten voltunk testvérek, édesanyámnak négy testvére volt, ezért nem állt tőlem távol az a gondolat, hogy nagycsaládban élek majd, sok gyerekkel – kezd a zsivaj közepette közös történetükbe Kriszta.

– Előttem nem állt családi példa e tekintetben, mégis úgy gondolom, a gyermek Isten ajándéka, egy házasság a gyerekekkel teljes, hiszen ez természetes módon következik a közös életből. És mi kellően őrültek voltunk ahhoz, hogy belevágjunk – teszi hozzá nevetve Tamás.

Megjegyzi, kapcsolatuk első komolyabb próbatétele tulajdonképpen maga az esküvő volt.

– Tamás református, én pedig katolikus vagyok. Azt szerettük volna, ha az esküvőnk egy református templomban ökumenikus szertartás szerint zajlik, vagyis jelen van a katolikus és a református egyház képviseletében egy pap és egy lelkész is, ám a szervezéskor nem várt nehézségekbe ütköztünk. Az ezredfordulón született megállapodás szerint erre elvben van lehetőség mindkét egyház részéről, mégis nehéz volt a gyakorlatban megvalósítani. Kiderült, hogy nekem püspöki engedélyre van szükségem az esküvőhöz, az egyik református templomból pedig azért utasítottak el, mert a lelkész közölte, amíg ő van hivatalban, szoknyás nem lépheti át a temploma küszöbét. Végül Rákoscsabán találtunk egy református templomot és egy nyitott szellemű református lelkészt, ahol egy szép őszi napon Isten színe előtt örök hűséget fogadtunk egymásnak – mesél Kriszta az esküvő körüli nehézségekről.

Míg másnak mindez csupán formaság, számukra fontos, mert hívő emberek. És bár eltérő felekezethez tartoznak, példájuk azt mutatja, szeretettel, egymás iránti tisztelettel és némi kompromisszummal a nehézségeken úrrá lehet az ember.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Ökumené az asztal mellett

Ezt a döntést Kriszta hozta meg, de nem éli meg áldozatként.

– A régi hagyomány szerint úgy gondoltuk, a fiúk édesapjuk, a lányok édesanyjuk vallását követik majd, ám a mindennapok alaposan rácáfoltak a kezdeti tervekre. Marci református, Emma és Anna katolikus, ám a két legkisebb lány mégiscsak reformátusnak lett keresztelve. Mivel az életünk igencsak összefonódik a Szemeretelepi Református Egyházközség gyülekezetével – Tamás hatévi presbiterség után, idén ősztől a gyülekezet gondnoka, vagyis világi vezetője lett –, így nem életszerű, hogy a lányokkal a plébániára járjunk vasárnaponként. Ráadásul, mikor Julcsit vártuk, a gyülekezet tagjai olyan kedvesen érdeklődtek, aggódtak a babáért, hogy úgy éreztem, nem lenne tisztességes, ha nem reformátusnak keresztelnénk. Persze hiányzik a katolikus liturgia kötöttebb szabályozottsága, díszessége, hiszen gyermekkorom óta ezt szoktam meg, de be kellett látnom, a realitás inkább a református templomhoz köti a családot. Az én lelki életem így is teljes, de tervezem, hogy szombat esténként, mikor nélkülözhető vagyok itthon, újra eljárok majd misére – magyarázza Kriszta, aki a református gyülekezeti élet szervezéséből igencsak kiveszi a részét. A gyerek istentiszteleteken kézműves-foglalkozást szervez és tart a legkisebbeknek, a különböző ünnepekre többedmagával műsort állít össze, illetve igyekszik a közösségi életet kirándulások, bográcsozások szervezésével színesebbé tenni.

– Valójában a család és a gyülekezeti közösség jelenti a legfontosabb köteléket az életünkben, utána következik minden más – fűzi hozzá Tamás, aki számára az idei év komoly változást hozott, amit munkája és a családi kötelezettségei mellett igyekszik lelkiismeretesen elvégezni.

– A gondnoki teendők nagyobb terhet rónak rám, mint korábban, úgy érzem, lelki szempontból most erőtlenebb vagyok. Előfordulnak az életben ilyen periódusok, nem esem kétségbe, inkább azon igyekszem, hogy az új helyzethez alkalmazkodjak. Például hogy az embereket jobban be kell vonni a közös munkába, mert sokan várják, hogy szolgálhassanak, csak meg kell szólítani őket, a szervezés pedig pluszenergiákat igényel. Nem vagyok vezető típus, ezért tanulnom kell azt is, hogy át tudjam engedni másnak a feladatokat – meséli a családfő.

Babától a kiskamaszig

A nehézségekből az elmúlt időszakban bőven kijutott a családnak, hiszen a gyerekvállalás mellett fogtak bele az építkezésbe, ami igencsak próbára tette erejüket, ráadásul a mindennapok levezénylése, az öt gyerek körüli logisztika is komoly energiákat emészt fel. Jelenleg talán az egyik legérzékenyebb periódust élik meg, hiszen Marci már kiskamasz korban van, Lilla pedig alig másfél éves, éppen csak kilépett a babakorból, az eltérő életkori sajátosságok viszont egészen más megoldásokat kívánnak a szülőktől. A gyerekek ugyanakkor eltérő karakterek is, így mindegyikükhöz kicsit másképp lehet közel férkőz­ni, ha éppen valamilyen lelki gondjuk, problémájuk támad.

– A két nagyobb és az ovisok is a Sztehlóba járnak, ami az óvodától a gimnáziumig vezeti végig a gyerekeket a közoktatásban. Délben általában hazahozom a gyerekeket, mert fontosnak tartom, hogy itthon ebédeljenek, aztán indul a délutáni műszak a különórákkal és egyéb elfoglaltságokkal, mint például az úszás, Marci asztalitenisz-edzése, vagy a lányok néptáncórája. A szép időben rászoktunk arra, hogy biciklivel járjunk, egy nap akár négyszer-ötször is fordulunk, mire a nap végére érünk – vázolja Kriszta a gyerekek körüli teendőket.

Főállású anyaként elsősorban a gyerekekre szánja az időt, akik persze nemcsak igénylik, de ki is követelik a figyelmet.

– Egyedül az olvasás hiányzik – teszi hozzá, igaz, a kreatív energiáit egyelőre a gyülekezeti munkában hasznosítja. A házaspár ugyanakkor azt is fontosnak tartja, hogy a felmerülő problémáikat lehetőség szerint önerőből oldják meg. Ahogy fogalmaz, saját döntésük volt, hogy az átlagosnál több gyereket vállalnak, így a felmerülő helyzetekben elsősorban nekik kell helytállniuk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kicsik ne élveznék a nagyszülői társaságot. Kriszta szülei a szomszédban laknak, ha szükség van rá, szívesen átjönnek az unokákra vigyázni, de velük Tamás szülei is hetente több alkalommal foglalkoznak. A sok születésnap és névnap, valamint az egyházi ünnepek miatt a nagy és kiterjedt családi találkozókra elég gyakran sor kerül.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Minőségi idő

Persze a nap náluk is csak huszonnégy órából áll, sokszor azon kapják magukat, hogy már este van, és még csak a kötelező körökre volt idő, a vacsorára, az esti fürdetésre. Mégis igyekeznek mindennap fél vagy egy órát igeolvasással, közös beszélgetéssel és egymásra figyeléssel eltölteni. Ahogyan Tamás fogalmaz, nem az idő mennyisége, a minősége a fontos. Nincsenek kőbe vésett szabályaik, ezért sokszor a napi teendők alakítják, hogy minden gyereknek jusson elég a szülői figyelemből: így például Marci sokszor segít édesapjának a kert körüli munkákban, Anna pedig szívesen tesz-vesz a konyhában édesanyjával, ilyenkor tudnak a személyes dolgaikról a szüleikkel kettesben beszélgetni. Vagyis nem kell feltétlenül közös programot szervezni ahhoz, hogy egymásra figyelhessenek. És ha máskor nem, hát az esti rituálé idején, a meseolvasás és a közös áhítat után elbeszélgetnek egy kicsit a nap történéseiről – és mivel Tamás napközben nincs otthon, ez leginkább az ő reszortja. Miközben mindenkire igyekeznek egyformán időt szakítani, az éppen gondokkal küszködő gyerekre próbálnak kiemelten odafigyelni.

– Öt gyerek körül rengeteg a tennivaló, külön erőfeszítést igényel, hogy észben tartsam, kinek milyen feladatai vannak, mit kell bevinni másnap az iskolába, óvodába, éppen ezért igyekszünk már most az önállósodás felé terelni őket. Marci például iskola után egyedül biciklizik a kertvároson át az uszodába, és a tanulásban is egyre önállóbb, többnyire már egyedül készül a következő napra. Emma még igényli, hogy ott legyek a közelében, főleg mikor a matekleckével bíbelődik – meséli Kriszta mosolyogva.

– Vágyunk a kettesben töltött időre, nagy ritkán adódik is erre alkalom, ugyanakkor ha nincsenek velünk a gyerekek, nagyon hiányoznak. Még akkor is, ha a fejemen ugrálnak este, mikor hazaérek a munkából. A sok fáradság ellenére így mégis inkább a gyerekekkel közös programokban gondolkodunk. Hiába, Istennek van humorérzéke – teszi hozzá a családfő, hiszen arra a helyre ad boldogságot, ahol nap mint nap tengernyi a megoldandó feladat, és olykor bőven kijut a nehézségekből is.